Bill szemöldökét ráncolva nézte a kávét, ami a fürdőszoba mosdókagylójában folyt lefelé. Mindig muszáj volt egy csészével innia reggelente, de mire indulásra készen állt, addig csak pár kortyot tudott inni, a maradék pedig már ki is hűlt. Már azon kezdett gondolkozni, hogy talán valami másféle koffeinra kéne váltania, mondjuk kólára, vagy energiaitalra. Valamire, amit legalább egy órán át szürcsölhet.

Vetett egy utolsó pillantást a tükörbe, és végigsimította a bal szemöldökét, óvatosan, nehogy elkenje a szemhéjfestékét, aztán ugyanazzal az ujjával körbesimította a szája szélét, hogy ellenőrizze nem kenődött-e el egy kis szájfény. A haja volt a megjelenésében a kedvence, szinte mindig tökéletes volt – nehéz, fekete raszták fehér végekkel, amik mindig tökéletesen omlottak a vállaira. Szinte semmit nem kellett csinálnia vele, és ezt szerette is így.

Miután befejezte, gyorsan lekapcsolta a fürdőben a villanyt, az üres kávés bögréjét pedig a konyhai mosogatóban gyorsan elöblítette, aztán berakta a mosogatóba. Körülnézett, hogy biztosan lekapcsolt-e minden lámpát, aztán elindult az ajtó felé. Magára rángatta a télikabátját, a nyaka köré tekert egy sálat, a fejére sapkát, aztán egy pár fekete bőrkesztyűt csúsztatott a francia manikűrös körmeire.

A macskája, egy fehér sziámi macska nyávogott neki, amikor Bill felvette a táskáját az ajtó melletti székről.
- Css, Cukor! – mondta, megsimogatta a fejét, aztán még egyszer körül nézett a kis lakásban, hogy biztosan mindent lekapcsolt-e. Szerdánként mindent kétszer is ellenőrzött, mert a szerdák voltak a hosszú napjai. Ilyenkor mindig 9-kor indult az első órájára, és este 10-kor ért csak haza munka után. A szerdákat Bill sosem várta, főleg akkor nem, amikor még elegendő kávét sem tudott inni.

Elégedetten látta, hogy minden rendben lesz estig, ezért hát Bill elindult, kétszer is ellenőrizve, hogy rendesen bezárta-e az ajtót. Barátságosan biccentett Melissának, egy raszta hajú nőnek, aki a folyosó végén, vele szemben lakott, és majdnem minden reggel ugyanakkor indult el, mint Bill. Megállt a lépcsőnél, hogy megvárja, amíg Melissa is bezárta a saját lakását.

- Hogy vagy ma reggel, Bill? – kérdezte, a kezeit pedig a farmerja zsebébe vágta, eltakarva a zöld tetoválásokkal borított karjának utolsó szabad felületét is, és együtt elindultak a kinti világ felé. Bill hangos horkantással indított.
- Szerda van. – morogta, a táskája laza pántját pedig megszorította. Melissa tudta, hogy Bill mennyire utálja a szerdákat. Ő a péntekekkel volt ugyanígy.
- Túl fogod élni. – nyugtatta, ahogy mindig szokta a reggeli beszélgetéseik alatt. – Ahogy mindig.
- Majd pár nap múlva ugyanezt fogom mondani. – mondta morcosan, de mosolyogva nézett össze vele.
- Kell is. – vigyorgott Melissa, Bill pedig imádta, amikor így néz.

Idősebb nő volt – nem öreg, bár elég idős ahhoz, hogy az anyja lehessen –, de egész jól nézett ki, már ha Billnek szabadott ilyet mondania. Magas volt és vékony, majdnem annyira, mint Bill, és rengeteg házi készítésű tetoválás díszítette a karját és a kezeit. Levelek kanyarogtak a könyökétől a csuklójáig és az ujjaiig. A tetoválások nagy részét ő maga csinálta, mivel éjjelente művész volt (nappal taxisofőr). Az arca sosem volt kisminkelve Billel ellentétben, mert természetesen csinos volt, azt a néhány ősz hajszálát pedig meg sem próbálta elrejteni, ami a feje tetején nőtt, a raszták felett, amiket mindig, mindig hátrafogott két párhuzamos copfba, amik egészen a fenekéig leértek. Ő volt az, amit Bill nagynénje hippinek nevezett volna, és Bill egészen biztos volt benne, hogy sok Marleyt hallgathatott, és sokat szívhatott még az ő idejében.

