Bill későn kelt a következő reggelen; órákkal később, mint amennyire engedték neki az utóbbi évek során. Nyújtózkodás közben elmosolyodott, az arcát pedig a párnákba temette, elmerülve a hercegnő édes virágillatában. Az ő hercegnője, emlékezett vissza vigyorogva. Épp a jövőjéről kezdett álmodozni, amikor az ajtó kinyílt.

- Helló, kedvesem. – mondta álmosan.
Dahlia megtorpant az ajtóban, és felkapta a fejét.
- Mit csinálsz te még itt? – kérdezte.
- Öm, felébredek? – mondta Bill, halvány mosollyal.
- Hát, akkor menj, ébredj fel otthon. – mondta, és a ruháit Billnek dobta. – Nem lehetsz itt.
Bill a homlokát ráncolva húzta fel az ingjét.
- De… tegnap éjjel…?
Dahlia elmosolyodott.
- Oh, milyen édes kis teremtés. – mondta, majd leült az ágya szélére. – A múlt éjszaka nem jelentett semmit. Csak szórakoztam, ennyi. – megsimogatta Bill lábát, elvigyorodott, aztán gyorsan megcsókolta. – A lényeg, hogy ez a mi kis titkunk maradjon. Másképp meg kell, hogy ölesselek árulásért.
- De… - kezdett bele Bill.
- Mehetsz, csini fiú. A vőlegényem egy óra múlva itt, és nem hiszem, hogy örülne, ha másik férfit találna a szobámban. – mondta Dahlia, miközben már a sminkjét igazította a tükörben. – Jó volt találkozni, ha ettől jobban érzed magad. Pápá! – intett neki, majd kisietett a szobából, ott hagyva Billt összezavarodva, és ismét, egyedül.

Letörve, Bill felöltözött hát, és kiballagott a palotából a cselédek között, akik végig nevettek a háta mögött, mert nagyon is jól tudták ki ő. Az út hazáig mintha több mérföld lett volna, az ismeretlen csizmáktól, amiket kapott, csúnya vízhólyagok nőttek a lábán. Szinte már örült, hogy újra otthon lehet az ismerős konyhában.

- Bill. – mondta Tom, felállt, és szokatlan módon egy ügyetlen ölelést is adott neki. – Mit csinálsz itt?

- Úgy tűnik ma csak ezt a kérdést kapom. – mondta Bill szomorúan. – Itt élek, Tom. Várj, mi történt az arcoddal?
Tom megérintette a vöröses-lila duzzanatot a jobb szeme alatt, és kicsit felszisszent.
- Apa… a mostoha apánk azt hitte elszöktél. Amikor sokáig nem jöttél vissza az ajtótól, elment megnézni mi tart olyan sokáig. Néhány dolog hiányzott az előszobából, ezért azt gondolta, hogy elloptad őket és elmentél. Nagyon ki volt akadva, és te nem voltál itt, hogy rajtad vezesse le. Ezért… - mutatott Tom az arcára szomorú mosollyal.
- Oh, Tom, sajnálom. Biztos nyitva hagytam, amikor… amikor elmentem. Nem volt időm erre gondolni. – kért bocsánatot Bill.
- Mindegy. Megint beférkőzhetek a kegyeibe, igazából amúgy sem rám mérges. – mondta Tom halkan. – Neked viszont. Talán tényleg el kéne menned. Sosem fogja elhinni… bármi is történt igazából. Sokkal rosszabb az életed.
Bill az ajkába harapott.
- Szóval választanom kell, hogy itthon éljek nyomorúságosan vagy hajléktalan legyek? Ez a nap egyre rosszabb.
- Mit csinál.. – kezdett bele Tom, majd összerezzent, amikor a másik szoba padlójának nyikorgását meghallotta. – Jön megnézni visszajöttél-e. – suttogta. – Kérlek, Bill, menned kellene. Én vagyok a kedvenc, és nézz rám.
Bill megrázta a fejét.
- Hova mehetnék?
- Te! – üvöltötte a mostoha apjuk, amint belépett a szobába, és vádlón mutatott Bill irányába. – Te mocskos kis tolvaj! Hogy merészeled újra idedugni a képed a házamba! – átvágott a szobán, és arcon vágta Billt, amitől hasonló duzzanat jelent meg az arcán, mint Tomén.
- Nem a te házad! – kiáltotta vissza Bill. Tomot és a mostoha apjukat is ledöbbentette a hirtelen kirohanásával. – Ez Tom és az én házam. A szüleinké volt, soha nem a tied. Amikor apa, az igazi apánk meghalt, ránk szállt, nem anyára. Már akkor a mi házunk volt, amikor találkozott veled.
- Szóval most már nem csak lopsz hanem hazudsz is! – vicsorgott a mostoha apja. – Meg foglak botoztatni engedetlenségért. Egy szolgától sem tűröm, hogy hazudozzon az otthonomban.
- Azt szeretném én látni. – sziszegett vissza Bill, és fenyegetően kihúzta magát az alacsonyabb férfi előtt. – Nem vagyok a szolgád, és sosem hazudtam neked. Csak azért viseltem el a megalázásodat, mert nem voltam még elég idős, hogy egyedül megéljek. – Bill addig küldött felé villámokat a tekintetével, amíg a férfi hátrébb nem lépett. – De most már az vagyok, és elmegyek. A ház Tomé. Ajánlom, hogy jobban bánj vele, mint velem, hacsak nem akarod magad az utcán találni! – ezzel megfordult, és magabiztosan kiment a konyhaajtón, bevágva azt maga mögött.

