Tom arra ébredt, hogy az anyja a lépcső tetejéről kiált nekik. Megfordult a meleg ágyában, és kicsit meglepődött, amikor megérezte, hogy ő és bill is teljesen meztelenek az ágyban. Az előző éjszaka képei bevillantak neki, és kicsit bele is pirult. Bill csupasz mellkasát betakarta, aztán válaszolt az anyjának.

- Ti most… Milyen állapotban vagytok? – kérdezte félénken, és lassan indult meg a lépcsőn. Tom halkan felnevetett.
- Csak ne nézz a takaró alá.

Bill mocorogni kezdett, és pislogott az ablakon bejövő fényben. Hallotta, hogy Tom anyja jön a lépcsőn, és azonnal elrejtette az arcát a pármában, mintha aludna. Nem csak az, hogy meztelen volt a házában, de minden hege látszott is, és nem akarta, hogy Tom anyja is lássa.

- Bill még alszik? – kérdezte halkan, és Tom bólintott a tompa fényben. – Akkor halk leszek. Arra gondoltam, hogy te, én és Bill elmehetnénk ma valahova ebédelni. Tudom, hogy biztos dühös vagy még azért, amit az apád mondott, szóval… Szeretnélek valahova elvinni titeket és kicsit megpróbálni kitisztítani a levegőt.
- Nem akarok erről Bill mellett beszélni. Sem veled, sem apával. Ha elmondom neki, akkor egyedül fogom.
- Jó, jó, de attól még elvihetlek titeket, nem? Talán kicsit vásárolhatunk is? Vehetek neked bármit, hogy egy kicsit jobban magadénak érezd a szobát.
- Nem kel semmit venni, de az ebéd jól hangzik. Megkérdezem Billt, hogy lenne-e hozzá kedve, és majd szólok.
- Jó, hát… Megyek, csinálok nektek valamit reggelire. Az apád már elment dolgozni, szóval nem kell szégyenlősködni a házban… Nagyon sajnálom, Tom, próbáltam megvédeni Billt…
- Tudom, és köszi.

Bill hallott mindent, és a szíve elkezdett dübörögni. Tom anyja megvédte őt mert valamit mondott az apja; mi lehetett olyan rossz, hogy védeni kellett? A gyomra összerándult, és amint elment Tom anyja, megfordult, és csak bámult Tomra, aki döbbenten nézte őt.

- Mindent hallottál, ugye? – kérdezte Tom, és Bill csak pislogni tudott rá. Szörnyen érezte magát, és aggódott.
- Mit mondott, Tom? Nagyon rossz volt? Nem kedvel engem? – Tom érezte, hogy Bill kezd nagyon kiakadni, nagyon gyorsan, és szörnyű érzés volt. Egyáltalán nem akarta, hogy Bill megtudja, mert egyszerűen nem számított, de most, hogy megtudta, Tomnak fogalma sem volt mit mondjon neki.
- Azt… Én… Igen, rossz volt… De nem konkrétan feléd irányult. – Tom szinte tehetetlennek érezte magát.
- Én… én szólhatok Candace-nek, hogy jöjjön el értem. Hazamegyek, és nem kell velem bajlódnod. Én-
- Shh. – nyomta Tom az ujját Bill szájához, és megrázta a fejét. – Ne. Nem akarom, hogy elmenj. Kérlek maradj? Ő csak… Egy idióta, nem is tudom miért mondta.
- Mit mondott? – suttogta Bill, az ajkába harapott, és hatalmas, ártatlan szemekkel nézett fel Tomra.
- Nem akarom elmondani, Bill…
- Kérlek?
Tom felnyögött, és a homlokát ráncolta. Tényleg nem akarta elmondani Billnek. Úgy érezte, semmi értelme nincs, mert Tom véleményére egyáltalán nem volt hatással. Tudta, hogy ha elmondja Billnek, akkor Bill azonnal elkezd bepánikolni, és megint el fogja dönteni, hogy csúnya és senki nem akarja őt, ami pedig messze járt az igazságot. Ami azt illeti, Tom nem is emlékezett, hogy valakit annyira akart volna, mint Billt.
- Csak, bassza meg… Gyakorlatilag azt mondta, hogy… - Tom mély levegőt vett és felsóhajtott. – Megkérdezte miért egy transzvesztitával játok, mert ha már nőnek nézel ki, akkor már járhatnék nővel.
- Oh… - Bill úgy tűnt teljesen összetört, és Tomnak nagyon fájt, hogy megbántott.
- Annyira sajnálom… Nem akartam semmit mondani… Én… Én nem ezt érzem! Ő csak, egyszerűen nem érti.
- Igaza van, Tom. Miért velem vagy? Könnyen találhatnál egy gyönyörű nőt, aki adhatna neked gyereket, egy nőt aki biológiailag is nő, és nem kell rosszul érezned magad amiért vele vagy, mert a társadalom is elfogadná.
- Bill!
- De igaz, Tom! – mászott ki Bill az ágyból, és összeszedte a ruháit. Gyorsan felöltözött, és elkezdte összeszedni a cuccait. Tom felült és maga köré tekerte a takarót, úgy szaladgált Bill után az alagsorban, amíg a fiatalabb férfi a cuccait szedegette össze.
- Mit csinálsz?!
- Elmegyek! – jelentette be Bill mérgesen. A ruháit bevágta az utazó táskájába, és a vállára kapta. – Hívom Candace-t, és elmegyek.
- Két órára vagy otthontól! Csak, Bill… Kérlek, ne menj.
- Nem. Bassza meg! Beteg vagyok, egy transzvesztita, egy álnő! Menj, keress egy igazit.
- Te most… Bill? – ült le Tom az ágy végébe, és szomorúan nézett Billre. – Most szakítasz velem?

