Dahlia a fényes ezüstgombot  a fő tanácsosához vágta.

- Úgy tűnik, hogy, öh, ez egy gomb, felség. – mondta a férfi, miután pár pillanatig szemlélte.
- Tudom, hogy egy gomb, idióta! – kiáltott fel Dahlia, és levágódott egy székbe. – Azt akarom, hogy megtaláld a fiút, akié ez a gomb!

A tanácsos párszor megforgatta a gombot a kezében, tanulmányozva a mintát.
- Hét, küldhetek pár embert a helyi szabókhoz, hogy megtudják ki adta el ezt a gombot és kinek. Ha ez sikertelen, küldhetünk embereket, hogy ajtóról-ajtóra kopogtassanak, hátha felismeri valaki. Csak körülbelül 3000 háztartás van itt. Egy hétnél nem tarthatna tovább. – töprengett a férfi hangosan, és észre sem vette, amikor a hercegnő már teljesen elterült az íróasztalánál.

- Miért vagyok idiótákkal körbevéve? – kérdezte, többnyire magától. – Tudjuk a fiú nevét, és hogy hogy néz ki. Csak menjetek a városba, és keressetek egy magas, csinos, sötéthajú fiatal férfit, akit Billnek hívnak. Szerintem nincs kettőnél több ilyen a faluban. Egy délutánnál nem tarthat tovább. – mondta Dahlia türelmetlenül. A tanácsosa kicsit összehúzta magát félénken, aztán újra felegyenesedett, és szigorúan nézett a hercegnőre.
- A jelenlegi események fényében, biztos benne, hogy fantomokat akar kergetni? Még csak nem is maradt végig itt a bálon.
Dahlia rácsapott az asztalra, és felállt.
- Nagyon is tudatában vagyok a kifogásolható körülményeknek, de őt akarom, és a te munkád pedig, hogy idehozd nekem. Kímélj meg a szentbeszédektől, és holnap délutánra hozd ide. Most elmehetsz. Jó éjszakát. – jelentette ki, megfordult, és kisietett a szobából.

A férfi ott maradt, nagyot sóhajtott és a fejét csóválva a zsebébe csúsztatta a gombot.

Tom és a mostohaapjuk mindketten rossz hangulatban voltak a következő reggel. Tom ki volt akadva, amiért 10 méternél nem sikerült közelebb kerülnie a hercegnőhöz az egész este alatt, a mostohaapjuknak pedig szörnyű másnapossága volt. Emiatt, Tom ki lett tiltva az emeletről, és a konyhába kényszerült, hogy Billen vezesse le a dühét.

- Mi történt az arcoddal? – kérdezte Tom mogorván, miután Bill reggelijét egyenesen a tányérjáról lopta el.
Bill szemei elkerekedtek, és rohant a tükörhöz, hogy lássa a tündér milyen új szörnyűségeket hozott rá. De ahogy a tükörképét nézte, ugyanazt az arcot látta, amit általában szokott.
- Nincs semmi az arcomon. – mondta, összezavarodva, de közben azért végigtapogatta az orrát és az állát másodszorra is, hogy nincs-e valami furcsa kinövése.
- Oh. – mondta Bill szimplán, a sötét karikákat nézve a szeme körül. – Hogy az. Volt egy… balesetem tegnap este. El fog tűnni, vagy le fog jönni, vagy valami hamarosan. – mondta, majd megérintette a feketeséget a szeme körül, aztán felsóhajtott. – Remélem.
- Jobb lenne, ha kimennél a kúthoz és addig sikálnád, amíg le nem jön. Mocskosnak tűnsz tőle, és ez rossz fényt vet a családra. – mondta Tom, és a morzsákat lesöpörte magáról a padlóra. – Ez jó volt; ma kérek rántottát a reggelimhez. Hozz kenyeret is. – hirtelen nagy törést lehetett hallani az emeletről, amire mindkét férfi megugrott. – Jobb, ha minél hamarabb hozott. Nem hiszem, hogy apa túl kegyes hangulatában van. – mondta Tom, és kiment a konyhából.
- Kegyes, ja. – mondta Bill magának. Halk sóhajjal fogott pár aranyat, felvette a cipőjét, és elindult a meleg reggelbe.

A nap már most kellemetlenül nedves volt. Az eső, amiben Billnek éjszaka haza kellett mennie, most már csak apró cseppekben esett néha-néha, de mire megérkezett a pékségbe, a ruhája már teljesen a bőréhez tapadt. Odabent a forró kemencék miatt még melegebb volt, mint kint, de szinte kellemesnek tűnt, mert legalább nem volt párás.

Clara a pultnál ült, egy nagy, lapos tálcával legyezte magát, ami általában süteményekkel szokott tele lenni. Alig nézett fel, amikor az ajtó becsapódott.
- Reggelt. – köszönt álmosan, könyökével a pultnak támaszkodva.
- Neked is. – felelte Bill mosolyogva. – Jó lesz, ha végre vége lesza  nyárnak. Egy hűvös reggelért minden megadnék most már.
- Mm hmm. – felelte Clara közönyösen, letette a legyezőjét, és megtörölte az arcát a köténye szélével. – Meglepő, hogy a festéked nem olvadt le ebben a hőségben. És hogy megint felkented.
Bill megérintette az arcát, és egy pillanatra elkapta a tekintetét.
- Ja, hát… Úgy tűnik kicsit erősebb, mint hittem volna. – mondta halkan. – De rajtad meg van egy kis liszt itt. – mondta, aztán áthajolt a pult felett, hogy lesöpörje a fehér lisztet az arcáról, de Clara elhúzódott, így Bill csak az üres levegőt foghatta meg.
- Adhatok valamit, Bill? – kérdezte a lány, miközben megtörölte az arcát a saját kezével. Bill zavarodottan pislogott, aztán újra felegyenesedett.
- Egy kiló kenyeret. – felelte, összevont szemöldökkel.
- Kiló kenyér. – ismételte a lány, és felállt a székéből, hogy becsomagolja neki. – Tessék.
- Annyi, mint mindig? – kérdezte halványan mosolyogva.
- Mint mindig. – felelte Clara, és kinyújtotta a kezét a pénzért. Kicsit összerezzent, amikor hallotta, hogy Bill gyomra hangosan korog, miközben a tenyerébe ejtette az érméket. – Köszi, hogy itt voltál.
Bill a homlokát ráncolta, és felkapta a kenyeret.
- Ja, majd még találkozunk, Clara.
Clara újra felvette a tálcát, és visszaült a helyére, kerülve Bill tekintetét.
- Biztos.

Bill lassan kullogott hazafelé a hőségben, azon tűnődve, mi a fenét csinálhatott, amitől így kiakadt a barátja.