Bill az egész éjszakát az apjával töltötte otthon, hogy átbeszéljék a dolgokat, másnap pedig, Tom már hívott is egy kamiont, hogy a nagyobb cuccait elszállíttassa a szülei házába Courtlandbe. Szerencsére egy kocsi elég is volt, a többi, ’törékeny’ feliratút pedig be tudta pakolni a saját kis autójába. Most már olyan furcsán üres volt a lakás, minden hang visszhangzott a falakról.

Bill az ablak szélén ült, Tomot nézte, de nem mondott semmit. Megőrjítette őt, hogy Bill ennyire hangos, és szinte mérges is volt a helyzet miatt. Csak el akarta mondani Billnek, hogy rendben lesznek, de már kezdett belefáradni abba, hogy mindig neki kell mondania; de ugyanakkor, talán egyszerűen tényleg csak ki volt merülve, és emiatt volt frusztrált.

- Miért bámulsz? – kérdezte Tom fáradtan, miközben megragadta a legutolsó dobozt, és az oldalához emelte.
- Mert.
- Miért mert? – Tom nagyot fújt, hogy kicsit lehűtse a saját homlokát.
- Mert mert.
- Bill…
- Mert imádlak, amikor frusztrált vagy. – vont vállat Bill, aztán a lábait levetette, és felállt. – Izzadtan és durcásan.
- Oh, szóval ezért nem segítettél semmit.
- Pontosan.
- Azt hittem a bot karjaid miatt. – nevetett Tom, és megbökte Bill vékony bicepszét.
- Hé! Ne legyél gonosz! – biggyesztette Bill az ajkát, és Tom felnevetett.
- De olyan cuki vagy frusztráltan!

Bill kiöltötte a nyelvét, aztán elugrott az ablaktól, nyomott egy puszit Tom arcára, aztán megragadta a kulcsát és a dobozt a kezéből, és leszaladt a lépcsőn. Tom csak a fejét csóválta és nevetett, majd körbe nézett az üres lakásban, és ő is leszaladt a lépcsőn. Bill a kocsiban várt, és hagyta, hogy Tom egyedül búcsúzhasson el Mr. Satotól.

- Hát, kész is vagyok. – mondta Tom a régi főbérlőjének, és átnyúlt a pult felett, hogy kezet rázzanak. – Örülök, hogy megismerhettem.
- Én is, Tom. Ha újra errefelé jársz, ugorj csak be, szívesen látunk egy vacsorára.
- Igen, köszönöm. Majd még találkozunk. Tessék.. – Tom a zsebébe nyúlt, és a kulcsát Mr. Sato kezébe ejtette. – Köszönöm, hogy ilyen sokáig itt lehettem.

Tom kisietett a sushi bárból, és a kocsihoz szaladt, bepattant a kormány mögé, és ezzel teljesen megijesztette Billt. A kulcsot elfordította, és elindította a kocsit, aztán hagyta, hogy Bill kezelésbe vegye a hangszórót. Két órás út várt rájuk, a nap csak úgy ragyogott, Tom pedig haza készült.

- Milyen házban élnek a szüleid? – kérdezte Bill, miközben a karját kinyújtóztatta az ablakon.
- Semmi különös. Két háló, két fürdő, csak a szokásos.
- Jól hangzik. Utálom a nagy házakat.
- Őrült vagy.
- Nem. Olyan üresek. Még ha tele rakod őket egy csomó szarral, akkor is üresek. Főleg akkor, amikor csak három ember használja.
- Igaz…
- Jó lesz egy kicsit a szüleidnél lenni, azt hiszem. Jó lesz egy kicsit kiszabadulni Ocean Viewból.
- Az biztos. Ott voltál egész életedben… Sosem utaztál el, ugye?
- Soha. – Bill összevonta a szemöldökét. – Soha nem volt alkalom.
- Hát, Courtland nincs olyan messze, de biztos jó kiruccanás lesz.
- Amíg te is ott vagy velem, addig biztos az lesz. – kacsintott Bill játékosan, Tom pedig odanyúlt, hogy megragadja a kezét és összekulcsolja az ujjaikat.
- Kicsit fura lesz látni őket. – mondta Tom halkan, miközben az utat figyelte. – Nem volt túl jó az elválás. Mármint, kibékültünk, de csak telefonon.
- Mi történt?
- Hát – Tom nevetett -, azt mondták valószínűleg nem fogok tudni csak a festményeimből megélni, én pedig közöltem, hogy nincs igazuk, és elmentem. Úgy tűnik, mégis igazuk volt.
- Hát, egyelőre igen. De szerintem a jövőben még mindig van rá esély, hogy kényelmesen megélj belőle.
- Kösz, de én nem hiszem. Elveszett a lelkesedés.
- Tomi? – pillantott rá Bill, és az ujja hegyével végigsimította Tom ereit a nyakán. – Megengedem, hogy lefess engem, ha az ad egy kis inspirációt.
- Ja, de azt nem fogod hagyni, hogy eladjam. – kacsintott Tom, és Bill elpirult.
- De igen…
- Ne aggódj emiatt. Megyek, veszek egy nyakkendőt, és szerzek egy rendes állást.
- Te? Nyakkendőt? Oh, istenem…
- Hé! Te is tudod, hogy jól állna!
- Hát persze. – kuncogott Bill, mire Tom csak kidugta a nyelvét válaszként.

