Tom nem találta a szavakat amikkel leírhatta volna mit érez; egyszerűen nem tudta semmivel megfogalmazni azt az undort, amit érzett. A saját családjára gondolt; persze, nem voltak ők sem tökéletesek, mégis nagyszerűek voltak. Összehasonlítva Bill anyjával és az apjával, aki szinte sosem volt ott neki, Tom rádöbbent, hogy ő milyen szerencsés is volt, és valamiért kicsit bűntudata is volt emiatt. Rossz érzés volt, hogy olyasmit kapott meg, amit Bill sosem élhetett át, és most, hogy tudta, hogy a saját apja ennyire szűklátókörűen viszonyul Billhez, Tom még rosszabbul érezte magát.

Kicsit kényelmetlenül érezte magát, és felvette a pulcsiját. Fázott, és kimerültnek érezte magát, miután hallotta Bill vallomását, és már csak arra vágyott, hogy eldőljenek és átölelhesse Billt. A fiatalabb férfi is követte, és ő is felvette a pulcsiját, aztán ügyetlenül maga köré fonta a karjait. Aggódott, hogy Tom már rá sem akart nézni, pedig Tom közel sem ezért öltözött fel.

- Nem muszáj semmit mondanod – mondta Bill. – Nem baj.

- Úgy érzem legalább próbálnom kéne valamit mondani…

- Nem, tényleg. Nem gond. Az ilyesmihez nem kell megjegyzéseket fűzni.

- Akkor megölelhetlek? – kérdezte Tom, mert Bill ekkor már elhúzódott, és az elszigetelődés falai közé kezdett elbújni. Tom nem akarta zavarni, ha most Bill egy kicsit be akart zárkózni.

- Persze. Nem is akarok most mást.

Bill hagyta, hogy Tom közelebb húzódjon és a karjaiba zárja. Sírni akart, már így is túl sokáig tartotta vissza ezeket a könnyeket. Egészen eddig megtanulta kizárni a könnyeket, megtanulta, hogy a sírás nem vezet sehova, és csak gyengébbé teszi, mint ahogy az elpusztított teste már tette. Megtanult nem sírni, és egészen az utóbbi időszakig nem is mutatott semmilyen érzelmet – leszámítva a dühöt.

Tom ledöntötte Bill falait. Olyan érzéseket váltott ki belőle, amik már évekkel ezelőtt eltűntek, de most azok a furcsa érzések mind visszajöttek, és egy kicsit Bill meg is volt ijedve. Jobban szerette robotnak érezni magát, azzal az egy érzelemmel, amire beprogramozta magát. Ez az egész most olyan új volt, és most még furcsább. Bill sírt; a szemei teljesen megadták magukat Tom mellkasán.

A levegő feszült volt, de nem rossz értelemben; csak fájdalmasan. Tom Bill hátát simogatta, és megpuszilta a haját. A fiatalabb férfi meleg levegőt fújt Tom nyakára, benedvesítve a bőrét. A könnyei átáztatták Tom pólóját, meleg kis cseppek gyűltek össze a kulcscsontja felett.

Billnek minden, amire szüksége volt, ott volt előtte. Nem akarta hallani, hogy Tom sajnálja; nem akarta tudni, hogy az anyja tényleg meg akarta-e ölni; és nem akart hinni abban, hogy egy nap szép lehet; biztonságban érezte magát abban a tudatban, hogy ott van neki Tom. Semmi másra nem volt szüksége, és ott volt neki.

Most, hogy végre megkapta, amiről mindig is álmodott, Bill úgy érezte, egyre könnyebb volt lépéseket tenni afelé, hogy megnyíljon a múltjával kapcsolatban, ami miatt ilyen gyűlölete alakult ki önmaga és a világ iránt. Tom volt a sziklája, a támasztéka; Bill úgy érezte, hozzá tartozik abban a világban, ahol annyi névtelen arc vette körül, és ítélte el kérdések és válaszok nélkül. Jó érzés volt az elképzelés, hogy egész életében ott legyen, Tom karjaiban, és csak sírjon, és Tom is sírjon vele; vagy érte. És Tom ezt is tette.

Bill hallotta, hogy Tom halkan szipog mellette, és a mellkasa megfeszül, ahogy próbálta elfojtani. Tom azért sírt, mert Bill sírt; mert a szerelmét annyira bántották, és mert azzal a tudattal kellett élnie, hogy az anyja talán megpróbálta megölni őt. Tom azért sírt, mert azt kívánta, bár eltörölhette volna Bill fájdalmát, hogy boldoggá tehesse. Azért sírt, mert vissza akarta fordítani az időt, és megmenteni Billt a tűztől, mielőtt a gyűlölet felé fordult volna. Csak azt akarta, hogy Billt mosolyogni lássa, de amit nem látott, hogy Bill mosolygott is. Mosolygott a könnyei között, örömében, hogy Tom itt volt neki. Nem tudta miért vagy hogyan jött Tom, de nem is volt szüksége spirituális magyarázatokra. Egyszerűen megtörtént, és oké is volt neki, hogy nem tudta az okát. Nem is kellett kérdéseket feltennie, mert Tom volt a válasz.