Mégis, akármilyen menőnek is tartotta, Melissa inkább egyfajta anyafigura volt neki. Hamar szárnyai alá vette, amikor ideköltözött a városba. New York az a hely volt, ahol egy egész életet le lehet élni anélkül, hogy bárkit is ismernél, és bár Bill ezt a verziót sem bánta volna, azért örült, hogy legalább egy valaki volt, akire tudott támaszkodni. A város egy nagy, félelmetes csatatér volt, és egy szövetséges azért nem ártott.

- Te legalább felmondhatsz, ha már nagyon megunod. – emlékeztette Melissa.
- Eh. – vont vállat Bill, elővette a napszemüvegét a táskája oldalzsebéből, és felvette, amikor kilépett a páros a napfénybe. – De akkor miről panaszkodnék?
Melissa megrázta a fejét, aztán kicsit meglökte a vállát.
- Biztos találnál valamit.
Bill visszavigyorgott; tudta, hogy igaza van. Nagyot sóhajtott, Melissa pedig együttérzően elmosolyodott.
- Kívánj sok szerencsét. – mondta, és legszívesebben felnyögött volna kínjában. Most már nem volt visszaút; Billnek indulnia kellett, és belevetnie magát életének leghosszabbnak ígérkező napjába, ami történetesen óramű pontossággal minden hetedik napon elérkezett.
- Dolgozat lesz ma? – kérdezte Melissa, kicsit összezavarodva, Bill pedig a szemöldökét ráncolta.
- Nem, szerda van. – emlékeztette, Melissa pedig a szemeit forgatta, de ugyanúgy mosolygott tovább.
- Jó. Akkor sok szerencsét.
Billnek több bátorításra nem is volt szüksége. Elbúcsúzott hát a szomszédjából, és elindult.

Elővette az iPodját és berakta azt a darabot, amit a pár héttel későbbi vizsgái előtt kellett megtanulnia. Így vitte a lába New York City utcáin. New Yorkra mindig otthonaként tekintett Bill; amikor még nem is lakott itt, az álmai és emlékei mind idekötődtek. Azt mondják, otthon az, ahol a szíved van, Bill szíve pedig mindig is New Yorkban volt – elrejtve a Central Park egy sarkába, a metróba gyömöszölve, a Szabadság szobor alatt.

A nagynénje folyton azt ismételgette, hogy „New York le fog nyelni aztán majd jól kiköp. Minek az a felgyorsult élet?”. De Bill szinte sóvárgott utána. Annyira akarta, hogy szinte már az ízét is érezte. Pontosan ezért, amint tudott, már pakolta is be a bőröndjeit, felpattant egy buszra, és egyenesen a városba tartott, ami sosem alszik; a Nagy Almába.

Mégis, akármennyire is imádta a várost, és mindent, ami vele járt, Bill már előre izgatott volt, hogy hazamehessen az ünnepekre jövő hónapban, egyből a vizsgái után. A nagymamája csinálta a legjobb pitéket a Missisipi ezen oldalán, a nagynénje pedig, Bill előre tudta, hogy addig fogja tömni minden mással, amíg szét nem durran. Az ünnepeket éppen annyira imádta lent, délen tölteni, mint amennyire imádott New Yorkban élni.
 

- Szeretem a munkám, szeretem a munkám, szeretem a munkám. – emlékeztette magát Bill, amikor a főnöke behívta az irodájába. Egyes napokon, mint például szerdánként, Bill abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megéri ez a munka. Nem volt rá szüksége, legtöbbször nem is volt hozzá kedve, de kitartott, mert a tétlenségtől egyedül érezte magát, és az csak arra emlékeztette, hogy mennyi mindent adott fel, hogy New Yorkban élhessen.