Bill megfordult, ekkor a telefonja már a fülénél volt. Csak nézett Tomra szomorúan; olyan szomorúsággal, amit próbált dühvel leplezni. Tom viszont nem gondolta, hogy Bill rá lenne mérges; csak egy megtört lelket látott, akinek az önértékelése most hatalmas csapást kapott. Bill gyorsan köszönt Candace-nek, aztán elfordult Tomtól, és remegő hangon megadta neki a címet, hogy eltaláljon ide.
- Vége. Kérlek, kérlek gyere el értem.

Bill kisietett a házból, amilyen gyorsan csak tudott, és csak imádkozott, hogy Tom anyja nem fog utána jönni. Úgy döntött elbújik valahol, ahol Candace észreveszi, de Tom és az anyja nem. Elővett egy vékony sálat a táskájából, az orra és a szája köré kötötte, felvette a hatalmas napszemüvegét, és leült pár fa között.

Hogy elüsse az időt, a telefonjával szórakozott, verseket és random sorokat pötyögött be, amik nem illetek sehova. Valamilyen szinten, ő is így érezte magát. Mintha elindult volna egy jó úton, és mégis egy zsákutcában kötött ki. Talán túlreagálta, nem, biztosan túlreagálta, de akkor is fájt neki. Úgy érezte elárulták, átverték, és csak valami belső vicc főszereplőjévé vált; még akkor is, ha tudta, hogy igazából egyáltalán nem erről volt szó.

Bill látta Tomot párszor körbeszaladni az úton, és mindvégig a telefonját hívogatta, de Bill kikapcsolt minden értesítést, és inkább elmerült a saját kis szánalmas soraiban. Rossz érzés volt, hogy Tom ott kereste, de mégsem volt annyira rossz, hogy elő is bújjon és azt mondja semmi gond. Elérte a felismerés, hogy gyakorlatilag szakított Tommal, és Bill hirtelen nem is emlékezett, hogy érezte-e magát ennél magányosabbnak valaha.

Tom másfél órán át rohangált az utcában, mire az anyja behívta, és mondta neki, hogy Bill úgy is vissza fog jönni miután lenyugodott. Tom anyja próbálta megnyugtatni, hogy Bill visszajön hozzá, de Tom nem vette be.

- Nem, nem jön vissza. Candace már jön érte. Anya, elvesztettem őt! Apa mindent elbaszott nekem!
- Ha kiabálsz velem, az nem hozza vissza!
- Kibaszottul fáj, anya, jogom van kiabálni!
- Tom, csak… Nyugodj le. A kapcsolatokban mindig vannak hullámvölgyek. Meg fogjátok oldani, tudom, hogy sikerülni fog.
- Nem. Nem fog. Bill halál komolynak tűnt, hogy már semmit nem akar velem.
- Küzdened kell azért, amit akarsz, Tom. Te is tudod. Igazi harcos vagy, vissza fogod szerezni. Ha kiabálsz, azzal nem érsz el semmit.
- Én csak… Baszki… Kell egy cigi.

Tom kiment a konyhából és visszament a teraszra. Leült egy székre, és próbálta kitisztítani a fejét, próbált kitalálni valami megoldást, de semmi nem jutott eszébe, és legszívesebben összegörnyedt és meghalt volna. Nyomorultul érezte magát, és tudta, hogy Bill is, ami csak rátett egy lapáttal a belső zűrzavarra. Bill valószínűleg már úton volt hazafelé, hogy talán örökre elhagyja, és Tom semmit nem tehetett, hogy visszaszerezze. Vagyis meggyőzte magát, hogy ez így van.