Ahogy ott sírtak, Bill és Tom közelebb érezték magukat egymáshoz, mint valaha. Bill odamászott Tom ölébe, Tom pedig nagyon is szívesen hagyta; szorosan körbefonta a karjait Bill körül, és gyengéd, nyugtató csókokkal terítette be a nyakát, csak hogy tudassa Billel, hogy minden rendben van, és nem kell többet szenvednie. Tom mindent megtett volna, hogy Billnek ne kelljen semmi fájdalmat átélnie, és ezért nem állt szándékában elmondani, hogy mit is hallott az apjától; Billnek nem kellett tudnia, mert amúgy sem változott semmi emiatt.

- Kérlek ne sírj, Tom – suttogta Bill a pólójába, kicsit szipogva. – Nem érdemlem meg a könnyeid.

- Örömkönnyek – mondta Tom. – És minden egyes könnycseppem megérdemled, hidd el.

- Akkor miért sírsz?

- Csak örülök, hogy megtaláltalak.

És Billnek nagyon is jó volt, hogy ezt hallotta. Tom tényleg megtalálta, pont amikor nevetségesen elveszett volt; végtelenül kanyargó zsákutcák közepette. Most viszont, most ez a kör megszakadt, és minden út egyenesen Tom karjaiba vezetett, és azoknak a zavaros, sötét sikátoroknak végre nagyon is tiszta célja volt, amit Bill is egyre tisztábban látott.

Bill belemarkolt Tom pólójába, és halkan felsóhajtott, belélegezve a barátja illatát. Akárhányszor mondta, hogy Tom a barátja volt, sosem tudta megoldani. Minden alkalommal, amikor eszébe jutott, hogy kapcsolatukat tekintve Tom mi is neki, mindig beleremegett a gyomra, és elvörösödött az arca. Sosem hitte volna, hogy valaha is lesz barátja, mert nem gondolta volna, hogy bárki is akarna rá egy percet is szánni; de most mégis létezett ez a valaki. Tom létezett, és Tom szerette őt.

Tom gyengéden lefektette Billt a kanapéra, és a lábait Bill széttárt térdei közé csúsztatta. Csak nézte a barátját, és neki is ugyanannyira tetszett a kifejezés. Bill elnehezült szemein át nézett fel rá; egyértelműen részegnek és álmosnak tűnt. Annyira látszott rajta, hogy elvörösödött, még a sminkje mögött is, és Tom sem bírta megállítani, hogy elpiruljon.

Bill szemei világosabbak voltak, mint általában; az arckifejezése pedig olyan békés volt a nagy sírás után. A fekete el volt kenődve a szemei alatt, és szempillaspirál darabok voltak az arcán, de még így is lélegzetelállítóan nézett ki. Tom végigsimította Bill arcát, hogy eltűnjön a fekete, de nem sikerült teljesen letörölni.

- Nem akarod lemosni az arcod? Gondolom nem túl jó érzés, ha a smink a szemedben van.

- De, igen.

Igazából, Bill egyáltalán nem akart mozogni. Sokkal szívesebben feküdt volna Tom alatt, hogy gyerekesen flörtöljenek, amiben annyira jók voltak; egy kis csiki itt, egy bökés ott. De azt is tudta, hogy ha nem mossa le az arcát, akkor a szemei szörnyen ki fognak készülni, és ez sem tűnt túl csábítónak. Nem szívesen tehát, de Bill végül kimászott Tom alól, és a táskájából kihalászta az arclemosóját. Gyorsan leszedte a ragasztót, amivel egyenletessé tette a hegeket az arcán, aztán meg mosta az arca többi részét is, és szinte mosolygott a tükörbe nézve.

Persze, Bill még mindig nem örült a hegeknek, és még mindig nem sikerült megbarátkoznia velük, de Tom beleszeretett az arcába is; az arca is hozzátartozott ahhoz a személyhez, akibe Tom beleszeretett, és erre gondolva, Bill már nem tudta gyűlölni a megjelenését. Örülni nyilván sosem fog, amiért ennyire megégett, de valahogy a gondolat, hogy Tom ezt is szerette benne, megkönnyítette, hogy Bill is szemet hunyjon a hegek felett, és úgy tegyen, mintha semmi rendellenessége nem lenne; Tom rengeteg mindent lehetségessé tett neki.

