- Mit hozhatok önnek?
Bill mosolya vidámabb volt, mint ahogy valójában érezte magát, de tapasztalatból tudta, hogy ha bunkózik a vendégekkel, akkor nem fog jó borravalót kapni.
- Egy klubszendvicset és egy jeges teát kérek szépen.
- Sült krumpli vagy hagyma karika?
- Sült krumpli.
- Mindjárt hozom. – villantotta fel Bill a mosolyát ismét, és elindult, hogy leadja a férfi rendelését.

Ugyanez a férfi már zsinórban négy napja volt itt, és Bill kezdett egészen biztos lenni abban, hogy miatta. Sajnos viszont Billnek vissza kellett utasítania. Nem az, hogy a férfi ne lett volna vonzó, sem hogy Bill foglalt lett volna. Ez a pasi egyszerűen csak öreg volt, legalább a negyvenes éveiben.

- Itt is van! – mosolygott újra amikor letette a jeges teát az asztalra McJóképű elé, ahogy Bridget, a kolléganője nevezte el a férfit, amikor a második nap volt a kávézóban.
- Nagyon köszönöm.

A déli forgalom nem sokkal ezt követően be is indult, így Billnek nem volt túl sok idője McJóképűn gondolkozni, hogy vajon mikor fogja megtenni az első lépést, de akárhányszor az idegen irányába pillantott, a férfi mindig visszanézett rá.

Nem látta McJóképűt elmenni, de mint mindig, egy plusz húszast ott hagyott az asztalon.

Végül elérkezett a négy óra, és Bill nem volt olyan szörnyen kiakadva, hogy nem kellett túlóráznia. Általában szívesen vállalt el néhány plusz órát a pénz miatt, de ma már alig várta, hogy elmehessen végre.

Amikor elért a lakásának sötét, lehangoló épülete elé, egy Mercedest látott meg a ház előtt, ami nagyon nem passzolt oda. A férfi viszont, aki kiszállt a kocsiból, nagyon is ismerős volt.

- Mit keres itt? – kérdezte Bill, sikeresen leplezve az árnyalatnyi félelmét.
- Beszélnünk kell, Bill. – felelte McJóképű.
- Honnan tudja a… oh, a névtábla. Nézze, uram, nagyra értékelem a borravalót, de… nem igazán érdekelnek az idősebb férfiak, oké? Sajnálom, ha az ellenkezője jött le.
Félig már fent is volt a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, amikor a férfi nevetése vonta vissza a figyelmét.
- Valami vicceset mondtam, uram?
- Paul. A nevem Paul Williams, és nem felszedni akarlak. – nevetett újra. – Ami azt illeti, imádom a feleségem.
- Oh… oh istenem! – takarta el Bill az arcát. – Ez olyan kínos. – motyogta, és a kezei mögül kipillantott a férfira, aki látszólag jól szórakozott a szituáción. – Azt hittem, hogy…
- Nem ezért vagyok itt, ebben biztosíthatlak. – vett elő Paul egy névjegykártyát a kabátjából. – Magánnyomozó vagyok.
- És… utánam kellett nyomozni, vagy mi?
- Igazából, megkeresni.
- Nem is tudtam, hogy elvesztem. – vigyorodott el Bill, a névjegykártyára pillantva.
- A Russel, Campbell és Marks-nak dolgozok, egy ügyvédi irodának, itt, Richmondban.
- Igen, minden reggel látom a plakátjaikat munkába menet. Miért akartak megtalálni?
- A szüleid a kuncsaftjaik voltak.
- Akkor rossz embernél jár, Mr. Williams. – nyújtotta vissza Bill a kártyát. – Nekem nincsenek szüleim. – mondta, és újra elindult a lépcsőn az ajtó felé.
- 1989. szeptember 1-jén született, a St. Mary Kórházban. A vezetékneved Andrews, amit Mary Andrews után választottál, mert ő a…
- Nevelőanyám.
- Akivel három évig éltél.
- A leghosszabb ideig egy helyen.
Bill elpislogott egy könnyet, és visszanézett a nyomozóra, aki már szintén a lépcső aljánál állt.
- Mindenkinek vannak szülei, Bill. Nem szeretnéd megismerni a tieid?
Bill vállat vont, hogy közönyösnek tűnjön.
- Mindegy. Jöjjön.