Az út további részét azzal töltötték, hogy mindketten a semmiről hablatyoltak, és rendszámtáblák betűiből alkottak mondatokat. Bill szeretett olyanokat találni, amelyikben B és T is volt, és olyan mondatocskákat csinált belőlük, mint ’Bill Szereti Tomot Nagyon’ vagy ’Tom Ad 7 Puszit Billnek’. Legtöbbször kihagyták a számokat a rendszámokból, de néha egészen jól jöttek, főleg ha azzal kapcsolatos volt, hogy hány puszit kap Bill. Minden alkalommal Tom olyan közel hajolt, amennyire tudott, és puszit nyomott Bill arcára, vagy fordítva.

Amikor megérkeztek Tom szüleinek házához, Bill akkor érezte, hogy kezd ideges lenni. Nagyon bizonytalan volt, hogy mire számítson. Természetesen, Tom szülei kedvesnek tűntek, főleg Tom anyja, mégis rettegett. Mi lesz, ha belátnak a latexragasztó és a smink mögé, amivel lefedte az arcát reggel? Mi van, ha meglátják a hegeket, és kérdezgetni kezdik? Mi van, ha megijednek tőle? Feszült volt és ideges.

- A vendégsereg megérkezett! – kiáltotta Tom az ajtón át. Belesett, és látta, hogy a ház szokatlanul rendben van.
- Tom! – kiáltotta az anyja, az ajtóhoz szaladt, és átölelte a fiát.
- Szia anya. Hol van apa?
- Dolgozik, de ne is törődj vele! Te biztos Bill vagy! – szinte kiabált, Bill pedig pironkodva nyújtotta felé a kezét. – Badarság. Ha a család része leszel, akkor úgy is kell viselkedned. Adj egy ölelést!

Bill ügyetlenül átölelte Tom anyját, és a válla felett Tomra pillantott, aki csak vigyorgott magában. Valamilyen szinten, Bill teljesen kényelmesnek érezte, még ha szokatlan is volt. Tom anyjának igazi anyáskodó kisugárzása volt, és eltűnődött Tom miért költözött el egyáltalán; a családja csodálatosnak tűnt.

- Szeretnétek ebédelni? Szerintem összeüthetek valamit.
- Az jó lenne. Én egész nap nem ettem. Te, Bill?
- Nem, még nem. – Bill az ajkába harapott, és követte Tomot és az anyját a konyhába.

Az otthonihoz képest sokkal kisebb volt a konyha, mégis kényelmes volt. Meleg árnyalatokkal, gránit pultokkal, antik faszékekkel és asztalokkal. Az ablak hatalmas volt, rengeteg napfény áradt be, és már-már nevetségesen kényelmesen érezte magát. Bill imádta, és el tudta képzelni, hogy itt üljön az ablak mellett, kávézzon, és csak írjon. Remélte, hogy valamelyik reggel lesz is rá alkalma.

- Bill, szereted a grillezett sajtot? – kérdezte Tom anyja, ő pedig azonnal bólogatott.
- Igen, az jó lesz. Köszönöm.
- Ah, könnyű kielégíteni. Nagyon jó. Nem úgy, mint a fiamat.
- Ez nem igaz. – biggyesztette Tom az ajkát játékosan.
- Hát, Tom, ha te és Bill le akarjátok vinni a cuccaitokat a szobádba… A költöztetők hívtak, és megadtam a címet a nagybátyád raktáráig, szóval az már el van intézve. Most már csak a többi cuccod kell kipakolnod.
- Végre megkapom az alagsort, ahogy akartam. – felelte Tom, kacsintott, majd kiment a kocsihoz, és megfogott pár dobozt.