Bill pofákat vágott a tükörbe. Annak az egynek nagyon örült, hogy legalább nem vesztette el a teljes irányítást az arca felett. Amikor mosolygott, a szája jobb oldala mindig kicsit feljebb ment, mint a bal, de az arcát fel tudta fújni, be tudta szívni, és tudta ráncolni a homlokát; biztos volt benne, hogy sosem tudott volna boldog lenni, ha a megégett oldala teljesen lebénult volna. Ami azt illeti, csoda is volt, hogy egyáltalán tudta mozgatni. Az arca szenvedte el a legsúlyosabb égést, és mégis az gyógyult be a legjobban. Sosem tudott teljesen szinkronban mozogni az agyával, sosem volt sima és szép, de még így is jobb volt, mint ahogy tíz évesen számított rá, és Tom fejében mégis ez volt a legszebb a világon. Bill nem egészen értette Tom miért imádta annyira a hegeket, de amikor szerelmes vagy, furcsán látod az adott illetőt. Bill úgy döntött már nem is próbálja megfejteni.

Ahogy ott bámult a tükörbe, eszébe jutott, hogy Tom azt mondta minden nap mondjon magának egy jó dolgot; mondja el mit szeret magában. Kicsit hülyén érezte magát, ahogy ott állt részegen egy tükör előtt, és a saját tükörképének akart beszélni, de ha Tom annyira biztos volt benne, hogy ettől jobban fogja magát érezni, akkor megér egy próbát. Ha megpróbálja, azzal még nem veszthet semmit.

Bill az ajkába harapott, és megrebegtette a szempilláit, csábító pillantásokkal. Különböző szögekből nézte az arcát, végigsimította a szemhéját, aztán felsóhajtott és szinte nevetett zavarában.

- Szép szemeim vannak – mondta, kicsit kuncogva; halk és ziháló, részeg nevetéssel. – Keskenyek és sötétek, és kifejezik amit az arcom nem tud a hegek miatt. Visszatükrözik a fényt, és csillognak, és szerintem ez a legjobb vonásom.

Kicsit elpirult, és félénken nézett a padlóra. Annyira nagyon furcsa volt, hogy magához beszéljen a tükörbe, és azt vallja be, amit szeret magában. Valamilyen szinten viszont jó érzéssel is töltötte el. Eltűnődött hánynál fog majd kifutni; hogy van-e egyáltalán bármi más, amit szeretett. Bill úgy döntött nem bámulja magát tovább, és visszamegy a kanapéhoz; Tom már biztos azon gondolkozik mi tarthat olyan sokáig.

Amint kilépett a fürdőből, Bill nekiment Tomnak, és elesett; és miután eltűnt a döbbenet, elnevette magát. A földről nézett fel rá, és oldalra döntötte a fejét, szavak nélkül kérdezve, hogy mit csinált Tom.

- Már bent voltál egy ideje, és hallottam, hogy beszélsz, ezért jöttem megnézni mit csinálsz – mondta Tom, miközben felsegítette Billt a földről. – Ha már itt tartunk, szerintem is szép szemeid vannak.

- Hallgatóztál?

- Nem bírtam megállni… - harapott Tom az ajkába aggódva. – Valami hangot hallottam, aztán rájöttem, hogy te beszélsz, és tudni akartam… uh, ne haragudj.

- Nem, nem baj, tényleg. Csak kicsit ciki.

- Nem ciki. Szerintem jó.

- Hülye vagy – nevetett Bill, és megcsókolta Tomot.

Tom végigsimította Bill arcát, és hirtelen rájött; nem volt rajta smink, mégis jól volt. Úgy tűnt, az utóbbi időben egyre többször feledkezett el arról, hogy fedetlen az arca. Tom mellett szinte úgy érezte, hogy soha nem is lett volna rá szüksége.

- Popcorn ízed van – jegyezte meg Tom, és Bill kidugta a nyelvét.

- Nem pia?

- Nem tudhatom, én is részeg vagyok.

- Akkor fogat mosok.

- Helyes, mert bűzlesz – vigyorgott Tom, mire Bill megbökte a bordáját, gyorsan a fürdőbe szaladt, és nevetve bezárta.

- Kár, hogy a fogkeféd még mindig itt van.

- Basszus!

- Odaadhatnám…

- De?

- De abban nekem mi a jó?

- Önző – kiáltotta Bill nevetve. Kinyitotta az ajtót, és kidugta a fejét. – Tomi?

- Billy?

- Szeretnél, öm, akarsz… Szeretnél velem zuhanyozni? – kérdezte Bill elvörösödve, és Tom elmosolyodott. – Én csak… Szeretném mindenem megmutatni, de… Nem akarom, hogy csak… Ott álljak és…

- Értem, Bill – mosolygott Tom édesen. – Szeretnéd, ha oka is lenne, hogy miért vagy mellettem meztelen. Ha szeretnél együtt zuhanyozni, nagyon szívesen. De csak ha tényleg akarod, és nem csak a pia miatt.

