Tom szemei lassan kinyíltak a sötétben, nem volt teljesen biztos benne, hogy mit hallott.

Egy darabig csak feküdt ott, mozdulatlanul, még levegőt sem vett, remélve, hogy újra meghallja a hangot.

Az órára pillantott az éjjeliszekrényén, és látta, hogy még csak hajnali 2 körül járt.

Aztán meghallotta.

Halk, nyöszörgő hang.

Ha nem figyelt volna, valószínűleg meg se hallja.

A feje mögötti fal túloldaláról jött, Bill szobájából.

Bill sírt?

Ledobta magáról a takarókat, felült az ágyán, és tovább hallgatózott, a hang irányába. Amikor ismét meghallotta, kiszállt végül az ágyból, és átment Bill szobájához. Halkan kopogott.
- Bill, minden rendben? – kérdezte finoman.
Válasz helyett szipogást és elfojtott zokogást halott.
Kinyitotta az ajtót és belépett, a holdfényben pedig látta, hogy a testvére összegömbölyödve fekszik az ágyában.
- Bill?
- Jól vagyok, Tom.
- Nem vagy jól. – ült le mellé Tom, és gyengéden Bill térdére tette a kezét. – Mi a baj? Történt valami, amíg nem voltam itt?
- Végre sikerült végigmennem a fotóalbumon. – felelte Bill, halvány mosollyal.
- Oh, Bill. – sóhajtott Tom, és lefeküdt a testvére mellé. – Egész éjjel itt ültél és a képeket nézted?
- Látni akartam őket. – mondta Bill. – De… most minden valahogy kezd tudatosulni. – felnézett Tomra, tágra nyílt, könnyes szemekkel. – Sosem fogom megismerni őket, Tom. Sosem fogom megismerni a saját szüleim. Csak két idegen lesznek egy fényképalbumból.
Lehunyta a szemét, és a párnájába fordította az arcát, miközben Tom védelmezően átölelte, és a homlokát az övének támasztotta.
- Én itt vagyok neked, Bill.
- Tudom.
Egy darabig ott feküdtek együtt, csak a lélegzetvételüket lehetett hallani.
- Tom?
- Hm?
- Hogy haltak meg?
Tom egy darabig nem válaszolt, és Bill kezdte azt gondolni, hogy nem is fog, de aztán nagy levegőt vett.
- Autóbalesetben. – mondta végül Tom, alig suttogva.
- Azt tudom, de… mi történt?
Tom visszagurult a hátára, és Bill közelebb húzódott hozzá.
- Elmentek vacsorázni az évfordulójukon, én Amandával voltam. Amikor hazaértem, rendőrautó volt a ház előtt, és egy rendőr a szomszédnénivel beszélt. Azt hittem, hogy talán a férjének volt megint egy szívrohama, de amikor kiszálltam a kocsimból, a néni odajött hozzám, és azt mondogatta, hogy nagyon sajnálja. Aztán a rendőr is odajött hozzám, és elmondta… hogy megölték őket.
Bill még közelebb húzódott, Tom pedig egyenletesen simogatni Bill kajrát, ami a mellkasán feküdt; közben a plafont bámulta.
- Elmondta, hogy pár tinédzser volt a kocsiban, nem álltak meg a pirosnál, és oldalról belementek. Nem kérdeztem… hogyan… vagy hogy mi történt velük. Nem akartam tudni. – Tom várta a könnyeit, hogy meginduljanak, de nem jöttek. – Azt akarták, hogy azonosítsam be a holttesteket. Nem tudtam megtenni. Hívtam Georgot, és ő ment el velem, ő volt az, aki látta is őket. Én képtelen voltam rá.
- Szerintem én sem tudtam volna megcsinálni.
- Szóval, öm, ja. Ennyi. Ez… történt velük.
Bill felsóhajtott.
- Tom?
- Igen?
- Most el akarok valamit mondani.
- Mit? – fordult vissza Tom az oldalára, a testvérével szembe.
- Azon az éjszakán, amikor billiárdozni mentünk, és azt mondtam el kell jönnünk?
- Ismerted azokat akik bejöttek?
- Csak az egyiküket. Amikor 16 voltam, egy Janet nevű nőnél laktam, a pasiját pedig Robnak hívták. Janet rendes volt, de…
- Mit csinált a pasi?
- Amikor berúgott… néha megütött, folyton szidott. Megpofozott, a falnak lökött, ilyesmik. Mondjuk amikor Janet ott volt, akkor soha.
- Senki nem csinált semmit ellene?
- Féltem bárkinek elmondani. Azt mondta, ha megteszem, akkor… szét fog baszni, ahogy ő fogalmazott. Aztán egyik este véletlenül kiborítottam a sörét, és annyira durván a hátam mögé rántotta a karomat, hogy kiugrott.
- Jézusom! – húzta magához Tom újra. – Hol a francba voltak ilyenkor azok, akiknek vigyázniuk kellett volna rád?
Bill csak vállat vont, lehunyta a szemét, és a homlokát Tom mellkasának támasztotta. Érezte, hogy a testvére a hajába csúsztatja az ujjait.
- Bill, annyira sajnálom. Sosem kellett volna ezen átmenned. Hogy maradhattál ott?
- Utána nem maradtam. Elmenekültek. Elvittem a mobilját és felhívtam a gyámhatóságból a nőt, aki velem foglalkozott, és elmondtam mi történt. Bevitt a sürgősségire, hogy rendbe tegyék a karom, hívták a rendőrséget, aztán Rob kapott is egy évet testi sértésért. Szóval, a billiárdnál, aznap láttam először azóta, hogy ellene tanúskodtam, és egyszerűen megijedtem. Nem akartam, hogy meglásson.
- Szerinted felismert volna? Az már… majdnem 6 éve volt.
- Bele sem akartam gondolni, csak el akartam húzni. – próbált Bill még jobban betakarózni, de Tom rajta feküdt, így nem tudta megmozdítani. – Tom, lefogod a takarót.
- Hm? Oh, bocs. – nevetett Tom.
Bemászott ő is a takaró alá, és Bill még közelebb bújt hozzá. Ezen a ponton már nagyon szüksége volt a fizikai kontaktusra. Tom az oldalát simogatta, aztán odahajolt hozzá, és egy puszit nyomott gyengéden Bill homlokára, az orra hegyére, és végül, az ajkaira.
- Ez mi volt? – kérdezte Bill mosolyogva.
- Bocs. – mosolygott vissza Tom. – Csak anyu mindig ezt csinálta, amikor beteg voltam vagy szomorú vagy valami.
- Azt mondtad anyu.
- Igen. Ő csinálta.
- Nem, mármint… csak annyit mondtál, hogy anyu. Mindig azt szoktad, hogy a te anyukád.
- Oh. Hát, csak…
- Nem gond. Mindig így hívtad, sosem kellett osztoznod rajta. – elmosolyodott, aztán ő is megpuszilta Tom homlokát, az orrát, és a száját. – Így jobb?
Összevont szemöldökkel, Tom gyengéden Bill ajkaihoz hajolt. Hallotta Billen a meglepettséget, de aztán, az ő ajkai is finoman szétváltak Tom szája alatt. Egyikük sem próbálta elmélyíteni a csókot, mintha csendben megegyeztek volna, hogy egymás ajkait és lélegzetét érezni épp elég lesz.
- Jobb? – kérdezte Tom, amikor elváltak kis idő után, és gyengéden letörölte az ikre könnyeit.
- Jobb. – mosolygott Bill, elnyomva egy ásítást.
- Aludni akarsz?
- Mm-hm. – játszott Bill Tom egyik hajfonatával. – Tom?
- Hm?
- Itt maradsz?
Tom megpuszilta a fiatalabb férfi homlokát, és lehunyta a szemét.
- Jó éjt.