Arrébb rúgta a dobozt, amiből újra kellett töltenie a polcokat, aztán leporolta a nadrágját, és elindult az irodába. Közben annyi vásárlóval próbálta felvenni a szemkontaktust, amennyivel csak tudta, remélve, hogy az egyiküknek talán valami kérdése támad, beszélgetésbe kezd, vagy akármi, és lefoglalja a következő egy órában zárásig, amikor végre hazamehet. Haza, a lakásába, ahol egy nagyképű tanár, egy bunkó főnök, és egy idióta vásárló sincs, akik azt gondolják, hogy Billnek mindent tudnia kell, csak mert ott dolgozik.

Vicces, hogy ilyen vészhelyzetekben most szinte imádkozott azokért az idióta kérdésekért az idióta vásárlóktól.

A Dolgozók Védőszentje azonban nem mosolygott le rá, ugyanis amíg az irodához ért, mindössze két vásárló vetett oda egy alig hallható ’jó estét’-et miközben tetőtől-talpig végig mérték.

Bill már hozzá volt szokva, hogy az emberek megbámulták és egyből elítélték. Vesztesnek, lázadónak, bajkeverőnek látták. Ebből persze egyik sem volt rá igaz. Hát, kivéve talán a lázadót. Egyáltalán nem vágyott arra, hogy az áramlattal sodródhasson, és beilleszkedjen a normálisba. A szülei már fiatalkorában beleverték a fejébe, hogy legyen önmaga, és ez egészen a tinédzser évein át is kitartott benne. Mire 20 éves lett, addigra már vastag bőrt növesztett. Már semmi sem tudta elérni. Emellett pedig, a lelke ide született, New Yorkba; sokkal jobban be tudott illeszkedni, mint bármikor is délen, a nagynénjével élve.

John, az Aaron Művészellátó üzletvezetője, a számítógépe mögött ült és egy e-mailt olvasgatott, amikor Bill csendben belépett az irodába. John nagyon jó megjelenésű pasi volt – magas, tökéletes frizura, elegáns ékszerek, vasalt ruhák. Bill szerint az a figura lehetett, aki még az alsóneműjét is kivasalta. John körülbelül egy héttel azután lett üzletvezető, hogy Billt felvették, és Bill már az első találkozásuk alkalmával tudta, hogy valószínűleg nem kapta volna meg az állást, ha John hamarabb jön. Az ilyen alkalmakkor nem tudta Bill eldönteni, hogy hálás-e egyáltalán, hogy így sikerült becsusszannia erre a helyre.

