Billnek kellett egy kis érzelmi támogatás. Hazavitte Tomot magával, és körbevezette a házban, ami hatalmas volt, kanyargós folyosókkal, furcsa szerkezettel. Nagyon szép ház volt, de nem igazán volt otthon érzete. Hideg energia áradt belőle, egy láthatatlan, jég-kék szín, ami ott volt a falakban, a plafonban, és a padlóban is. Túl hideg volt, még annak ellenére is, hogy a falak meleg krémszínűre voltak festve.

Ott várakoztak a házban, és azzal töltötték az idejüket, hogy a szobákban mászkáltak, és Bill a tárgyakról magyarázott, amiket találtak. Az apja nagyon szeretett utazni, úgy tűnt, mivel minden szobában volt valami dísz, ami stílusban teljesen eltért. Az ősi egyiptomi művészetek stílusa tűnt a legnépszerűbb dekorációnak.

Bill apja elég későn ért haza, Bill pedig vagy ezerszer bocsánatot kért, hogy ilyen sokáig tartott, de Tom megnyugtatta, hogy nem gond, és örül, hogy ennyi időt tudnak együtt tölteni. Ha Bill nem hívta volna át, valószínűleg csak otthon ülne; sokkal jobb opció volt Billel lenni.

Úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha először Candace-szel beszélnek, hogy megnézzék ő mit gondol arról, hogy Bill Tommal menjen pár napra. Leültették őt Bill irodájában, és olyan izgatott volt, hogy találkozhat Tommal, mint amikor egy anya nézi a gyermeke első lépéseit. Hihetetlenül boldog volt, és ez látszott is rajta.

- Szóval, Tom és én, öm, járunk. – mondta Bill halkan, és Candace tapsikolva ugrott fel.
- Oh, bocsánat. – vörösödött el, és visszaült a fotelbe, hogy hagyja Billt folytatni.
- Heh, igen. – Bill arca is égett, és szinte kínosnak is érezte, hogy Candace így örül. – Azt akartam… Hát, ez itt Tom, a festő Tom, aki el fog költözni, és… Megkérdezte, hogy elmennék-e vele pár napra, amíg…
- Oh, nagyszerű! – felelte Candace, szélesen mosolyogva Tomra. – Nem ártana neked sem egy kis kimenő!
- Szóval mehetek?
- Biztos vagyok benne, hogy az apádat nem fogja zavarni!
- Hát, le akarom ültetni Tommal, és mindent elmondani neki. – mondta Bill, majd bizonytalanul sóhajtott. – De félek.
- Szeretnéd, ha én is leülnék veletek? – kérdezte Candace udvariasan, és Bill bólintott.
- Minden támogatásra szükségem van… Én és Apa, soha, tudod, nem beszélünk…
- Melletted leszek, Bill. – felelte Candace, és megsimogatta a hátát. – Ez hatalmas lépés, és örülök, hogy engem kérsz, hogy segítsek, és Tom… Tom, te csodálatos ember vagy!
- Te is, Candace! – mondta Tom, és hagyta, hogy a nő átölelje, majd követte Billt oda, ahol az apja a kanapén feküdt a laptopjával.

Tom már ebből megállapította, hogy Bill apja maga volt a munka, a munka, a munka. Otthon volt, de a laptop még mindig előtte volt, hogy az üzleti és anyagi ügyeit intézze. Szomorú volt látni, hogy mennyire nem figyelt Billre, amikor a fia ott állt egyenesen előtte.