Bill lassan ébredezett, és elégedetten felsóhajtott, amikor erős karokat érzett maga körül.

A testvére karjait.

Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Tommal egy párnán voltak.

Egész éjjel maradt, gondolta mosolyogva.

Ott feküdt, és csak nézte, vigyorogva, hogy szinte angyalinak tűnt alvás közben. Aztán eszébe jutott, hogy Tom megcsókolta előző este, és hirtelen nagyon megijedt, hogy Tom hogyan fog viselkedni, amikor felkel. Próbált hátrébb húzódni a testvére öleléséből, és Tom szemei ekkor kezdtek kinyílni.

- Reggelt. – mondta, rekedtes hangon.
- Szia.
- Jól aludtál?
- Ja.
Tom elmosolyodott, és megsimogatta az ikre hátát, aztán észrevette a kényelmetlen arckifejezését.
- Mi a baj?
- Semmi. – bámulta Bill az anyajegyet Tom nyakán.
- Bill.
- Tom… - Bill félve pillantott fel a testvérére. – Tegnap éjjel… te… emlékszel…
- Emlékszem, hogy sírtál, és bejöttem megnézni jól vagy-e. Emlékszem, hogy szükséged volt valakire. És emlékszem, hogy megcsókoltalak. – észrevette az aggodalmat Bill arcán. – Arra viszont nem emlékszem, hogy bármi rossz történt volna.
- Tényleg? – az aggodalmat megkönnyebbülés váltotta fel.
- Persze, hogy nem. – mosolygott Tom a testvére arckifejezésén, aztán Bill hatalmasat ásított. – Ez gyönyörű volt.
- Bocs.
A rádió hangja ekkor megszólalt a másik szobában, és Tom felnyögött.
- Fel kéne kelnem, ugye?
- Igen.
- És te még mindig ágyban vagy, szóval ez azt jelenti, hogy ma nem kapok rendes reggelit?
Bill szemei elkerekedtek, és próbált felülni.
- Csak viccelek. – nevetett Tom. – Megkapod az engedélyem, hogy egész nap aludj és ne csinálj semmit. A tegnap éjszaka nem volt túl kellemes neked.
- Ígérd meg, hogy valami normálisat is eszel. – motyogta Bill, de már félig álomországban volt.
- Megígérem.
Tom odahajolt, hogy újra megpuszilja, bár nem volt benne biztos, hogy Bill egyáltalán érezte.