- Engem hívtál? – kérdezte végül Bill, karba tett kézzel, John pedig megfordult a kipárnázott székében.
- Foglalj helyet. – mondta a férfi, a vele szemben lévő fémszékre mutatva. Bill leült, továbbra is összekulcsolt karokkal, és a lábát is keresztbe tette, türelmetlenül várva, hogy mi a lényege ennek a kis találkának. – Az eladásaink nőttek a héten.
- Az jó. – mondta Bill.
John megőrült a pénzért. A kereskedelemért, a pénzért, és….
- De a kiszolgálás pontjaink estek.
… az elégedett vásárlókkal.
- Oh.
- Azért akartam veled beszélni, mert láttalak a vásárlókkal, és, hát, őszinte leszek. Nem tűntél olyan vidámnak velük.
- Szerestek segíteni a vásárlóknak. – mondta Bill, de a legkevésbé sem próbált bármi lelkesedést beleerőltetni a hangnemébe, ami azt üzente volna, hogy tényleg így gondolja. A hangja száraz volt, közönyös, és John ezt utálta a legjobban az alkalmazottaknál.
- Hadd kérdezzek valamit. – szólalt meg John. Egyből kiszúrta Bill lelkesedésének hiányát, de próbált professzionálisan viselkedni annak ellenére, hogy mennyire nem kedvelte a fiatal fiút. – Tízes skálán hogyan értékelnéd a munkádat, ha az egyes azt jelenti, hogy ki nem állhatod, a tízes pedig, hogy imádod?
Bill az alsó ajkát a fogai közé szívta, és próbált valami reális választ kitalálni, amit John is elfogadna. Billnek annyira azért nem volt nagy baja a munkájával, nem is érdekelte annyira őszintén szólva, de John a tízest úgy se fogadta volna el válasznak.
- Talán 7. – felelte végül. – Ha néha kicsit furának tűnök, akkor az csak azért van, mert próbálom egyensúlyban tartani az egyetemet meg a munkát, tudod? Főleg szerdánként, egész délelőtt óráim vannak, és utána azonnal ide kell jönnöm.
John együttérzően bólintott, és egyenesen Bill szemébe nézett. Bill utálta, amikor ezt csinálta, de mivel azt tanulta, hogy éretlennek és bizonytalannak hat, ha valaki nem tartja a szemkontaktust, ezért ugyanúgy visszanézett rá.
- Hát, akkor mi lenne, ha kicsit átdolgoznánk a beosztásod? – javasolta John, megragadott maga mögül egy füzetet, majd visszafordult Billhez. – Biztosan szükséged van az állásra, és mi sem szeretnénk azért elveszteni egy alkalmazottat, mert kiégsz.
Bill majdnem felnevetett, amikor John egy pillanatra lenézett a füzetére. John egyáltalán nem félt attól, hogy elveszítsen egy hozzá hasonló alkalmazottat, attól pedig még annyira sem félt, hogy Bill ki fog égni. Csak próbálta tartani az álcát, hogy tényleg mindent megtesz, hogy segítse Billt.
- Milyen az órarended ebben a félévben?
- Tényleg jó így. – legyintett Bill. Utálta a szerdákat, de nem szerette variálni a beosztását. Így működött, és már amúgy is megszokta, ezért nem akarta megváltoztatni. Szerette a rendszert.
John bólintott, a füzetet pedig visszatette az asztalára. Összekulcsolt az ujjait a combján.
- Mivel tudnék segíteni, Bill?
- Nem… nem tudom. – felelte Bill. John csak nézte tovább, csendben, várva a valódi választ a fiatal férfitól. – Majd megpróbálok jobban figyelni a mosolyomra, és hogy milyen hangnemben beszélek. – mondta Bill, előhúzva a két kulcsszót, amit John a leggyakrabban ismételgetett.
- Azt nagyon értékelném. – bólintott John. – Emellett pedig, szeretnék adni egy kis házi feladatot is. Tudom, hogy valószínűleg az egyetemen is sokat kapsz, de ez könnyebb lesz. – mondta, Bill pedig csak sóhajtott. – Gondold ezt végig, és legközelebb, ha találkozunk, mondd el, hogy én miben segíthetek, hogy te sikeres lehess.
- Rendben, gondolkozom majd rajta. – felelte Bill könnyedén, aztán felállt, hogy visszamenjen.
- Mit kell még befejezned ma este? – kérdezte John, mielőtt Bill eltávozhatott volna.
- Öm.. – hümmögött Bill, és próbálta kitalálni mennyi dobozzal sikerült végeznie, és mennyi van még vissza. – Szerintem még pár dobozt ki kell pakolnom, és ennyi.
- Rendben, akkor hagylak dolgozni. – mondta. Bill visszanyelt egy cinikus megjegyzést, hogy oh, milyen nagylelkű, helyette hálásan elmosolyodott. – Gondold végig, amit mondtam. – mutatott egy ujjával Bill felé, aki csak bólintott, motyogott egy köszönömöt, aztán amilyen gyorsan csak tudott, ki is ment az irodából.

