Tom mindkét karjában kajával teli papírzacskók voltak amikor kinyitotta az ajtót, és majdnem felugrott, amikor az egyik kiscicája beleharapott a bokájába. Megrázta a lábát és próbálta lerugdosni magáról a karmait, de nem járt sikerrel. A macska erősen kapaszkodott, Tom hiába próbált morogni és sziszegni neki, hogy elijessze.

Nevetést hallván, Tom tudta, hogy Bill végignézte az egész jelenetet; mint mindig. Hazajön, a macskák támadnak, Bill pedig először kineveti és csak azután szedi le őket. Tom ledobta a zacskókat a földre, és miközben Bill lehajolt, hogy letegye a macskákat, a fenekére csapott.

- Nagyon köszönöm, hogy mindig ilyen készségesen segítesz – jegyezte meg Tom, Bill meg vállat vont.

- Számíthattál volna rá. Milo mindig elkap, ha belépsz az ajtón.

- Az, hogy számítok rá, még mindig nem fogja megállítani – mosolyodott el Tom, majd a zacskóra mutatott. – Hoztam tésztát.

- Ma jó lenne spagettit vacsorázni.

- Ezért vettem.

Bill segített Tomnak becipelni a cuccokat a konyhába, letette a zacskókat a márvány pultra, és elkezdte kipakolni őket. Mindig is így volt ez. Bill kipakol, Tom pedig elrakja őket a szekrénybe és a hűtőbe. Volt egy rendszerük, ami már hét éve működött.

- A szüleid hívtak – mondta Bill, és édesen egy puszit nyomott Tom orrára, miközben megfogott egy konzervet.

- Oh?

- Igen. Az apád meghívott minket vacsorázni csütörtökre. Mondtam, hogy szívesen megyünk – felelte Bill, és Tom elnevette magát.

- Hát persze, hogy azt mondtad. Kezdem azt hinni, hogy jobban szeretsz már a szüleimmel lenni, mint velem.

A béke már évekkel korábban megszületett. Tom apja megtanulta elfogadni Billt, és bár Bill egy darabig még kellemetlenül érezte magát körülötte, a végére legalább annyira megszerette Tom apját, akárcsak a sajátját. El tartott egy darabig, de Tom egy pillanatra sem adta fel, hogy mindkét szülője elfogadja őket; és végül meg is történt. Már úgy tekintettek Billre, mintha a saját fiuk lett volna, a család része volt, és Bill örült is ennek.

- Talán így is van – vigyorgott Bill, mire Tom nekidobott egy üres zacskót. – Ez nem volt túl kedves!

- Te nem vagy kedves.

- Én mindig kedves vagyok. Szóval, - nevetett Bill, és Tom felvonta a szemöldökét. – Milyen volt ma délután?

- Mi hogy ment? Oh, erre gondolsz? – Tom a zsebébe nyúlt, és egy köteg papírpénzt húzott elő, maga előtt legyezgetve. – Majdnem mindent eladtam! – nevetett, és a pénzt letette a pultra.

- Oh! – ugrott fel Bill, tapsikolt kicsit, aztán már szaladt is körbe a konyhában, hogy megölelje Tomot. Egy csókot nyomott az ajkára, majd visszabújt hozzá. – Annyira örülök!

- Csak azért, mert tudod, hogy ez a pénz a ruhagyűjteményedbe fog menni!

- Hé! Ez sem volt kedves!

- Te nem vagy kedves.

- Tom…

- Biiiiill.

- Csak azért jössz haza, mert idegesíteni akarsz? – nevetett Bill, és Tom azonnal bólintott.

- Egyedül ezért jövök haza.

- Eddig is tudtam, de nem baj. Cuki vagy. Megengedem, hogy itt maradj.

- Tudtam, hogy a lenyűgözően tökéletes külsőm az egyetlen ok, amiért maradhatok.