Az utca másik végében, Bill látta, hogy Candace leparkolt az út szélén, ezért gyorsan odaszaladt, és beült a kocsiba. Mondta neki, hogy hajtson el olyan gyorsan amennyire csak lehet, és ne kérdezzen semmit. Candace így is tett, amikor pedig visszaértek a főútra, Bill egyszerre frusztráltan és megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Szóval? Most már elmondod mi történt?
- Tommal vége. – mondta Bill egyszerűen, a táskáját pedig hátradobta a hátsó ülésre.
- Mi történt, Bill? Olyan boldognak tűntetek.
- Az apja megjegyzést tett a külsőmre, ezért eljöttem.
- Szakítottál Tommal? Mert az apja mondott valamit?
- Miért akarnék bármit is utána azzal a családdal?
- Oh, nem is tudom… Mert Tom szeret téged? Mert ez már abból látszik, ahogy rád néz? Miért akarnád ezt mind feladni?
- Nem akarom! Csak nem akarok olyasvalakivel lenni, akinek a családja mellett nem érzem jól magam.
- Bill. – sóhajtott Candace. – Gondolod, hogy Tom jól érezte magát az apád mellett? Gondolod, hogy jó érzés volt neki hallani amit kettőtökről mondott? Nem. De ott maradt. Mit gondolsz miért?
- Mert nem volt más dolga? – mondta Bill cinikusan.
- Nem. Bill, mindketten tudjuk miért maradt. Azért, mert szeret. Tudod, hogy mindig melletted állok, de szerintem elég nagy hibát követsz el.
Bill tudta, hogy hibát követ el. Tudta, hogy Tommal akar lenni, mert boldoggá tette, mert érezte, hogy szereti és mellette szépnek látta magát; de valamiért nem tudott vele maradni azzal a tudattal, hogy az apja ennyire ellenezte. Túlságosan fájt, hogy megpróbáljon együtt maradni valakivel, akinek az apja transzvesztitának nevezte és azt mondta, hogy a fiának igazi nővel kéne járnia. Égetett, és Billnek már elege volt a lángokból.
- Tudom, hogy rossz döntést hoztam, de ez az én életem, és úgy élem, ahogy akarom.
- Még akkor is, ha boldogtalan leszel tőle?
- Igen. Gondolom.
Bill itt be is fejezte a beszélgetést. Nem akart többet ezzel a témával foglalkozni, és szerencsére Candace is abbahagyta. Bill tudta, hogy csak arra volt szüksége, hogy valaki szeresse, és hogy ő is viszont szerethessen, és azt is tudta, hogy Tommal ezt megkaphatná, de egyszerűen nem bírta már ezt tovább. Sosem volt még kapcsolatban, sem baráttal, se senkivel, és sehogy nem látta hogyan lehetne együtt boldogan Tommal. Annyira szeretett volna beszélni vele és elmondani neki, hogy szereti, de nem tudott vele lenni, egyszerűen nem. A telefonját kikapcsolta, és csak nézte a mellettük elhaladó autókat, miközben hazafelé tartottak; el Tom életéből.
- Jó. Akkor csinálj, amit akarsz. – sóhajtott Candace, és hagyta, hogy a kocsiban egész úton csend legyen.

Amikor megérkeztek, Bill az ágyába vonult el. Minden reményét elhagyta az írással, minden egyes szava Tomnál lyukadt ki, és most már gondolni sem akart rá; mégis, ugyanakkor, semmi másra sem akart gondolni. Tudta, hogy mindent elrontott, és félt, hogy sosem lesz képes helyre hozni. Felhívta volna Tomot, de nem akarta, hogy úgy tűnjön, hogy ő volt a probléma, amikor ő is tudta, hogy mindent Tom apja kezdett. Persze, nem kellett volna ennyire túlreagálni, de mindennel együtt érezte hirtelen mindazt.

Bekapcsolta a telefonját, és látta, hogy Tom két órája feladta a hívogatást. Úgy tűnt, amint Bill eljött, Tom abba is hagyta a próbálkozást. Valamiért Billnek fájt a tudat, hogy Tom így feladta. Tehetetlennek érezte magát, teljesen elveszettnek.

Bill a kezébe vette a telefonját, és azon tűnődött hívja-e. Kétségbeesetten meg akarta tenni, de egyszerre félt és szégyellte is magát. Tudta, hogy gyerekesen viselkedett, de oka is volt, ami talán ha nem is tette jóvá a viselkedését, de legalább megmagyarázta. Az ajkába harapott, a képernyőhöz nyomta az ujját, és hagyta, hogy tárcsázzon. A telefont a füléhez emelte, és elbújt a takaró alatt. Rettenetesen félt.