Éles fájdalom nyilallt a szeme mögé, majd szétfeszítette a halántékát, aztán kavargó nyomást érzett az egész fejében. Billnek sosem volt migrénje New York, az egyetem, és a munkája előtt. Néha Bill nagyon, nagyon tudta utálni az életét.

Alig várta már, hogy befejezhesse a munkáját, és végre hazamehessen. Belökte a raktár ajtaját sietve, de azonnal meglepett kiáltás fogadta. Bill felnézett, és bocsánatkérően pillantott a vele egykorú férfi tágra nyílt szemébe.
- Jajj, ne haragudj! – mondta gyorsan. – Nem vettelek észre!
Bár a férfi szemei ugyanolyan hatalmasak maradtak, egy kicsit meglágyult a tekintete, és elmosolyodott.
- Semmi baj. – vont vállat, aztán közelebb hajolt, mintha csak egy titkot akarna elmondani. – Van legjobb barátod, Bill? – kérdezte, a mondat végén Bill fehér névtáblájára mutatva.
Döbbenetében Bill keze a fekete ingjére tűzött névtáblához emelkedett, hogy eltakarja. Nem értette, hogy ezt miért kérdezte, vagy hogy egyáltalán milyen kérdés ez, de hirtelen nagy megvetést érzett az előtte álló vásárló iránt. Az ilyenek miatt sikerült Billnek megutáltatnia magát a főnökével. Már a nyelve hegyén volt valami rövid, csattanós beszólás, de aztán eszébe jutott az alig két perccel korábbi beszélgetése Johnnal, és hogy mennyire nem volt kedve újra végigmenni ezen egyetlen este alatt, azért hát Bill elmosolyodott, és úgy döntött, rendesen válaszol, még ha ennek semmi köze is a munkájához.
- Igen, van. – mondta Bill, bár az egyetlen ember, aki eszébe jutott, az Melissa volt, és bár nagyon kedvelte őt, egy kicsit elszégyellte magát, hogy ő az egyetlen, akit barátjának nevezhet. Ráadásul, legjobb barátjának. Persze, otthon volt több barátja is, de amióta eljött New Yorkba, alig beszélt velük. Néha telefonáltak és üzenetet hagytak a rögzítőjére, de Bill csak ritkán hívta őket vissza. Egyszerűen túl elfoglalt volt. Legalábbis ezt mondta magának.
- Hát – szólalt meg a férfi, ugyanolyan lankadatlan mosollyal -, lenne hely még egynek?
- Még a neved sem tudom. – döntötte Bill oldalra a fejét, kíváncsian tűnődve, hogy ezt a vásárlót honnan szalasztották, és hogy miért pont ő volt az a szerencsétlen, aki megütötte az ajtóval.
- Tom lenne.
- Szóval, Tom.. – kezdett bele Bill, próbált mosolyogni, és végig barátságos hangon beszélni, amíg elismételte, hogy nagyon, nagyon, nagyon sajnálja, amiért majdnem fellökte, de Tom újra megszólalt, és a szükségesnél kicsit közelebb hajolt Billhez.
- Csak mert azon gondolkoztam, hogy én lennék a világon a legeslegjobb barátod, ha meg tudnád mutatni, hol vannak az akril festékek.
Bill nem gondolta volna, hogy olyan nehéz megtalálni az akril festékeket, és a legkevésbé sem akarta Tomnak megmutatni őket, mert pont abban a sorban volt, ahol Billnek is pakolnia kellett, de aztán az jutott eszébe, hogy talán ha megmutatja hol vannak, a férfi majd hamar elmegy, és ő is folytathatja a visszaszámlálást zárásig.
- Erre vannak! – intett Bill, és Tom meg egy képkerettel teli polc között óvatosan elindult vissza abba a sorba, ahol előtte dolgozott. Lassabban ment, mint szokott, hogy alkalmazkodjon a tempóhoz, amire Tom képes volt a nevetségesen bő ruháiban. Bill meg tudta érteni, hogy sokaknak nem kényelmesek a tapadós ruhák, de azt sosem tudta megérteni, hogy szemeteszsák méretű ruhákat hogy lehet kényelmesnek nevezni főleg egy olyan városban, ahol Billnek legalábbis a fő közlekedési eszköz a lábbusz volt.
Végül elérkeztek a polchoz, ahol a festékek voltak, és Bill rájuk mutatott. Hatalmas tábla volt felettük AKRIL felirattal, ezért legkevésbé sem örült, hogy ez a Tom nem tudta megtalálni. Ennek ellenére, drámaian a polcra mutatott.
- Ez az? – kérdezte Tom, amint Bill mellé ért, és a legfelső polcra nézett.
- Mosolyogj, Bill. – mondta John Bill headsetjének mikrofonjába, Bill pedig majdnem felüvöltött idegességében. Legszívesebben megfordult volna, hogy lekapcsolja az őt néző kamerát, de inkább tette, amit John mondott, és magára erőltetett egy mosolyt.
- Ez az.
Tom felé fordult, és Bill legszívesebben visszavonta volna a mosolyát. Nem akarta, hogy Tom félre értse – hogy azt higgye tényleg szívesen hozta el a festékekhez, de tudta, hogy John nézi őket. Bill tudta, hogy már így is veszélyben van, és nagyon nem akarta, hogy pont emiatt rontsa el az egyébként hibátlan pontjait.
- Bomba vagy! – vigyorgott Tom, és Bill azon tűnődött, hogy használta-e még valaki ezt a kifejezést. Utoljára nagyjából a 90-es évek közepén hallotta, de úgy tűnik, egy ember mégis használta még.