Mindkét férfi nevetett, és gyorsan megcsókolták egymást, majd elrakták a maradék kaját is. A kutyák ekkor rohantak be a konyhába, valószínűleg észrevették, hogy hazaért, és a lábára ugrottak. Tom letérdelt, a hátukat és a hasukat kezdte vakargatni, hogy beindítsa őket. Minden nap ez volt, amikor hazaért. Feltüzelte a kutyákat, és meghagyta Billnek, hogy ő nyugtassa le őket, amíg Tom vacsorát csinált; ez volt a visszavágó azért, mert Bill mindig kiröhögte, amikor Milo megtámadta.

- Az enyémre csak paradicsomszószt kérek – mondta Bill, a forrásban lévő vizet nézve, majd Tomra pillantott.

- Csak annyit? Azt hittem szereted a spagetti szószom!

- Szeretem… seggfej. De ma csak paradicsomszósz akarok.

- Hát, jó. Akkor majd egyes-egyedül fogom megenni a spagetti szószt.

- Tom, ennél szörnyűbb dolgok is vannak a világon! – nevetett Bill, és Tom felvonta a szemöldökét.

- Mint például?

- Én. Öregszem!

- 28 éves vagy… És hé! Ha te öreg vagy, akkor én kész matuzsálem…

- Majdnem 29, és egyébként, csini vagy egy öregemberhez képest – felelte Bill, Tom pedig a szemeit forgatta.

- Jól nézel ki – nyugtatta meg. – És minden nap egyre jobban.

Bill elvörösödött és lehajtotta a fejét, a kócos haja az arcába hullott, és felpillantott Tomra. Tom bólintott neki, tudta, hogy Bill ezzel azt kérdezi, hogy ’tényleg?’. Tom odahajolt, és egy puszit nyomott az arcára, arra a pontra baloldalon, ahol tudta, hogy Bill is érzi.

- Megyek, kiengedem a kutyákat – mondta Bill halkan, és megcsókolta Tomot. – És jobban jársz, ha finom lesz a vacsorám!

- Mikor nem az?

Bill elmosolyodott, aztán megveregette a lábát, jelezve a kutyáknak, hogy kövessék. Tudta, hogy ha kifutkossák magukat az udvaron, akkor annyira kifáradnak, hogy egész este már csak alváshoz lesz energiájuk. Bill ezt szerette a legjobban, együtt elaludni a kutyákkal és Tommal az ágyban; néha a macskákkal is, ha nem voltak harapós kedvükben, bár ilyen alkalom nem sűrűn volt.

A házuk pontosan olyan volt, amit megbeszéltek azon a napon, amikor először feküdtek le; Bill úgy emlékezett arra a beszélgetésre, mintha csak tegnap lett volna. Elzárva éltek egy erdőben, amiről senki nem tudott; volt két dolgozó szobájuk egy ajtóval köztük; és Bill tényleg elkényeztette az állataikat, amíg Tom próbálta kordában tartani őket.

A hálójuk ablaka szinte az egész falat bevette, a hatalmas erkélyre kiállva pedig egy folyót lehetett látni. Tom kicsit szégyellte, hogy annyi pénzt kaptak Bill apjától, hogy megépíthessék az álomotthonukat, de Bill apja ragaszkodott hozzá, mondván, hogy így is több pénze volt, mint amennyit el tudott költeni, és inkább költi a fiára, minthogy a bankban rohadjon.

Bill úgy érezte, nem is lehetne ennél boldogabb: hogy itt élt Tommal és az állataikkal az erdőben, egész nap csak írtak, festettek, szeretkeztek az ágyuk feletti ablak alatt. Több könyvét kiadták már, Tom rengeteg festményét eladta, és magának már nem is nagyon tartotta meg a képeit.