A napfénybe hunyorogva, Bill hangosan felsóhajtott.
- A fenébe. – morogta, ahogy hirtelen rájött, hogy mennyire nem gondolta át a távozását. Most semmilye nem volt, se otthona, se pénze, se ruhája az éppen rajta lévő kényelmetlen darabokat leszámítva. Bill már azon kezdett gondolkozni mennyire lenne-e bölcs döntés visszamenni legalább egy táskát összepakolni, ám ekkor Tom megjelent a ház mellett.
- Bill! – kiáltotta, és odaszaladt a testvéréhez. – Amit odabent mondtál az igaz? A ház az enyém? A miénk?
- A tied, igen. Amikor a ruháitokért rohangálnom a bál előtt, elmentem a bíróhoz is. Kiderült, hogy a legutóbbi születésnapunk óta a miénk a ház. Apa végrendeletében volt. – mondta Bill.
- Wow. – mondta Tom, és vidáman nézett a ház felé. – Ez azt jelenti, hogy elküldhetem. Nem kell tovább elviselnem. – örvendezett. – Várj, ezt mióta tudtad? Miért nem mondtad el korábban?
Bill vállat vont.
- Anya halála óta nem voltál éppen kedves velem. Gondoltam már eldöntötted mit akarsz, és jó így neked. Ha az segít, nem régóta tudom.
Tom lehajtotta a fejét.
- Ne haragudj, hogy ilyen szar testvér voltam az utóbbi pár… évben. Talán egy nap kárpótolhatlak. – hangos törés jött ekkor a házból, és Tom hátrapillantott. – Vissza kéne mennem, még mielőtt mindent szétver. Vigyázz magadra, Bill. – szorongatta meg Tom Bill vállát, aztán visszasietett a házba.