Ahogy a furcsa vásárló elkezdte tanulmányozni a festékeket, Bill visszasurrant a dobozaihoz, amit próbált kiüríteni a polcokra. Elég sok volt még vissza, és tudta, hogy valószínűleg egészen zárásig el fog még tartani, hogy befejezze. De akkor legalább hazamehet, és nem kell többé sem a boltra, sem Johnra gondolnia pár napig, mert szombatig nem kell visszajönnie dolgozni. Hogy megnézze az időt, elővette a zsebéből a telefonját. Még kicsit több, mint 40 perce volt. Megállapította, hogy egész jól áll, aztán folytatta a különböző festékek kipakolását és rendszerezését a polcon.

Majdnem kész volt azzal a dobozzal, amikor hallotta, hogy Tom újra megszólal.
- Jó a hajad.
Bill felnézett és elvörösödött, amikor látta, hogy Tom egyenesen őt bámulja. Ne volt hozzászokva, hogy bárki is megdicsérje a stílusát.
- Köszi. – mondta udvariasan, és az egyik tincsét az ujjai közé vette. – Kicsit nehéz velük, amikor vizesek, mert sosem akarnak megszáradni, de… - Bill félbeszakította magát, és nagyot nyelt zavarában. Tom semmit nem kérdezett a hajáról, csak mondta, hogy tetszik neki, és egy szimpla köszönöm bőven elég lett volna. De Tom még mindig mosolygott, ezért Bill elhessegette az érzést. – És a tied? – kérdezte Bill, a fekete hajfonatokra mutatva. – Nem fáj?
- Ezek? – kérdezte Tom, végigsimítva a feje tetejét, az ujjait a szoros fonatok közé csúsztatva. – Nem igazán. Először fájtak egy kicsit, de egy idő után megszokod.
Bill bólintott.
- Ezek is nehezek voltak először, de ugyanaz; megszokod.
Tom bólintott.
- Jól néz ki.
- Köszi.
- Ja, hát, öm. – kezdett bele Tom, amikor mindketten kifogytak a dicséretekből, és elhalkultak, talán kicsit kínosan. – Kösz a festékért, Bill.
- Nincs mit. – bólintott Bill, és visszanyúlt a dobozába egy újabb doboz festékért.

Volt még pár másodperc kínos csend, amíg mindkét fiú csak nézte egymást, aztán Tom megfordult, a kezében több különböző színű festékkel, Bill pedig halkan felhorkant magának.

Mi a szar volt ez?