- Bill szeretne beszélni veled. – mondta Candace nyugodtan, és csak ekkor pillantott fel Bill apja a képernyőről a fiára.
- Miről?
- Hát, öm… van pár dolog, amit el kell mondanom, hát egy nagy dolog… és valami, amit meg szeretnék kérdezni.
- Mondjad csak…
- Hát, apa, ez itt Tom.
- Hello! – mondta Tom, és Bill apja csak biccentett neki.
- Tom az én, én… öm… - Bill sóhajtott, és lefagyva érezte magát. Tom bátorítóan nézett rá, és Bill nagy levegőt vett. – Tommal járunk.
- Mi? – az apja szinte mérgesnek tűnt, és Tom látta, hogy Bill vállai besüppednek, és lehajtja a fejét, alulmaradva.
- Meleg vagyok, apa.
- Oh, nagyszerű. – mondta az apja szarkasztikusan.
- Az ilyenek megesnek. – mondta Candace Bill apjának. – Nem tehetsz róla, hogy kibe szeretsz bele…
- Ja, hát, nem mintha ettől amúgy is kapnék unokákat.
- Sajnálom. – suttogta Bill, amikor arra eszmélt rá, hogy az apja talán azért utálja, mert úgy gondolja, hogy egy nő sem lenne képes egy égési sérültet szeretni.
- Ne kérj bocsánatot, Bill. – suttogta Tom a fülébe, és nyugtatásként a hátát kezdte simogatni az ujjaival.
- Alistair… - mondta Candace hidegen. – Beszélhetnék veled a másik szobában?
- Munkám van, Candace. Mit akarsz kérdezni, Bill? Ennél biztos nem lehet rosszabb.
- Baszd meg. – suttogta Bill. – Nem fogok semmit kérdezni. Mondani fogom. Pár napon belül le fogunk menni Tom szüleihez, és ott is leszek egy-két napra. Jó munkát. – Bill kiviharzott a szobából, és Tom gyorsan követte is, sietett utána, miközben azt kívánta, Bill apja bár befogta volna.

- Ezért féltél annyira, hogy elmondjuk az én szüleimnek? – kérdezte Tom. – Mert tudtad, hogy az apád nem szívesen fogja hallani?
- Gondolom. – vont vállat Bill, és ledőlt az ágyára. Úgy érezte, kudarcot vallott, és egyedül maradt.
- Hát, mi szívesen látunk. – felelte Tom, és közel bújt Billhez. – És maradhatsz, ameddig csak akarsz.
- Én csak szeretném, ha tudnék vele beszélni, Tom. Csak szeretném, ha tudná, hogy minden ellenére szeretem, és szeretnék vele normális kapcsolatot. Ő az egyetlen családom.
- Akkor mondd neki ezt, Bill. Ha elmondod neki, amit nekem mondtál, biztos meg fogja érteni.
- Szerintem látni sem akar most, Tom. Miért is akarna? – Bill eltakarta az arcát a takarójával, de Tom gyorsan le is húzta róla, és gyengéden megpuszilta az arcát.
- Mert a fia vagy, Bill.

Bill azonnal megértette. A fia volt. Ő volt az egyetlen fia, és talán az apjának is legalább annyira szüksége volt Billre, mint Billnek rá. Nehéz múltjuk volt, de ez nem jelentette, hogy nem lehet szép jövőjük. Talán Bill megpróbálhatna tényleg őszintén beszélni vele, és talán az apja megtanulná újra szeretni őt, mint ahogy a tűz előtt volt.

Tom nézte, ahogy Bill átgondolja a dolgokat, ahogy az aurája szépen lassan szomorú kékből élénk sárgává válik, és Tom tudta, hogy sikerült levonnia a következtetést. Az arca sem aggodalmas ráncokkal volt tele, hanem lágy, merengő vonásokkal.

- Igazad van, Tom. Beszélnem kell vele. Még ha nem is hallgat meg.
- Biztos meg fog. Most neked kell a felnőttnek lenned, még akkor is, ha ez megrémít. Le kell ültetned, és rávenni, hogy figyeljen. Egyértelmű, hogy ő magától nem fogja, szóval neked kell legyűrnöd a korlátokat.

Bill bólintott, és mondta Tomnak, hogy maradjon itt. Igazi beszélgetése lesz az apjával. Nem akart senkit maga körül; kettesben akart lenni az apjával. Az irodájában találta meg, ahogy dühösen pötyögött a billentyűzeten. Candace gyorsan kisurrant a szobából, és Bill az ajtóba állt.