- Nem, nem amiatt. Tényleg akarom… Egy ideje már meg akarom mutatni mindenem, a hegeim, de sosem tudtam hogyan…

- Hát, akkor be kell engedned a fürdőbe – kacsintott Tom.

- Csak ha megkapom a fogkefém.

Bill számára a zuhanyzók biztonságosak voltak. Éveken át volt, hogy mások mosdatták, amikor ő nem tudta, és arra gondolt, hogy ilyesmi szituációban nem esne olyan nehezére megmutatni a testét Tomnak. Ennek ellenére azért elég kényelmetlen elképzelés volt, hogy egy ilyen kis helyen legyen együtt Tommal, és lássa, hogy Tom milyen tökéletes.

Tom sosem látta még Bill lábait, még nem látta az egész testét, és Bill eltűnődött, hogy vajon megijedne-e. Amikor Bill a bal oldalát nézte, csak egy megégett testet látott; nem egy élő, lélegző embert. Majdnem olyan volt, mintha egy hullát nézett volna. Legszívesebben megint sírt volna, amikor belegondolt, hogy talán Tom is így fogja látni, de összeszedte magát, és beengedte Tomot a fürdőbe.

- Van valami, amit nem akarsz levenni? – kérdezte Tom. Szerette volna, hogy Bill annyira kényelmesen érzi magát, amennyire csak lehet. Azt nem tudta milyen érzés, amikor teljesen szégyelled a tested, de azt tudta, hogy milyen félelem övezte ezt.

- N-nincs. Szeretném, ha teljesen látnál… Csak félek, hogy megváltozik a véleményed rólam.

- Nem kell félned. Deréktól felfelé már láttalak, és kibaszott gyönyörű vagy, szóval egy heges láb már a legkevésbé sem fogja megváltoztatni a véleményem. Te te vagy, és imádlak.

- Lehet… lehetne, hogy te ne vedd le a boxered? Én, én nem tudom, hogy viselném, ha mindened látnám – suttogta Bill. – Hozzád hasonlítanám a testem, és a végén csak jobban utálnám magam.

- Amit csak akarsz.

Bill félénken elmosolyodott, és megindította a csapot, remélte, hogy Tom is inkább a forró fürdőket kedvelte. Emlékeztetnie kellett magát, hogy Tom nem fog undorodni tőle, de nehéz volt. Tom sosem látott hozzá hasonlót; személyesen még nem találkozott egy teljesen hegekkel borított testtel, és bár Bill tudta, hogy Tom nem fog undorodni, mégis benne volt a félelem, hogy talán mégis.

Bill egy kicsit őrültnek is tartotta Tomot. Annyi mindenkit megkaphatna, és ő mégis az égési sérültet választotta. Nem sok ember hozta volna ezt a döntést egy gyönyörű vagy egy hegekkel fedett ember között. Az emberiség már csak ilyen kegyetlen volt; mindig a szépség felé indult a mélység helyett. Tom viszont más volt. Bill nem értette miért, de örült neki.

- Kérlek fordulj meg – suttogta Bill. – Bemegyek a zuhany alá, és öm, szólok, amikor kész vagyok.

- Oké.

Tom megfordult, és hagyta, hogy nyugodtan levetkőzhessen. Amikor Bill a tükörben meglátta a saját testét, be akarta törni az üveget és elszaladni, de most már túl messze ment, hogy megtegye. Kellett, hogy Tom lássa őt, mielőtt komolyabbra fordultak volna a dolgok. Csak arra tudott gondolni, hogy ha egy nap úgy döntenének, hogy lefekszenek egymással, Tom kiábrándulna a látványtól; és Billnek ez jobban fájt volna, mint bármi más.

Bill nem bírt tovább a tükörbe nézni, mert tudta, hogy akkor csak még ijedtebb lett volna, és még jobban szégyellte volna magát. Óvatosan bemászott a zuhanyfülkébe, nehogy elessen a részeg, ingatag lábaiban. A víz hamar segített neki kicsit lenyugodni, kitisztítani a fejét. A fal felé fordult, hogy Tom a jobb oldalát lássa, amikor elhúzza a függönyt; nem akarta azonnal elijeszteni. Nem mintha amúgy el akarta volna ijeszteni, de volt egy olyan érzése, hogy ez fog történni.

- Oké – nyöszörgött Bill. A hangja is ugyanúgy remegett, mint a teste. – Megnézhetsz.

Kérdés: Van olyan része a testednek, amit félsz megmutatni az embereknek? Miért?