Bill bent maradt, és a dobozokat az ajtótól az alagsor lépcsőjéig cipelte. Amikor minden doboz bent volt, mindketten fel-le versenyeztek a lépcsőn, hogy levigyék Tom cuccait. Bill teljesen meg tudta értene Tom miért rajongott annyira az alagsorért; csodálatos volt.

Teljesen be volt bútorozva, világos falai voltak és hihetetlenül puha szőnyegei. Volt egy fürdő is, ami kicsi volt ugyan, de nagyon aranyos; Tom ágya mellett pedig kandalló is volt. Bill mindig szeretett volna kandallót az ágya mellé, ezért kicsit féltékeny is volt Tomra és az új szobájára.

Épp amikor Tom neki akart állni a kipakolásnak, az anyja megjelent az ebédjükkel, és letette az asztalra, ami Tom tévéje és kanapéja között volt. A két fiú még fáradtabb volt, mint eredetileg hitték, és csendben ették meg az ebédjüket; mindent rekordsebesség alatt pusztítottak el.

- Köszönjük, anya!
- Igen, köszönjük, Mrs. Trümper!
- Oh, hívj csak Mariannak. Hagyjuk ezt a Mrs. Trümper dolgot.

Bill rámosolygott, Marian pedig fogta az edényeket, és visszavitte az emeletre, hogy Tom és Bill nyugodtan pakolhassanak. Tom úgy döntött, vár egy kicsit azzal még, helyette pedig odaszaladt az ágyra ugrálni. Annyira gyerekesnek tűnt, hogy Bill sem bírta megállni, ő is odaszaladt, hogy vele ugráljon.

- Szóval, hogy tetszik ez a kis házikó? – kérdezte Tom, és a hangja is vele együtt pattogott.
- Aranyos. – felelte Bill őszintén, majd lehuppant, és csak nézte tovább, ahogy Tom ugrált. Úgy érezte magát, mint egy darab kis pattogatott kukorica, ahogy mindenfelé pattogott. Egy játékra emlékeztette, amit még az apjával játszottak a trambulinon, amikor kicsi volt.
- Hát, semmi extra nincs benne, de nekem tetszik. Itt nőttem fel, ezért szeretem annyira.
- Az anyukád nagyon kedves. Úgy értem, nagyon kedves…
- Igen, ő volt a legjobb barátom kiskoromban… Az apám nem annyira karattyolós, de ne aggódj. Néha kicsit mogorvának tűnik, de ő már csak ilyen. Semmi rosszat nem jelent.
- Remélem kedvelni fog… - suttogta Bill. – Mármint, meglepődtem, hogy az anyukád nem tett megjegyzést a sminkemre, meg semmi… Mindenki más szokott. Az én apám először azt mondta olyan vagyok, mint egy bohóc, amikor kipróbáltam Candace sminkjét.
- Az én anyám nem szokott így ítélkezni… az apám? Szerintem őt nem nagyon fogja érdekelni. Őt nem nagyon izgatja hogy néznek ki az emberek. Mármint, amikor én elkezdtem úgy öltözködni, ahogy, akkor is csak annyit mondott, hogy amíg neki nem kell így kinézni, addig nem gond. – nevetett Tom, és Bill fáradtan elmosolyodott.
- Az jó, gondolom. Egyszerűen csak félek.
- Nincs rá okod. Komolyan.

Bill csak vállat vont, és hagyta, hogy Tom mellé ugorjon, és megpuszilja a halántékát. Bill beleborzongott, és fel mosolygott rá. Felsóhajtott, és hagyta, hogy Tom egy darabig megszabadítsa a feszültségétől. Minden egyes alkalommal, amikor Tom hozzáért, vagy megcsókolta a hegeit, azonnal lenyugodott. Persze, a nyugalom nem sokáig tartott, de minden egyes percéért hálás volt.