Egyetlen festmény volt csak, amiről Bill tudta, hogy Tom sosem fog megválni tőle, mégpedig az a kép, amit az első együttlétük előtti éjszakán festett nekik; a kép, ami annak a könyvnek lesz a borítója, amit Bill már hét éve írt. Nem volt túl extravagáns, és Bill tudta, hogy mások valószínűleg nem is látták úgy, ahogy őt; de tele volt érzelmekkel, és Bill teljesen szerelmes volt abba a festménybe, amit Tom azért készített neki, hogy megmutassa hogyan látja őt.

Bill teste volt, a földön fekve, és csak a bal oldala látszott. Bill teste csupasz volt, de a hegek pajzsként védték. Bárki más sértőnek élhette volna meg a képet, amin Bill leggyengébb oldala szerepel, de Bill másképp látta; ő pontosan tudta, hogy Tom mit próbál mondani. Emlékezett rá, hogy Tomnak azt mondta, az arcának legfontosabb részét lehagyta a korábbi képeiről, és Tom is emlékezett rá; ezért hát erre a képre nem festett semmi mást, csak a hegeit. Most már láthatta Tom, tudta, hogy léteztek, és hogy Bill szégyellte őket. Tom nem akarta azt hazudni, hogy alig lehet őket látni a smink nélkül, mert nagyon is láthatóak voltak, de a festmény épp azt mutatta meg, hogy Tom mennyire imádta őket.

Olyan aprólékosan ki voltak dolgozva a hegek. Tom annyira tökéletesen másolta le őket, hogy amikor Bill végighúzta az ujját a képen, a másik kezét pedig az oldalán, akkor érezhette, hogy a kiemelkedő részek pontosan ugyanott voltak, ahol a testén. Annyira csodálatos volt, hogy amikor Bill először látta, órákon át sírt utána. Tom azt hitte először, hogy végleg elcseszte ezzel, de amikor Bill az ölébe mászott és a vállán sírt tovább, akkor tudta, hogy Bill boldog. Amióta az a kép megszületett, Bill kezdett rájönni, hogy a teste milyen különleges is.

Most már nem volt az életében semmi, amit nem szeretett volna. Az apjával közelebb voltak egymáshoz, mint valaha, jó viszonyban volt Tom szüleivel, és szerelmesebb volt, mint valaha; csodálatos volt. Még attól sem érezte magát kevésbé boldognak, hogy most már tudta hol volt az anyja.

Kiderült, hogy Bill anyja mindvégig rehabilitációs központokban élt kényelmesen. Miután kiengedték, egy hét múlva mindig visszaesett, ezért hát most, húsz év elteltével, még mindig elvonóról elvonóra járt, és Bill ezért nem tudta sokáig, hogy hol van; sehol nem volt hosszú ideig. Bill soha nem akarta megtudni hol van az anyja, de amikor az első könyvét kiadták, a honlapján keresztül valaki felvette vele a kapcsolatot. Bill egyáltalán nem akart vele beszélni, de volt egy olyan érzése, hogy sosem fog tudni továbblépni, ha nem mondd el neki mindent, amit kellett.

Elmondta hát neki, hogy nem akarja látni az életében, és hogy megbocsátott már neki azért, amin keresztülment, hogy soha nem fognak jó viszonyban lenni, és hogy undorító, hogy egyáltalán volt pofája ennyi idő után felhívni. Bill sírt azon az éjszakán, de Tom mindvégig átölelte, lecsókolta a könnyeit, és elmondta neki, hogy elengedheti a múltját, mert már nem kell többet aggódnia miatta. Már évekkel korábban belenyugodott, hogy az anyja nem létezik, és már nem akart többet rá emlékezni. Másnap reggel Tom felhívta a központot, és szólt, hogy többet ne hívják; azóta nem is hallottak az anyja felől.

- Kész a vacsi! – kiáltott Tom a konyhából, és Bill beszaladt, a kutyákkal a sarkában.

- Jó illata van.

- Az én főztömnek mindig jó illata van – emlékeztette Tom. – Főleg a tiedhez képest.

- Ne legyél gonosz.