- Apa, beszélnünk kell. Elegem van abból, hogy nem figyelsz rám. – mondta Bill halkan, és próbált olyan dühösnek hangzani, amennyire csak lehetett. – Miért utálsz engem?
- Utálni? – fordult meg Alistair a székében, és a fiára bámult. – Soha nem tudnálak utálni.
- Akkor miért nem figyelsz rám soha? Miért vagy olyan hideg velem?
- Én csak… Bill, te zárkóztál el tőlem. Annyira keményen próbáltam beszélni veled, de egy idő után, azt hittem, hogy nem is akarsz már az életedbe. – sóhajtott fel Alistair, majd elmosolyodott. – Ez nem a te hibád, ez az egész nem beszélünk dolog. Az ilyesmi megtörténik, de beszélnünk kell róla, ha valaha helyre akarjuk hozni. Örülök, hogy elmondtad, hogy Tommal jársz, Bill.
- Utálod az elképzelést.
- Nem. Megijedtem. Mármint, Bill, eddig még csak barátaid sem voltak, aztán hirtelen megtudom, hogy jársz valakivel. Ledöbbentem, nem hibáztathatsz.
- Miért voltál ledöbbenve? Te magad mondtad, hogy amúgy sem akarna egy nő sem.
- Oh, istenem, nem! Bill, nem úgy értettem! Csak, hogy sosem hittem volna, hogy te mész majd és találsz valakit. Annyira elvonultál és elzárkóztál.
- Apa? – suttogta Bill, megtört hangon, és könnyektől fenyegetve.
- Mi az?
- Csak hallani szeretném, hogy büszke vagy rám.
- Büszke! Oh, Bill! – Alistair kipattant a székéből, és a karjaiba vonta Billt, közelölelte magához a megtört fiát. – Mindig büszke voltam rád. Tudod hány ember adta volna már fel? Megküzdöttél az életed legnehezebb részét, és győztél! Hogy ne lennék rád büszke?
- Csak hallanom kellett, apa. – mondta Bill nyöszörögve, az apjába csimpaszkodva, és ismét úgy érezte magát, mintha egy kisgyerek lenne.
- Annyira sajnálom, hogy azt hitted nem szeretlek, Bill. Tudod, hogy sosem tudnálak utálni. Csak annyi, hogy… - Alistair elhúzódott, és a fia arcára nézett, odaszorítva a kezeit. – Megijeszt.
- Megijesztelek?
- Nem te. Bill, még mindig annyira össze vagyok törve. Te, az egyetlen fiam, meghalhattál volna azon az éjszakán. Én… Én… Bill,
- Semmi gond, apa. Még mindig itt vagyok.
- Nem tudom mit tennék, ha meghalnál, Bill. Sosem fogok tudni megbocsátani az anyádnak, amiért olyan kibaszott önző volt. – Alistair kezdett feldühödni, ez egyértelmű volt. De Bill is. Ő is úgy érezte, hogy sosem lenne képes megbocsátani az anyjának. Miatta volt ennyire elbaszott; ő hozta létre ezt a szörnyeteget, akit Bill minden nap a tükörben látott. Ő volt minden problémája, minden oka, amiért ilyen nyomorult volt mindene; leszámítva Tomot. Tom egyáltalán nem volt probléma, ő volt a megmentője. Ő volt Bill szíve.
- Hát, nem haltam meg, szóval miért nem tudod egy kicsit kimutatni a szereteted?
- Nehéz ebben a helyzetben lenni, Bill. Megígérem, hogy melletted fogok állni innentől. Csak nem akartam az öreged lenni, aki folyton zavar. Mindig annyira bezárkóztál. Régebben próbálkoztam, Bill Te is tudod. Mindig melletted voltam a kórházban, veled voltam minden műtétednél.
- Tudom, de apa, akkor is lemondtál rólam…
- Nem. Felnőttél, és eltávolodtál tőlem. Beismerem, hogy jobban kellett volna próbálkoznom, de ez mindkettőnk miatt történt. Mindkettőnk hibája, de mostantól melletted fogok lenni.
- Apa, szeretlek. – mondta Bill halkan, és próbált nem sírni. – De annyira fáj.
- Ezt leküzdhetjük, nem? Mindig van idő jóvá tenni a dolgokat. A fiam vagy, a DNS-em, Bill. Szeretlek, és sajnálom, hogy ezt valaha is másképp gondoltad.
- Haragszol, amiért egy másik férfival vagyok? – kérdezte Bill, olyan törékeny hangon.
- Nem haragszom. Meglepődtem, igen, de nem vagyok mérges.
- Akkor miért mondtad azt?
- Ledöbbentem. Ez volt az első dolog évek óta, amit elmondtál nekem… Nem akartam olyan dühösnek tűnni, tényleg. Örülök neked, kölyök. Nagy utat tettél meg, és azt hiszem, Tom az oka. Ugye?
- Ő az.
- Tartsd meg, Bill. Ne engedd el. Úgy tűnik, nagyon boldoggá tesz.
- Igen.
- Akkor kapaszkodj belé. – mondta az apja őszintén, és Bill bólintott. – Szükséged van rá, Bill.
- Szóval, nem haragszol?
- Én… őszintén szólva, össze vagyok zavarodva. – vallotta be az apja. – Csak mert arról sem tudtam, hogy egyáltalán elmentél a házból, nem hogy barátod is lett.
- Minden nap sushizni megyek ebédre. – vont vállat Bill, és az apja furcsa arcot vágott.
- Oh?
- Ja…
- Hát, sok mindent nem tudok rólad, gyerek.
- Hát, rengeteg időnk van még megismernünk egymást, gondolom.
- Mikor fogsz menni?
- Pár nap múlva.
- Hmm, hát, többet leszek itt munka után, szóval, ha valamikor beszélgetni akarsz…
- Köszi, apa. – mosolyodott el Bill, és úgy érezte, mintha hatalmas súlyt vettek volna le a válláról.