- Ha akarod, beszélhetek vele, mielőtt találkoztok. Őszintén kétlem, hogy bármit is mondana, de úgy értem… elég meghökkentő látvány vagy. Ezt nem a rossz értelemben mondom.
- Hát, akkor mit jelent ez? – ráncolta Bill a homlokát.
- Azt, hogy ’nevetségesen kibaszottul gyönyörű vagy’. Komolyan, Bill, nem vagy megszokott látvány. Sminkkel, vagy anélkül, kibaszott tökéletes vagy, és… Néha féltékeny is vagyok.
- Hazudsz.
- Nem! Komolyan! Mármint, a smink meg a tapadós ruhák nem épp az én stílusom, de te kibaszott gyönyörű vagy, és… Láttad hogy néztek rád az emberek, amikor elmentünk az Elixirbe.
- Nem figyeltem. Többnyire sosem szoktam.
- Majd meghaltak, csak hogy láthassanak. Olyan szokatlan szépség vagy, és kibaszottul szeretném, ha az emberek úgy néznének rám is, ahogy rád, de nem számít. Te az enyém vagy, és ez már önmagában hatalmas ajándék.
- Valószínűleg azon gondolkoztak, amikor engem bámultak, hogy mi a fasz történhetett szegény égési sérülttel.
- Azt ugye tudod, hogy elrejted őket, ugye? Én észre sem vettem, amíg nem mondtad, és amíg az eső le nem mosta a sminket.
- Az emberek észreveszik…
- Azt csak te hiszed. Bill, félsz attól, hogy a szüleim észreveszik?
- Nem akarom, hogy rákérdezzenek. – mondta Bill szomorúan, és hagyta, hogy Tom hozzá bújjon. – Vagy hogy megijedjenek tőle.
- Amikor anyukám kicsit volt, egy egész fazék forró víz a lábára ömlött. Neki is vannak hegei. Nem hiszem, hogy anyukám vagy apukám bármiért is megijedne a tiedtől.
- Az övé csak a lábán van. Tom, az enyéim az egész baloldalamon vannak.
- Soha nem fogod megérteni, ugye? Nem a sebeid határoznak meg, nem leszel tőlük sem csúnya sem ijesztő. Ha bármit is számítanak, akkor is csak emberivé tesz. Nem veszed észre, hogy te… természetfelettien gyönyörű vagy? Néha nem is tűnsz embernek, olyan lélegzetelállító vagy. Aránytalan vagy és ügyetlenül mész, a fogaid túl egyenesek és a szemeid túl távol ülnek; mégis valahogy hibátlanul viseled mindezt, és te vagy a leglélegzetelállítóbb teremtmény, akit valaha láttam. Néha kiakadok, hogy milyen tökéletes vagy.
- Ezt sértésnek kéne vennem, de szépen fogalmaztad, szóval… - nevetett Bill, és elpirult, Tom pedig kinyújtotta a nyelvét.
- Nem sértés. De igaz, tényleg nagyon bizarr vagy.
- Kösz? Gondolom? – nevetett Bill, és Tom oldalba bökte.
- Nem sértés! Én tök unalmas látvány vagyok. Sokkal szívesebben nézlek téged.
- Hát… köszi, de szerintem megőrültél.
- És ezzel nincs semmi gond.

A páros úgy döntött, hogy végül tényleg eljött az ideje kipakolni Tom cuccait. Feltették a dolgokat a polcra, a ruhákat a szekrényre, és a falra kitettek néhány festményt Billről, amiket Tom készített. Billnek nem tetszett az ötlet, de látta milyen boldoggá tette Tomot, ezért hagyta.

Vacsoraidő közeledett, mire befejezték Tom szobájának otthonosítását, és hallották is, hogy Tom apja hazaért. Hallotta, ahogy a távolban lerúgja a cipőjét, aztán körbeszalad a lakásban a feleségét keresve. Tom imádta ezt. Még 27 év házasság után is, a szülei úgy szerették egymást, mint két tinédzser. Ez adta a reményt számára, hogy az igaz szerelem igenis létezik. Remélte, hogy ami közte és Bill között van, legalább annyira különleges, és hoy sosem fogják egymást megunni. Billt nagyon a szívéhez nőtt, és ennél boldogabb nem is lehetett; pontosan erre volt szüksége az életében.

- Szeretnéd, hogy beszéljek az apámmal, Bill?
- Csak ha elbújhatok itt, mint egy mumus.
- Csak ha az én mumusom leszel.
- Megegyeztünk.

Tom gyorsan megcsókolta Billt, aztán biggyesztette az ajkát, és elindult a lépcsőhöz. Bill elhessegette, és Tom felszaladt a lépcsőn, aztán a konyhában ült le az egyik székre, és csak nevetett, amikor az apja szélesen rámosolygott.