Kényelmes csendben ettek, időnként egymásra pillantva és mosolyogva az asztal felett. A kutyák a székek mellett ültek, kiéhezve várva, hogy ők is kapjanak egy falatot. Tom rájuk szólt, hogy feküdjenek le, Bill csak megsimogatta őket, és rászólt Tomra, hogy ne legyen bunkó, ezért a kutyák ugyanúgy ott csaholtak. Tom csak megrázta a fejét; a dolgok sosem fognak változni, de egy cseppet sem bánta.

- Szóval, szerinted nem öregszem? – kérdezte Bill halkan két falat között.

- Már megint itt tartunk?

- Hát, jövő héten 29 leszek, Tom!

- Én már 31 vagyok.

- Igen… De te nem úgy viselkedsz.

- Azt mondod éretlen vagyok? – nevetett Tom, és Bill vigyorogva bólintott.

- De most komolyan. Szerinted nem vagyok öreg?

- Ugyanaz a véleményem rólad, mint neked rólam – nyugtatta Tom, mire Bill drámaian felsóhajtott.

- Végem van!

- Oh, menj a francba – nevetett Tom, majd elkezdte az edényeket bepakolni a mosogatóba.

- Még húsz év múlva, amikor… oh, istenem, amikor 49 leszek… Akkor is vonzónak fogsz még látni? – fordult Bill a székén Tom felé, és nézte, ahogy pakol.

- Miért ne látnálak annak? Bár a szegecseket meg a láncokat talán akkor már visszafoghatnál – nevetett, de Bill nem tűnt túl vidámnak.

- Tom…

- Bill.

- Komolyan! Válságban vagyok!

- Mindig válságban vagy! – térdelt le Tom, hogy egy szinten legyen Billel, majd megpuszilta a homlokát. – Csak egyre jobb vagy a korral, Bill. Te is tudod. Csak azt akarod hallani, ahogy dicsérgetlek.

- Szeretem, ahogy dicsérgetsz… - suttogta Bill, az ajkát biggyesztve.

- Tudom, ezért vagy mindig válságban, csak hogy növelhessem a hatalmas egód.

Bill csak nevetett; Tom mindig tudta hogyan rángassa ki a hangulatingadozásaiból. Tom gyorsan felugrott, és a hűtőből elővett egy sajttortát; szinte már hagyománnyá vált. Emlékezett rá, hogy Billnek mennyire ízlett amikor először vacsoráztak Tom szüleivel, és Tom szerette meglepni vele Billt néha-néha, bár az utóbbi időben egyre gyakrabban.

- Vettem desszertet!

- Fel akarsz hízlalni! – mondta Bill.

- Jaja. Felhízlallak, hogy megzabálhassalak! – ugrott oda Billhez, finoman az arcába harapott, és félelmetes szürcsölő hangokat adott ki.

- Összenyálaztál! Menj innen! Tűnés! – lökte meg Bill Tom vállát, mire Tom az ajkát biggyesztette. – Összenyálaztál!

- Csak mert szeretlek!

- Ne legyél undorító! És kérem a sajttortát!

- Igenis, uram!

Tom gyorsan vágott mindegyiküknek egy szeletet, és visszaült az asztalhoz. Mindig imádta nézni, amikor Bill édes dolgokat evett. Lassan rágott, kiélvezett minden apró falatot, és hatalmasra nyílt szemekkel mosolygott a harapások között. Úgy tűnt, minél idősebb Bill, annál gyerekesebb bizonyos dolgokban. Főleg, amikor Tom átvállalta a házi munkákat; Bill mindig megkergült olyankor örömében.

- Még egy fejezetet befejeztem – mondta Bill, miután lenyalta a tányérról az utolsó morzsákat is.

- Igen?

- Illetve, igazából nem fejezetet… Az évnek még nincs vége, de ez lesz az utolsó oldal.

- Oh?

- Mhm. Az egész történetet neked címeztem, de az utolsó oldal kifejezetten csak neked szól.