- Ez egy vicc, ugye?
Tom Kaulitz teljes döbbenettel nézte az előtte ülő két férfit.
- Nem, Tom. Ez nem vicc. – nyitotta fel Paul Williams a mappát az ölében, és a fényképet az asztalra tette. – Ez itt a testvéred. Bill. Pár napja készült a kép.
- Ez a pasi? – Tom felvette a képet az asztalról, és tanulmányozni kezdte. Az állítólagos testvérének a haja sötétre volt festve, oldalt lenyírva, és középen hosszabbra vágva. A Toméhoz hasonló szemei erős sminkkel voltak kiemelve. Hozzátéve az arccsontot és az állkapocs formáját, úgy érezte, mintha tükörbe nézne. – Ez a testvérem? Ez fiú egyáltalán?
- Igen, az. – bólintott Paul. – Találkoztam Billel, beszéltem vele. Ő a testvéred, Tom. – pillantott a mellette ülő ügyvédre. – Te és Bill egypetéjű ikrek vagytok.
- Ikrek? – kiáltott fel Tom, és felpattant a székéből. – Egyke voltam 21 évig, erre a szüleim végrendeletéből kell megtudnom, hogy van egy ikertestvérem, akiről még csak nem is hallottam?
- Tom. – kezdett bele Kaulitz ügyvédje, Mr. Campbell. – Ülj le. Szeretném kicsit megmagyarázni a helyzetet.
- Oh, ez az. – felelte Tom ironikusan. – Alig várom, hogy halljam.
- Tom, ahogy talán te is tudod, a szüleid elég fiatalok voltak, amikor megtudták, hogy gyerekük lesz. Jörg 19 volt, Simone 17. Összeházasodtak, de szinte semmi támogatást nem kaptak a családjuktól, de mindent megtettek, amit csak tudtak. Aztán megtudták, hogy Simone ikreket vár. Már egy gyerek gondolata is elég nehéz volt, de kettő… Nem bírták volna, Tom. Ezért úgy döntöttek, hogy amelyik másodiknak születik, azt örökbe adják.

- Szóval én születtem előbb.
- Tíz perccel. Amikor a szüleid megírták a végrendeletüket, azt kérték, hogy bármi is történjen velük, fel kell kutatni a testvéredet, és ha megtalálják, akkor egyenlően kell elosztani az örökséget kettőtök között.
- Szóval megtaláltátok.
- Egy kis időbe telt, de igen. – felelte Tom. – Bill papírja katasztrofálisak voltak. Hivatalosan sosem volt örökbe fogadva. Rengeteg intézetben és nevelő családnál volt, most pedig saját lakása van a városban. Megmutatta a másolatot az anyakönyvi kivonatáról, amin ott volt az eredeti utóneve és a te szüleid nevei is. A testvéred gyakorlatilag személyazonosság nélkül nőtt fel, aztán 10 évesen egy Mary Andrews nevű nőhöz került. Három évig volt vele, és valószínűleg meg is szerette őt, mert felvette a nevét. Amint ezt kiderítettem, már könnyebb volt megtalálni. Találkoztam vele, beszéltem vele, és beszéltem neki a szüleidről… a szüleitekről, és rólad. Meg volt lepődve, finoman szólva, hogy egyik pillanatban még családja sem volt, a következőben pedig örökösödési tárgyalásra kell mennie.
Tom tekintete a két férfi között ugrándozott, amíg elérte a felismerés.
- Várj! Idejön? Találkozni fogok ma vele?
- Szerepel a végrendeletben, Tom! – felelte Mr. Campbell. – Minden joga megvan hozzá.
Mielőtt válaszolhatott volna, az iroda ajtaja kinyílt, és Tom szembetalálta magát a testvérével, akinek addig a létezéséről sem tudott.