Tom kinyúlt az ágyból, és leverte az idegesító ébresztőjét a földre.

A hátára fordult, és felsóhajtott.

Már csak két félév, mondta magának. Már csak két félév.

Felült az ágyában, és körbenézett a földön, hogy keressen egy nadrágot, de azt látta, hogy egyetlen ruhadarab sem volt ott, elmosolyodott. Billlre biztos megint rájött a takaríthatnék.

- Rendmániás. – jegyezte meg magának, aztán elindult a fürdőbe zuhanyozni.

- Jó reggelt! – mondta Bill vidáman, egy helyben ugrálva, amikor Tom megjelent a konyhában.
- Csináltál reggelit?
- Igen. Nem kezdheted az egyetemet üres gyomorral. Csináltam rántottát, bacont… az nem lett annyira megsütve, és pirítós is van. Kész kávét, vagy…
- Kávét. Sok kávét.

- Sejtettem. A kávé mindjárt kész. Csüccs, csüccs. Hozok egy tányért.

Tom leült és mosolyogva nézte, ahogy Bill fel-alá repkedett a konyhában. Jól megpakolta Tom tányérját, aztán a körmeivel dobolva várta, hogy a kávé is elkészüljön.
- Bill, nem muszáj ezt csinálni, ugye tudod. – emlékeztette Tom.
- De akartam. Legalább van okom főzni, és te sem fogsz éhen halni az első órádon amiért nincs időd semmit bekapni.
- Remélem te is eszel. – mondta Tom, a rengeteg kaját nézve, amit Bill elé tett. – Ezt nem fogom tudni mind megenni.
- Majd megeszem a maradékod. Nem vagyok túl éhes ma reggel.
- Mit fogsz ma csinálni?

Bill egy pillanatra elgondolkodott.
- Fogalmam sincs. Szerintem Andi ma nem dolgozok, talán vele fogok lógni, de ezt leszámítva, nincs semmi tervem.
- Nem fogsz unatkozni, ugye? Én 4-ig nem leszek itthon, aztán Amandával vacsorázok.
- Oh, feltalálom majd magam.
- Ja, biztos találsz majd valami takarítanivalót. – kacsintott Tom.
- Nem tehetek róla, szeretem a rendet.
- Tudom, a szobámban is egész nagy rend volt, amikor ma felkeltem.
- A ruháknak nem a földön a helye, Tom. És most, hogy említed, egy porszívózás is ráférne a szobádra.
- Talán mégis kérnünk kéne azt a DNS tesztet. – vigyorgott Tom a testvérére, amiért cserébe Bill megütötte a karját.
- Milyen óráid lesznek ma?
- Öm, 20. századi média történelem először, aztán Kereskedelem és fogyasztói társadalom.
Bill az orrát ráncolta, miközben bekapott egy falat bacont.
- Az első érdekesnek hangzik.
- Csak azt utálom, hogy hajnalra kellett berakniuk. Délután még elviseltem volna.
- Fél 11 nem éppen hajnal, Tom.
- De majdnem.

Tom hosszú ideig nézte a lasagnát a villáján, és az ajkai végül mosolyra húzódtak.
- Vicces a lasagnád, Tom? – kérdezte Amanda, szintén mosolyogva.
- Nem, csak eszembe jutott valami. – vont vállat Tom, bekapta a falatot, és rágni kezdett, de a mosoly még mindig látszott rajta.
- Oké, ezt a mosolyt meg kell magyaráznod.
- Bill lasagnája jobb, ennyi.
- A tesód egész házias, nem?
- Gondolom. – felelte Tom, de nem vette észre az enyhe irritációt a barátnője hangjában. – Egyik nap amikor unatkozott, megfogta anyu szakácskönyvét, a következő pillanatban pedig már kész is a vacsora. Mi is volt? Oh, mézes mustáros csirke. – felnézett Amandára, és ekkor látta meg, hogy kicsit idegesnek tűnik. – Mi a baj?
- Semmi, csak… ha annyira szerettem volna Billről hallani, akkor nálatok maradtunk volna vele.
- Azt hittem kedvelem.
- Kedvelem, Bill nagyon édes, és jófej is…
- De?
- Csak a testvéred, legalábbis számomra. Értem, hogy sokáig nem ismertétek egymást…
- Mármint egész életünkben nem. – ejtette le Tom a villáját, ami hangos csörömpöléssel esett a tányérjára. – Majdnem 22 évig.
- Ezt értem, Tom. De amikor veled vagyok, jó lenne néha, ha Bill nem folyton Bill jönne fel a beszélgetésben.
- Nagyon sajnálom, hogy ennyire idegesít az ikertestvérem, Amanda.
A pincér, mivel nem akart zavarni, nem állt meg, csak útközben csúsztatta az asztalra a számlát. Tom rápillantott, és a pénztárcájáért nyúlt.
- Mehetünk?
- Gondolom.
Az asztalra lerakta a pénzt a vacsorára plusz a borravalóra, aztán követte Amandát ki az étteremből.

Az út a lány lakásáig szinte teljes csöndben telt el, amíg aztán Amanda felsóhajtott, és a barátjához fordult.
- Tom, ne haragudj. Nem akartam ennyire negatív lenni Billel kapcsolatban, én csak… Veled akarok lenni. Mi olyan rossz ebben?
- Billel ikrek vagyunk, Amanda. Ő az egyetlen családtagom, aki megmaradt. Szerintem nagyon is jó, hogy sikerült közel kerülnünk egymáshoz.
- Igazad van, ne haragudj.
- Felejtsük el. – Tom megállt a ház előtt, de a motort nem állította le. – Holnap felhívlak.
- Nem jössz be?
- Ma valahogy nincs kedvem. – mondta, és remélte, hogy a barátnője is látja az idegességet az arcán.
- Oh, hát… oké. – hajolt oda hozzá Amanda, de csak az arcát tudta megpuszilni. – Szeretlek.
- Én is.

Tom becsukta maga mögött az ajtót, aztán nekidőlt, csukott szemmel, és halkan felnyögött.

Egyáltalán nem így tervezte ezt az estét.

- Tom?

Tom kinyitotta a szemét, és látta, hogy Bill ott áll az előszoba végén. Akaratlanul is, Tom tekintete Bill lábától végigfutott egészen a tetoválásáig, ami kilógott a kék nadrágja felett; aztán a mellbimbójában lévő ezüstkarikára nézett, majd a meglepettségtől eltátott szájára; aztán a szemeire, azokra a sötétbarna szemekre, amik pontosan olyanok voltak, mint a sajátjai; és végül a szemöldökére, amit zavartan vont össze.

- Azt hittem Amandánál leszel. – mondta Bill, és megindult felé.
- Nem, ma nem. – sóhajtott Tom.
- Minden rendben?
- Lesz, gondolom.

Tom vállat vont, és ellökte magát az ajtótól. Bill ott állt előtte, és végig egymás szemébe néztek.

Végül Bill elmosolyodott, előre lépett, és egy puszit nyomott a testvére arcára, ahogy mindig szokta, de most Tom úgy érezte, mintha közelebb lenne a szája sarkához.

- Hát, ha már itthon vagy, beszállhatsz a Dokik maratonomba. És csináltam csokis sütit, ha nem ettetek desszertet.

Megfogta a testvére kezét, hogy a nappaliba vezesse, de Tom megállította, és magához húzta, hogy megölelje.

- Nem panaszként, de ezt most miért? – kérdezte Bill. Tom érezte a leheletét a nyakában.
- Csak jó itthon lenni.