- Nem akarom megvárni amíg az egészet befejezed, hogy elolvassam – biggyesztette az ajkát Tom. Bill megrázta a fejét.

- A könyvnek akkor lesz vége, ha meghalunk, Tom. Ez az életünk története. Azt az oldalt ott hagytam az asztalodon, hogy elolvashasd, ha akarod.

- Akkor olvashatom el, amikor csak akarom?

- Hát, én most elmegyek fürdeni…

- Ez egy célzás? – nevetett Tom, és Bill bólintott.

- Sejtheted.

Bill ezzel felállt, és elment, hogy megindítsa a vizet a kádba, Tom pedig miután elrakta a maradék edényt is, izgatottan felszaladt Bill dolgozó szobájához. Meglepő módon, rend fogadta odabent a megszokott katasztrófa sújtotta övezethez képest. A letakarított asztalon, egyetlen papírlap volt, tele áthúzott és kijavított szavakkal. Tom elmosolyodott. Örült, hogy Bill nem tökéletes másolatot adott neki; sokkal személyesebbnek tűnt így tele Bill firkáival és tintapacáival.

Szerelmem,

Rengeteget írtam már rólad; ha néha csak butaságokat, akkor is tagadhatatlan ok és jelentés állt mögötte. Nem volt minden sor tökéletes, nem volt minden versszak magasztos szerelmi vallomás; és talán túl sokszor is írtam le, hogy miért van rád szükségem, és még többször, hogy miért nem érdemellek meg.

Sosem voltam a közhelyek vagy burkolatlan vallomások híve, pusztán az érzéseimet jegyeztem le és alakítottam szavakká, versekké, levelekké rólad és csakis neked.

Számomra e könyv befejezése azt jelenti, hogy mindezt lehetővé tetted nekem; olyasmikről győztél meg, amikről azt hittem sosem lehetséges, és sosem fogom tudni igazán megköszönni. Ez az egész könyv, csakis neked szól, és remélem egy nap el tudod majd olvasni, és el tudod mondani melyik fejezeteket szeretted legjobban a történetünkből, és melyik miatt tudtál újra belém szeretni.

Amikor elolvasod az utolsó sort ezen az oldalon, nem akarom, hogy azt mondd vége; a történetünk még nem zárult le. Helyette csak azt kérem, hogy fogd meg a kezem és súgj a fülembe mindent, amire csak gondolsz. Ezek a szavak legalább annyira a tieid, mint az enyéim, mert te segítettél megírni őket.

Várni fogok, amíg elolvasod ezt a sort; meséld el a kedvenc részed.

Bill

Tom kopogás nélkül nyitotta ki a fürdő ajtaját, Bill pedig gyengéden mosolyogva pillantott rá. Tom bemászott a kádba, ruhástul, megfogta Bill kezét, és a szemébe nézett.

- Nincs kedvenc részem – vallotta be Tom. – Mert minden rész a kedvencem, és mi van, ha amit most a legjobban szeretek megváltozik, és a jövőben lesz valami, amit még jobban fogok szeretni? Annyi minden áll még előttünk, Bill, annyi történetet kell megírnunk, annyi képet kell lefestenünk, és minden egyes sort, és minden egyes ecsetvonást imádok.

Bill felemelkedett a kádból, és Tom ölébe mászott. A nedves homlokát Tom nyakába fúrta, és édesen megcsókolta, halkan suttogott neki valamit, de Tom nem hallotta.

- Hol látod magunkat húsz év múlva? – suttogta Bill kicsit hangosabban, és Tom megpuszilta a haját.

- Pontosan itt, veled a karjaimban, és még több oldallal a könyvünkben.

- Még húsz fejezet lesz – mondta Bill halkan, és Tom bólintott.

- Hosszú könyv lesz.

- A legjobb könyv lesz.

- A legjobb – bólintott Tom. – Mert ezt a könyvet a szerelem írta.

Kérdés: Észre szoktad venni mennyire szeretnek téged?