Nem, nem voltak legjobb barátok, Bill még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán barátok, de közelebb voltak; ha csak egy kicsit is. Mindig is erre volt szüksége az életében, hogy az apja mellette álljon. Most, hogy hallotta, hogy az apja büszke rá, úgy érezte, hogy a dolgok talán nem is olyan rosszak. Sok mindenen átment, de amennyire csak tudta, sikerült megkönnyítenie, és erős volt.

Bill erősen átölelte az apját, majd szaladt is Tomhoz, hogy elmesélje neki, hogy bár nem sokkal, de még így is közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. Tom örült, hogy ezt hallja, mert még ha nem is volt túl nagy lépés, legalább sikerült elindulniuk. Bill még mindig félt attól, hogy a dolgok nem fognak változni, hogy a beszélgetésük a végén semmit nem fog jelenteni, és minden ugyanúgy fog maradni, de Tom mondta, hogy nyugodtan reménykedjen, ezért Bill megpróbált minden tőle telhetőt.

- Hát, most már csak hívnom kell a költöztetőket, hogy a nagy dolgokat elvigyék, aztán kész vagyok indulni. – mondta Tom, és Bill a homlokát ráncolta. – Bill… Ezt már annyiszor átbeszéltük. Ez nem örökké tart, és észre sem veszed, már újra itt leszek.
- Akkor is. Hiányozni fogsz, amíg nem leszel itt.
- Na és, majd írunk egymásnak! Megadhatom az e-mail címem, és-
- Nem ugyanaz, Tom. Te is ugyanúgy tudod. Egyszerűen szeretem… szeretem, amikor… - Bill felnyögött, és Tomhoz simult. – Szeretem érezni, amikor hozzám érsz; te vagy az egyetlen ember, aki nem csak a festékem érinti meg. Az egyetlen ember, az apámon és Candace-en kívül, aki látta a hegeimet festék nélkül.
- Mert nem festék vagy, Bill. Te nem a hegeid vagy, és nem a balszerencséd. Te Bill vagy.
- Nem mindenki lát így.
- Mit számít? Én így látlak. Azok, akik szeretnek, így látnak, és csak az ő véleményük számít.
- Tom… - Bill az ajkába harapott, és Tom oldalra döntötte a fejét, majd Bill arcához emelte a kezét, hogy megsimogassa. – Szeretlek. Tudom, hogy szerelmes vagyok beléd.

Tom elvigyorodott, az egész arca annyira felvidult, hogy szinte ragyogott. Megragadta Bill derekát, és magához rántotta, Bill pedig felugrott, és a lábait Tom csípője köré fonta. Olyan szörnyen klisé volt, gondolta Bill, mégis olyan édes. Tom erősen tartotta Billt, és hagyta, hogy a csókot Bill irányítsa.

- Szeretsz? – suttogta Bill, és Tom bólintott, amitől az orruk összeütközött.