- Hello? – Tom kimerültnek és szomorúnak hangzott, és Bill tudta, hogy ennek ő az oka.
- Szia, Tom. Itt, itt Bill… Én csak… Miért hagytad abba a hívást?
- Nem vetted fel, ezért feladtam.
- Ki voltam kapcsolva…
- Értem…
- Dühös vagy rám.
- Nem vagyok dühös, csak megbántottál.
- Nem tudom mit mondjak, Tom… Én csak, annyi minden történt egyszerre, és bepánikoltam…
- Ezt hogy érted?
- Először a heges dolog, aztán te… tudod, és aztán az apád… Csak túl sok volt egyszerre.
- Nem én erőltettem, ugye? Utálnám azt gondolni, hogy úgy értem hozzád, hogy nem akartad.
- Nem, nem, baszki. Tom, azt akartam… Még mindig akarom, én csak… - Bill még jobban összekuporodott az ágyában és felsóhajtott. – Egyszerűen csak sok volt egyszerre. Basszus, már az is furcsa volt nekem, hogy nem otthon voltam. Megijedtem.
- Hát, most két órára vagy, és már hiányzol… komolyan mondtad? Hogy vége?
- Nem tudom, Tom… Még sosem voltam kapcsolatban, és ez ilyen tesztféle volt…
- Csak ennyi voltam? – kérdezte Tom mérgesen. – Egy teszt?
- Istenem, nem! Nem úgy értettem… Valamilyen szinten, igen, de-
- Hát, jó tudni, hogy nem jelentettem semmit. – vágta félbe Tom. Mérges volt, Bill pedig még rosszabbul érezte magát.

Hallotta, hogy Tom kinyomta, felnyögött, a telefont pedig az ajtóhoz vágta. Az arcát a párnába temette, és frusztráltan felkiáltott. Egyáltalán nem úgy értette, amit mondott, csak rosszul jött le. Költőhöz képest elég nehezen tudta kifejezni magát. Csak annyit szeretett volna, hogy Tom is tudja, hogy számára ez tényleg egyfajta teszt volt, de amint sikerült felmérnie a terepet, rájött, hogy minden egyes pillanatát imádja az új életnek, amibe belekóstolhatott – és ezt most úgy tűnt, telefonon vesztette el.

Bill egész nap az ágyában feküdt, álom és ébrenlét között ugrálva. Úgy döntött, hogy ha Tommal rendbe akarja hozni a dolgokat, akkor kihasználja az alkalmat, és egyszerre az apjával is rendbe hozza. Nem is kérdés, hogy az apjának már át kellett mennie hasonló szívfájdalmon az életében, és talán, ha Bill valami tanácsot kér tőle, talán az apjával való kapcsolata is javulhat.

Amikor végül meghallotta, hogy az apja hazaért, Bill kikászálódott a szobájából, és egyenesen az étkezőbe ment, ahol az apja már leült vacsorázni. Billnek kicsit bűntudata volt, hogy azonnal lerohanja, de tudta, hogy ha tovább vár, akkor a végére minden bátorsága elszáll, hogy egyáltalán beszéljen vele. Bill elég spontán volt, de ugyanakkor, sokszor gondolta meg magát, ha nem cselekedett elég gyorsan. Ez a helyzet pedig olyan volt, amivel kapcsolatban Bill nem akarta meggondolni magát.

Bill leült az apjával szemben, és ügyetlenül rámosolygott. Az apja visszamosolygott, és megkérte Candace-t, hogy hozzon Billnek is tányért, hogy mindhárman együtt ehessenek. Bill úgy látta, eddig jól halad. Általában az apját nem szokta érdekelni, hogy együtt vacsorázzanak, ezért egy kicsit nagyobb is lett az önbizalma, hogy felhozza a témát. Bill szívesebben beszélt volna vele egyedül, de most nem akart ezen problémázni. Inkább legyen ott Candace is, minthogy egyáltalán ne beszéljen vele.

- Milyen volt a munka? – kérdezte Bill, és az apja bólintott.
- Jó. Fárasztó, de egész jó.
- Az jó.
- Azt hittem Tom szüleinek a házában leszel.
- Igazából, erről akartam veled beszélni. Tom és én… Öm, szakítottunk… És-
- Oh, Bill… Annyira sajnálom. – Bill apja úgy tűnt, tényleg őszintén sajnálja a fiát.
- Én csak, azt hiszem kell néhány tanács ezzel kapcsolatban. Úgy érzem elég nagy részem vesztettem el, és nem tudom mit csináljak.
- Hát, szeretnél beszélgetni? Csak kettesben?
- Igen, az jó lenne.
Candace-t kérni sem kellett, és ki is ment, hogy Bill nyugodtan beszélgethessenek egyedül.

Kérdés: Vesztettél már el valami nagyon fontosat az életedben?