- Tomi-fiú! Hogy vagy kölyök? Mikor értél ide?
- Jól vagyok, és ebéd körül jöttünk.
- Jöttünk? Oh, Bill is itt van?
- Igen. Most éppen mumust játszik az alagsorban bujkálva.
- Milyen érdekes. – nevetett az apja, és Tom csak vállat vont.
- Na mindegy, fél, hogy nem fogod kedvelni, szóval… Csak tudd, hogy a stílusa, hát, elég kívülálló. – mondta Tom, és az apja kicsit furcsán nézett a fiára. – Nagyon szűk ruhákat hord, rengeteg ékszert, és sok sminket is használ… Ennek oka is van azon kívül, hogy szereti, de azt fél elmondani nektek.
- Oh, szegény nagyon félénknek tűnik. – jelent meg az anyja is, és helyet foglalt a fia mellett, érdeklődve nézve őt.
- Miért fél elmondani nekünk?
- Hát, azt hiszi, hogy ha megláttok rajta valamit, undorodni fogtok és megijedtek tőle.
- Mi? Egy második orrot rejteget, vagy valami? – nevetett az apja, és Tom játékosan forgatta a szemeit.
- Nem, igazából, hát… Bill égési sérült. Kiskorában egy égő házban ragadt, és az egész baloldala tele van hegekkel. Nagyon érzékeny erre, és én tudom, hogy ti sosem ítélnétek el, de ő retteg tőle, hogy valaki emiatt fogja utálni.
- Mi? Égési sérülései vannak? – nézett rá Marian furcsán. – Biztos vagy benne?
- Igen, anya. – forgatta Tom a szemeit, amiért az anyja ennyire hitetlenkedett. – Láttam őket. Csak sok sminket rak rá és valami… ragasztószerűt, nem tudom mi az.
- Szegény kis teremtés… Túl édes, hogy ilyen szörnyűségeken kelljen átmennie. – ráncolta az anyja a homlokát, és Tom ügyetlenül vállat vont.
- Igen, de mindegy… félt, hogy apa talán megjegyzést tesz a sminkjére. Hát, nem mondta ki konkrétan, de tudom, hogy emiatt aggódik.
- Hé! Miért én vagyok a rossz fiú? – kérdezte az apja, és a hűtőbe nyúlt a cézársalátáért.
- Mert csak negatívan beszélek rólad. – kacsintott Tom. – Nem, de… Csak ne hozd fel. Ne említsétek a hegeket, se a sminket… Nagyon a szívére veszi, de rengeteget fejlődött, és nem akarom, hogy visszaessen, szóval…
- Lakat van a számon. – felelte az apja, és úgy tett, mintha összezárná a vékony ajkait.
- A teljes baloldala? – suttogta Tom anyja, és Tom a szemeit forgatta.
- Anya! Mondtam-
- Tudom! Tudom, én csak… ez olyan… szomorú. Hogy történt?
- Nem tudom, hogy elmondhatom-e, de ha tudni szeretnéd, megkérdezhetem, hogy elmondhatom-e, vagy ha ő szeretné…
- Szóval, egy égési sérülttel jársz. – mondta az apja magának, és Tom szemei elkerekedtek.
- Apa! Mi a fasz?
- Nyugi már! Csak azért mondtam, mert azt hittem, hogy sekélyes vagy. Kiskorodban az voltál.
- Igen, hát… Ahogy az embereket festettem, megtanultam értékelni a szépséget mindenkiben. Szóval kuss, öregember.
- Ez szép tőled, Tom. Rengeteg ember, még ha szeretnék az adott személyt, akkor sem lennének hajlandóak szóba állni egy égési sérülttel. Jó gyerek vagy, jól felneveltünk.
- Kösz, apa… Most visszamegyek hozzá. Kiabáljatok, ha a vacsora kész.

Tom visszaszaladt a lépcsőn, hogy elmondja Billnek, hogy a szülei tudnak a hegekről, és egyáltalán nem undorodnak. Bill nyafogott, hogy biztos azért, mert nem látták őket, de Tom biztosította, hogy egyáltalán nem tartják bizarrnak, hogy Bill testének ötven százaléka hegekből áll. Tom megkérdezte, hogy zavarná-e Billt, ha elmondanák mi történt, így legalább egyik kíváncsi szülője sem fogja véletlenül felhozni, és Bill beleegyezett. Félt, hogy el fogják ítélni őt és a családját, de úgy gondolta, hogy így fair, ha már meghívták az otthonukba, és itt lehetett náluk, amíg Tom is letelepedett.

Kérdés: Mitől félsz leginkább, hogy az emberek azt gondolják/feltételezik rólad?