Tom már egy ideje érezte. Már nem csak kezdett beleszeretni, már teljesen el is merült ebben az érzésben, de először Billtől akarta hallani; hogy biztos legyen benne, hogy Bill nem csak udvariasságból mondja, hogy ő is szereti.

- Hát persze, hogy szeretlek. – felelte Tom, és Bill beleolvadt a kezeibe.

Tom a falhoz nyomta a fiatalabb férfit, hogy jobban megtámassza, és Bill karjait a feje fölé fogta. Végigcsókolta a hosszú, fedetlen nyakát; megízlelve a hegek kiemelkedéseit. Tom számára Bill még csodálatosabbnak tűnt, mint valaha; talán mert most már biztosan tudta, hogy ez szerelem. Szerelem, ami a sárból virágzott ki, ami olyan gyorsan történt; de Tom biztos volt benne, hogy az igaz szerelem így működik. Az igaz szerelem erős és gyors, de lágy és finom. Biztos volt benne, hogy ez a szerelem igaz.

Bill felnyögött és hagyta, hogy Tom a falhoz szorítsa a karját. Megfeszítette a hátát, és Tom ölébe simult, amennyire csak tudott, és hagyta magát elmerülni az érzésekben. Egész életében erre vágyott; az érzést, hogy valaki, aki szereti, megérintse a testét, és engedje, hogy az övét is megérintse. Bill biztos volt benne, hogy ez az érzés hiányozni fog neki; Tom is biztos volt ebben, de épp ezért, át akarták adni magukat egymásnak, amennyire csak lehetett, még mielőtt el kellett volna válniuk.

Tom átcsúsztatta a nyelvét Bill ajkain és fogain, Bill nyelvét masszírozta finoman, csak hogy ízlelje Bill szájának melegét és ízét. Annyira édes volt, annyira lehetett benne érezni a szerelmet, a vágyat, és a bizalmat. Csak Billnek lehetett ilyen íze, és csak Tom érezhette ennek az örömeit, amíg Bill hagyta. Bill szájába temetkezve, csak azt a tagadhatatlan boldogságot érezte; élénk, tiszta volt Tom fejében, mint egy szeme előtt robbanó festmény.

- Szeretkeznél majd velem egy nap? – suttogta Bill, hátra hajtott fejjel, félig lehunyt szemmel; a szempillái úgy vetettek árnyékot az arcára, mintha csak tollak lettek volna.

- Amikor mindketten készen állunk. – felelte Tom, és Bill bólintott. Tom készen állt, de tudta, hogy Bill nem, és igaza is volt. Billnek még fogalma sem volt, hogy készen van-e arra, hogy valaki az egész testét lássa, minden egyes heget a rengeteg műtét után. Erre nem állt készen, még nem; de Tom mellett legalább az elképzelés nem tűnt kényelmetlennek, és Tomnak már az is rengeteget jelentett, hogy Bill egyáltalán megkérdezte. Mindent jelentett.

- Csak nem akarom, hogy kiábrándulj belőlem. – motyogta Bill, és Tom megrázta a fejét, végigcsókolva Bill nyakát.

- Kiábrándulni belőled? Soha. – mondta Tom, és Bill felsóhajtott, mélyen megcsókolta Tomot még egyszer, aztán leeresztette az egyik lábát, és várta, hogy Tom elengedje a másikat. Tom nem túl sietősen meg is tette, lassan végigsimította Bill combját, amíg leengedte, hogy a lába a földre érjen.

- Nem fogsz megharagudni, ha nem fekszem le veled még egy ideig? – suttogta Bill, és Tom megrázta a fejét, majdnem elnevette magát, hogy milyen szörnyű kérdés is volt ez. Soha nem lett volna dühös Billre, azért, mert nem akar lefeküdni vele; ami azt illeti, ezen még nem is nagyon gondolkozott. Elég volt az, hogy hozzáérhet, hogy átölelheti, hogy megcsókolhatja; de amikor Bill készen állt, természetesen Tom is.

- Annyit várunk, amennyit csak akarsz. Amikor készen állt teljesen odaadni magad, akkor majd én is készen állok.

Kérdés: Ha elmondhatnál egyetlen dolgot a szüleidnek, azzal a tudattal, hogy nem fognak megbántódni vagy elítélni, mit mondanál el nekik?