- Ez nem épp úgy alakult, ahogy terveztük. – mondta egy ismerős hang Bill mögül. Bill ijedten fordult hátra.
- Nem, Gustav, nem úgy alakult. – sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Hol vannak a szárnyaid?
Gustav a vállait forgatta.
- Kicsit gyanúsak, amikor fényes nappal az utcán vagyok. – mondta. – Az emberek megbámulják.
- Értem. Szóval, tündér keresztapa, most mit kéne tennem? Mi lesz a tündérmesém vége? – kérdezte Bill, és ment Gustav után, mikor a férfi elindult.
- Nem hiszem, hogy ez már tőlem függne. – vallotta be Gustav, és útközben összekócolta egy megszeppent kislány haját. – Abban kellett segítenem, hogy megszerezd a hercegnőt, és, hát, valamilyen szinten ez sikerült.
- Mert olyan jól jártam vele. Még csak el sem mondhatom senkinek, nehogy lefejezzenek, és most, az egész tetejébe gyakorlatilag hajléktalan vagyok, és egyedül. – panaszkodott Bill, és belerúgott a földbe, ami kisebb porfelhőt eredményezett.
- Oh, nem vagy egyedül. – mondta Gustav, és megállt. – Sosem voltál egyedül, Cinder… öm, Bill.
Bill felhorkant.
- Mi? Szóval mindig itt lesz egy részeges tündér, hogy segítsen? Az utóbbi pár nap után bocsáss meg, de ez nem túl megnyugtató.
Gustav bocsánatkérően elmosolyodott.
- Mindig vannak emberek, akik segíthetnek. Csak tudnod kell hol keresd őket. – intett Billnek, aztán Bill befordult a következő saroknál, és el is tűnt, mire Bill elkaphatta volna.
- Ja, kösz. – mondta Bill az üres levegőnek, és körbe nézett a téren, ahova a tündér keresztapja hozza. Amint meglátott egy táblát a feje felett, elmosolyodott magának. – Tudnod kell hol keresd. – mondta halkan, és kinyitotta a bolt ajtaját.
- Hello-oh, istenem, Bill! – kiáltott fel Clara, leugrott a székéről, és átszaladt a pékségen, minden dühét félretéve. – Mi történt veled? Ezt a katonák csinálták veled? – mutatott a lány az arcán még mindig növekvő duzzanatra. Óvatosan végighúzta az ujját az arcán. – Oh, soha nem szabadott volna elmondanom hol találhatnak meg. Annyira sajnálom, Bill.
Bill alig bírta visszafogni a mosolyát, elkapta a lány kezeit, és a mellkasához fogta őket.
- Clara, Clara, nyugi. Nem a katonák csinálták, ne aggódj.
- Szóval tényleg megtaláltak? Akkor miért vagy itt? – kérdezte Clara összezavarodva, és sikertelenül próbálta elvenni a kezeit. – Miért nem vele vagy a palotában?
Bill még jobban megszorította a kezeit.
- A palotai élet nem nekem való. – mondta lágyan. – Sajnos, váratlanul kiderült, hogy az otthoni élet sem. A mostohaapám nem volt elragadtatva amiért váratlanul eltűntem, gondolhatod. – folytatta Bill, és elengedte a lány kezét, hogy az arcára mutasson.
- Oh, Bill. – mondta Clara együttérzően, és újra végig simította a duzzadt bőrét. – Nem kell félned semmi miatt. – jelentette be, és bólintott. – Van egy hátsó szobánk, amit most semmire nem használunk. Kitakaríttatom neked, és apával hozatok le valamit, amin alhatsz. Talán besegíthetsz a szállításokban és a konyhában, hogy fizesd a bért. – Clara fel-le mászkált miközben gondolkozott. – Elintézem, hogy több pénzt kapj a szobánál és a kosztnál. Elvégre is, nem akarsz örökre itt maradni…
Clara megállt a mászkálásban, és egyértelmű vágyakozással nézett ki az ablakon. Bill odament mögé, átkarolta a derekát, és a sérületlen arcát a fejéhez támasztotta.
- Nem is tudom, így belegondolva, ez tündérmesébe illő befejezésnek hangzik.

És ezzel, CinderBilla meg is kapta a befejezését, többnyire. Egy évvel később, Bill és Clara összeházasodott, és az első gyerekük már útnak is indult.

Tom kirúgta a mostoha apjukat a családi otthonból, a családi örökséget pedig jól kihasználta, és feleségül vett egy bájos grófkisasszonyt. Mivel az otthonra, ahol felnőtt, már nem volt szükségük, Tom odaadta a házat Billnek, és a növekvő családjának.

És leszámítva természetesen a gonosz mostoha apát, mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt.