Bill Tomról álmodott azon az estén, amikor találkozott vele. Azt álmodta, hogy repülnek, Superman stílusban, és Bill belecsimpaszkodott Tomba, de egyáltalán nem félt, ahogy ott suhantak New York City felett, és csak nézték, ahogy a váras fénylő ujjakként nyúlnak feléjük. És amikor a nap elkezdett felkelni, Tomnak mennie kellett, és Bill vele akart menni, de mindketten tudták, hogy nem lehet, ezért Tom megígérte neki, hogy majd holnap, és Bill tudta, hogy addig ki kell bírnia.

Amikor Bill felébredt, 5 perccel az ébresztő órája előtt, újra és újra lejátszotta a fejében az álmot, mint egy filmet, kielemezve minden apró részletet. Szinte érezte a kezei alatt azokat a finom, nagy ruhák alatt elrejtett izmokat, de ugyanakkor a hajfonatainak durva dörzsölését is az arcán. Tom bőre meleg volt, Bill szinte érezte, ahogy a testmelegük egybeolvadt, miközben egymáshoz simultak az égben.

Bill nem kicsit érezte magát összezavarodva. Általában nem volt problémája elfelejteni a munkáját, amikor hazajött – az összes fura vásárlóval, meg minden. De itt volt Tom, aki betolakodott a tudatalatti óráiba, és Bill nem volt benne biztos, hogy örül-e ennek vagy sem. Az álom nem volt kellemetlen. A felkelés tette nehézzé a feldolgozását.

Amikor az ébresztője végül tényleg megszólalt, lekapcsolta, és kimászott az ágyából, elhatározva, hogy elfelejti a fura vásárlót tegnapról, és megy tovább az életével. Elvégre is, van dolga, egy csomó más miatt is aggódhat.

Kibotorkált a konyhába, hogy feltegyen egy kis kancsó kávét főni, bár tudta, hogy pár kortynál úgy sem fog belőle többet inni; és friss kaját öntött Cukor táljába. A hang hallatán a macska egyből megjelent mellette, és Bill mosolyogva hajolt le megsimogatni.
- Ki a jó kiscica? – nyávogott neki, Cukor pedig hangosan dorombolva nekilátott a reggelijének, közben félig Bill kezéhez simulva.

Bill pár hónappal ezelőtt mentette meg. Amikor az alsószomszédjai elköltöztek, hátrahagyták a macskát, Bill pedig két napig várt, hogy visszajönnek-e érte. Amikor egyre több lett a nyávogás az ajtón túl, már nem bírta tovább, bejutott, hazavitte, és elnevezte Cukornak. Szobatiszta volt, és elég hálás is. Bill nem az a típus volt, aki minden kóborállatot összeszedett, de ez esetben tudta, hogy nincs más választása. Cukor egyébként is tökéletes párosítás volt neki – tiszta volt, csendes, és tökéletes összebújni vele és simogatni azokon a magányos napokon, amikor Billnek eszébe jutott milyen messze van otthontól.

Látta, hogy az üzenetrögzítő villog, ezért úton a nappalin át megnyomta a lejátszás gombot, és a fürdőből hallgatta, miközben a reggeli rutinteendőin végigment. Előző este nem hallgatott meg egy üzenetet sem. Csak ledobta a cuccait, és arccal egyenesen az ágyba esett. Az üzenetet valószínűleg a nagynénje hagyhatta, és valószínűleg el is várta, hogy minél hamarabb választ kapjon. A haját hátrafogta egy vastag lófarokba, hogy megmossa az arcát és a fogát, miközben az üzenetrögzítő elkezdte bemondani a dátumot és az időt, aztán az édes, ismerős hang árasztotta el a kis lakást a hangszórókon át. A nagynénje volt, ahogy számított is rá, és a szíve már a hang hallatától is megolvadt.

Szia Billy, itt Annie. Csak azért hívlak, hogy ellenőrizzem megevett-e már a város. A barátaid érdeklődtek. Valamikor felhívhatnád őket, hmm? A Listing fiú is mindig rólad kérdez, amikor erre jár. Utálom azt mondani, hogy semmit nem tudok rólad. Amikor felhívsz, valamit muszáj adnod, amit elmondhatok neki. Itt egy árva dolog nem változott, hiányzol nekünk, és mind várjuk az ünnepeket. Majd csinálok neked valami finomat. Szóval, hívj amikor tudsz. Puszi!

Bill azon kapta magát, hogy az üzenet végére saját magát bámulja a tükörben, összevont szemöldökkel. Hiányzott neki az otthona, és várta az ünnepeket is, de az, hogy Georg kérdezősködött róla… Hát, nem tudta, hogy ezt mire vélhetné. A dolgok kicsit kényelmetlenné váltak köztük, mielőtt eljött, és talán rávehette volna magát, hogy elbúcsúzzon a legjobb barátjától, de egyszerűen nem volt benne annyi sem. Most viszont, mindenképp látnia kell majd, amikor hazamegy. Még ha nem is akarja, tudta, hogy a nagynénje úgy is kikényszerítené, már csak azért is, mert az összes barátja közül Georgot szerette a legjobban. A családjaiknak már közös múltjuk volt.

Bill felsóhajtott és nyújtózkodva áthajolt a mosdó felett, és morcosan nyomogatta a karikákat a szeme alatt. Izgult, hogy végre újra otthon lehet, de most már hivatalosan is be kellett vallania, hogy az a kis ellenérzés már a bőre alatt is ott volt. Mégis mit fog majd mondani? Mit fognak csinálni? Georg hogy fog reagálni? Biztos ő is tudta, hogy vissza fog menni a szünetre, de ő vajon várta-e? Vagy még mindig ott voltak azok a kellemetlenségek, amiket helyre kellett hozni? Úgy döntött, majd megpróbál később Annieből kiszedni pár választ, amikor visszahívja. Addig is, muszáj felkészülnie az óráira.

Bill hallotta, hogy a telefonja csörög a lakásban, épp amikor elővette a kulcsát a táskájából. A kulcsot előrántotta és benyomta a zárba, amilyen gyorsan csak tudta; nem akart újra lemaradni Annie hívásáról. A végén még azt fogja hinni, hogy szándékosan nem veszi fel, pedig nem erről volt szó. Igazából egész reggel a legutóbbi hívásán gondolkozott, bár a fő ok Georg volt, és az ebből várható szituáció.

Odaszaladt a telefonhoz, felkapta a kagylót, és elkezdte lehámozni a kesztyűjét, várva, hogy a nagynénje édes hangja töltse be a füleit. Helyette viszont, egy nem túl kellemes hanggal találkozott.
- Szia, Bill? Itt John, a boltból. – kezdett bele, és Bill erőt vett magán, hogy legalább normálisnak tűnjön a telefonban a főnökével. – Amber ma nem tud bejönni, és kell valaki helyette. Lehetne arról szó, hogy a beosztásod kicsit átvariáljuk, és ma gyere be szombat helyett?
Bill nem akart bemenni. Már végzett az óráival arra a napra, a délutáni órái pedig elmaradtak, és már kiválóan eltervezte, hogy a nap hátralévő részében a nagynénjével fog telefonálni és tanulni fog, de az elképzelés, hogy szombaton szabadnapja legyen, elég csábító volt. Akkor az egész napja szabad lesz; abszolút sehova nem kell majd mennie. Az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a sóhaját, és végül beleegyezett.
- Persze. A szokásos időben menjek?
- Az nagyszerű lenne! Nagyon köszi, Bill! – csiripelte John, Bill pedig letette. Most még dühösebb volt, mint reggel, amikor arra ébredt, hogy Tom jár a fejében. Már várta ezt a szabad délutánját, de abban is egészen biztos volt, hogy ha a szombatja teljesen szabad lesz, azzal még jobban jár; csak el kell jutnia odáig.

Miután letette a telefont, Bill levette a maradék téli ruháját is, amire a befűtött lakásában nem volt szüksége. Szépen leterítette az ajtó melletti székre, hogy ne kelljen keresnie, amikor később dolgozni megy. Az elmaradt órák miatt még így is volt pár szabad órája, és ezt maximálisan ki is akarta használni, hogy elvégezzen néhány fontos teendőt. Először is, visszahívni Anniet.

Felkapta a zsinórnélküli telefont az asztalról, és bepötyögte a számot, amit még mindig kívülről tudott, miközben kiment a konyhába, hogy megnézze mi van a hűtőben. Három csengés kellett, már meg is hallotta azt az édes hangot, amit annyira szeretett. A nagynénje hangjától máris jobban otthon érezte magát, bármilyen messze is volt. Ilyenkor mindig visszaesett abba a világba, mintha csak ott lett volna.
- Szia Annie. – mosolygott, és kimászott a hűtőből egy joghurttal. Egyelőre ennyi is megteszi, mert ideje nem volt elmenni bevásárolni, az alap élelmiszerekből meg már kezdett kifogyni.
- Oh, Billy! – jött a válasz, és Bill elmosolyodott az izgatottságán. Elővett egy kanalat a hűtő melletti fiókból, és felült a pultra, a lábát lóbálva, bár ha kicsit előre nyúlt volna, a lábujjai leértek volna. – Hogy vagy? Mi van veled?
- Nem sok minden. – mondta, leszedte a doboz tetejét, lenyalta róla a joghurtot, aztán a mosogatóba dobta maga mellett. – Most értem haza óráról, a délutániak pedig elmaradnak, szóval most van egy kis plusz időm.
- Oh, az jó. Tegnap hívtalak…
- Tudom, bocsi. – ráncolta Bill a homlokát. A telefont a válla és az arca közé vette, hogy elkezdhessen kanalazni. – Szerda volt. Szerdán egész nap nem vagyok itthon.
- Ja, tényleg. Emlékszem, hogy mondtad már.
- Ja. – sóhajtott Bill. – Szerdán mindig szar, tegnap sem volt kivétel. – Bill azonnal felvonta az egyik szemöldökét, amint tudatosult benne, hogy mit mondott. A tegnap igazából más volt, mint a többi. Az idegen arca ugrott be neki, és majdnem elkezdett már mesélni róla, de aztán meggondolta magát. Annie csak túlbonyolítaná, igazából nem volt mit mesélni.
- Jobb lesz, csak várj. – ígérte meg a nagynénje, és bár igazából, valószínűleg, fogalma sem volt miről beszél, Bill hitt neki. Mert ő Annie néni volt, és Bill elhitt mindent, amit ő mondott. – Mindjárt vége a félévnek, nem?
- De. – helyeselt Bill, a szájában egy nagy falat joghurttal. Lenyelte és bólintott, bár Annie nem látta. – Pár hét és vizsgaidőszak.
A gondolat egyáltalán nem tetszett neki. A munkával az egyetem mellett amúgy is alig volt ideje tanulni, az órái pedig nehezek voltak, ahhoz képest, hogy még csak az első éve volt. Legalábbis nehezebbek voltak, mint amire számított. De legalább azt csinálhatta, amit szeretett, és ez számított leginkább.
- Aztán az első gépeddel jössz is haza, ugye? – mosoly volt a hangjában, és Bill sem bírt ellenállni, ő is elmosolyodott, és kicsit izgatottan meg is remegett a gyomra. Bill és Annie pár napnál tovább nem voltak külön azóta, amióta 7 évesen hozzájuk költözött. Billnek akkoriban az odaköltözés volt nehéz, most pedig eljönni onnan; bár biztos volt benne, hogy Annienek is legalább ugyanolyan nehéz, hogy nem vigyázhat rá a nap minden percében.
- Amint beadtam az utolsó zéhám, azonnal fel is ugrok egy repülőre. – mondta, csak hogy megnyugtassa őt. Igazság szerint, még jegyet sem nézett. Lélekben megfogadta, hogy azt is megcsinálja még munka előtt.
- Ezt már szeretem.
- Szóval mesélj, mi van otthon. Hol vannak a pletykák, huh? – kérdezte Bill, újabb falat joghurttal. Annie mindig mindent elsőként tudott, és osztott meg. Bill nem tudta miért vagy hogyan, de valahogy ő lett ez a karakter (mert biztos nem volt egész életében ilyen), és Bill szerette cukkolni emiatt.
- Nincs semmi, esküszöm. – sóhajtott. – Olyan, mintha magaddal vittél volna minden izgi sztorit.
- Hát, az szar, mert itt sem történik semmi. – mondta Bill. Szeretett volna Georgról hallani valamit, de nem tudta hogyan közelítse meg a témát. Annie bár említette volna a nevét. Bill nézte, ahogy a macskája beszalad, és figyelemért könyörögve, a lábához bújik. – Csak én és Cukor.
- Oh, az a kis édes! – kiáltott fel Annie. – Hozod őt is, amikor jössz?
Bill a homlokát ráncolta, és nézte, ahogy a macska a lábához simul. Hiányozni fog, amíg nem látja. – Nem hiszem, hogy túlságosan szeretné. – mondta, amikor eszébe jutott, hogy a nagynénje macskája mennyire vadul szokta védeni a területét. – Melissa azt mondta vigyáz rá, amíg nem vagyok itt.
- Az jó. – mondta Annie. – Örülök, hogy odafönt is van egy barátod.
- Ja. – helyeselt Bill, és mély levegőt vett, amit egy másodperccel tovább is tartott bent a szükségesnél. Próbálta összeszedni a lelki erejét. – Ha már a barátoknál tartunk… - kezdett bele bizonytalanul.
- Mindig. – mondta Annie; nem is kellett hallania a mondat többi részét. A mosolya olyan hatalmas volt, hogy még többezer mérfölddel arrébb is érezte Bill a belőle áradó melegséget, ami kicsit fel is oldotta a gyomrában lévő idegcsomókat. – Mindig, amikor látom, rólad kérdez Billy.
- Mi.. miket kérdez?
- Csak, tudod, hogy hallottam-e valamit. Hogy hogy vagy, és hogy tervezel-e jönni.
- És… elmondtad neki?
- Hát persze, hogy elmondtam! – mondta Annie, az elején vidáman, aztán a mondat végére kicsit aggódva. – Miért? Nem kellett volna?
- Nem, nem, nem baj. Csak-
- Nem búcsúztál el rendesen tőle.
- Elmondta? – kérdezte Bill gyorsan. Sosem hitte volna, hogy Georg tényleg beszélni fog a nagynénjével arról, ami kettejük között történt, még mielőtt eljött volna New Yorkba, és Billnek egyáltalán nem tetszett, hogy Annie is tudja. És nem csak azért, mert ő volt a város fő pletykaközpontja. Nem is azért, mert bármi rosszat csinált volna, de mégis úgy érezte, bűntudata kéne, hogy legyen, mintha, valahogy, akaratlanul is, de ő is felelős lenne.
- Nem kellett elmondania. – felelte Annie, és Bill szinte hallotta azt a diadalittas vigyort a hangjában; még a telefonon át is. – Most mondtad te.
- Ugh, Annie. – nyögött fel Bill, befejezte a joghurtját, és leugrott a pultról. A mosogatóból kivette a fóliát és helyette a kanalat rakta bele, az üres dobozt pedig kidobta a kukába.
- Nem fogom megkérdezni miért. – ígérte meg, nyugtatásképpen. – Mert biztos azt gondolod jó okod volt rá, de szerintem beszélned kéne azzal a fiúval, amikor hazajössz.
- Nem tudok.. Ez nem… - Billnek fogalma sem volt mit akar mondani, egyedül azt tudta, hogy még nem áll készen szembenézni Georggal, miután úgy ott hagyta.
- Mi nem?
- Bonyolult.

Mire Bill később elment dolgozni, addigra nagy adag házival elkészült, a repjegyeket lefoglalta, és egy hosszú listányi okot összeszedett, hogy miért nem jó ötlet Georggal találkozni, amikor hazamegy. Ez így szép is lett volna, de igazából, az összes indoka akörül forgott, hogy igazából csak gyáva volt, és igazából egyetlen jó ok sem volt, hogy miért lett volna rossz ötlet találkozni a legrégebbi barátjával. A jelenlegi kényelmetlen helyzetet leszámítva, mindig is nagyon jó barátok voltak, és egyetlen fura éjszakának nem kéne elrontania ezt. De Bill már el is rontotta azzal, hogy elmenekült, amikor nem búcsúzott el, amikor kitörölte Georg összes üzenetét a rögzítőjéről. Csak saját magát hibáztathatta.

Miután átöltözött, Bill elment az irodába, hogy bedrótozza magát a headsettel és hogy megkapja az árazópisztolyt. Fogalma sem volt mennyi munka vár rá, de szeretett volna túllenni rajta, amilyen hamar csak lehet. Ha végig dolgoznia kell, azt sem bánta. Tudván, hogy holnap déltől egészen vasárnap délutánig semmi dolga nem lesz; szinte már várta is, hogy végre elkezdhessen dolgozni.

Amint belépett a kis irodába, John felnézett rá, és rámosolygott felvillantva a tökéletesen fehér, szinte csillogó fogait.
- Nagyon köszönöm, hogy bejöttél, Bill. – mondta, és bár Bill tudta, hogy a férfi nem nagyon kedveli őt, hallotta a hangjából, hogy ezúttal tényleg őszintén mondja. Vállat vont, közönyösen, és felvette a headsetet.
- Az egyik órám amúgy is elmaradt ma, szóval tényleg nem nagy ügy. – mondta, bekapcsolta a szerkezetet, és a hátsó zsebére csíptette, ahol nem fogja zavarni.
- Hát, Amber holnap már lesz. – mondta John, és visszafordult az előtte lévő papírokhoz. Bill inkább nem szólt semmit, helyette a falon függő táblázathoz ment, hogy beírja magát. Nem hitte, hogy Amber tényleg visszajönne másnap. Elég sokat lógott munkából, és többet úszott meg, mint amennyit Bill véleménye szerint megérdemelt volna. De hát, ő volt a bolt kurvája, legalábbis Bill fejében, végülis az is lehet, hogy csak a reggeli rosszullét, vagy valami nemibetegség ütötte ki. Keringtek pletykák az üzletben, hogy valaki már csinálni fog vele valamit, ha ezen nem változtat, de azóta már eltelt pár hónap, és Bill nem látta, hogy bármit csináltak volna vele.

De nem kesergett. Nem igazán érdekelte, hogy Amber mit csinál vagy mit nem; mije van vagy mije nem. Csak azt tudta, hogy ha őt előbb rúgják ki, mint Ambert, csak mert John nem bírja, akkor nem fog irgalmas szamaritánust játszani.

- Egyébként! – szólalt meg John, és megpördült a székében, hogy Billre nézzen kíváncsi tekintettel. A nézésétől, attól a magabiztosságtól és nagyképűségtől, Bill legszívesebben fülét-farkát behúzva rohant volna el. Általában nem szokott félni az emberektől, vagy tartani attól, hogy mit gondolnak róla, de Johnban volt valami, ami mindig nyugtalanította. Egyszerűen nem ugyanazon a lapon voltak. Vagy fejezetben. Basszus, talán még csak nem is ugyanabban a könyvben. Mintha Pán Péter akart volna beilleszkedni egy Stephen King regénybe. Sosem fog megtörténni. – Gondolkoztál azon, amiről tegnap beszéltünk?
Bill kicsit elkezdte a mellkasán végigfutó zsinórt tekergetni.
- Nem sokat. – vallotta be. – De egészen őszintén, nem számítottam arra, hogy szombatig válaszolnom kell.
John rámosolygott megértően, és egy bólintással el is fogadta a választ.
- Igaz, igazad van. Kapsz még pár napot, hogy gondolkozz. – helyeselt, és Bill egy pillanatra egy barátságos férfit látott benne, nem valami szörnyeteget, aki a Pánt Péter életét valami tragédiába akarja fullasztani. – De jól gondold ám át! – mondta figyelmeztetően, de kedvesség volt a hangjában. Bill felsóhajtott magának.
- Még gondolkozok rajta. – ígérte meg.
- Oké. Van még kint áru, amit elő kéne pakolni, kezdhetnéd azzal. De valószínűleg sokan lesznek, most, hogy a karácsony már itt van a sarkon, szóval kérlek figyelj a vásárlókra is. – utasította John. – Szemeket kinyitni, és mosolyogni.
Bill azon kapta magát, hogy a homlokát ráncolja az ujjnak köszönhetően, amivel John az arcára mutatott, ezért műmosolyt erőltetett az arcára, és kiment az irodából, hogy nekilásson a feladatának.

Bill megállás nélkül dolgozott a polcok feltöltésével az 5 órás műszakjának első két órájában. De ahogy egyre kevesebbet kellett koncentrálni, az agya akaratlanul is olyan helyekre vándorolt, ahova nem kellett volna. Főként Georgon gondolkozott, és hogy a fiú vajon dühös-e rá, amiért így ment el; az előtte történtek miatt; és amiért nem is beszéltek augusztus óta.

A közelgő utazásra gondolt, és hogy milyen jó lesz újra Annie házában lenni. Főleg karácsonykor. Szinte már érezte az illatokat, az ízeket; még ott, Aaron közepén is a nézelődő vásárlók között. Megfordult a fejében a gondolat, hogy mégse menjen haza az ünnepekre, de Annie gondolata már épp elég volt, hogy észhez térjen. El fog menni, és túl fogja élni.

Mégis, ott volt az a gondolat az agyában, ami egyszerűen nem akart elmenni. Mi van, ha--

- Hé, Bill.

Bill felnézett, nem túl lelkesen. Nem volt hozzászokva, hogy a vásárlók a nevén szólítsák. A szokásos üdvözlés a „hé, te”, vagy a „hé, te itt dolgozol, ugye?” volt; a jól olvasható névtábla ellenére.

Most viszont Tom állt előtte, a furcsa vásárló előző estéről, aki még az álmaiba is betolakodott. A szeme kicsit megrándult, miközben felállt a földről, és leporolta a nadrágját.

- Miben segíthetek? – kérdezte Bill, és próbált egy kis kedvességet erőltetni magára a fáradtságon át.
- Igazából, csak azért jöttem, hogy megkérdeztem vacsoráztál-e már ma?
Bill összeszűkült szemeken át nézte Tomot, és próbálta értelmezni mi lehet a sorok között. Tom csak ott állt, a hajfonatai tökéletesen a helyükön voltak, a ruhái ugyanolyan bők voltak, a mosolya pedig ugyanolyan széles és barátságos, mint előző este.
- Én… még nem. – felelte Bill, óvatosan.
- Király! Mikor végzel? Mert unatkozom és éhes vagyok, és arra gondoltam, hogy talán elmehetnénk bekapni egy pizzát, vagy valami.
Bill most már nem nézett olyan csúnyán az előtte álló férfira, de még mindig próbált olyan hidegnek és barátságtalannak tűnni, amennyire csak tudott. Azt hitte, előző este már sikerült tisztázni, hogy nem akar barátkozni. Bár, ami azt illeti, egy okot sem talált, hogy miért nem.
- Ha unatkozol és éhes vagy, nem tudok sokat segíteni, mert én még itt leszek pár órát, szóval jobb, ha talán-
- Nem gond. – vont vállat Tom, a kezét pedig a hatalmas pulcsijának a zsebébe vágta. – Megvárlak. 9-kor zártok?
- Igen, de-
- Meg tudlak várni. – erősködött Tom, és Bill próbálta olyan kedvesen visszautasítani az ajánlatot, amennyire csak lehetett.
Bill nem tudta mi ennek a srácnak a szándéka, vagy hogy miért jött vissza érte, de Bill nem is volt benne egészen biztos, hogy tudni akarja.
- Nem vagyok meleg, ha erre gondolsz. – mondta, karba tett kézzel, védekezően. Csak azért, mert figyelt a külsejére, egyáltalán nem jelentette, hogy vonzódik a saját neméhez.
Tom szemei elkerekedtek, és döbbenten nézett Billre.
- Nem! Mi? Nem! – mondta, a fejét olyan hevesen csóválva, hogy Bill már kezdte elhinni, hogy tényleg csak egy baráti ajánlatot kapott. Az meg végülis mit árthatna, belemenni és megnézni mi sül ki belőle? – Én sem. Csak… legjobb barátok, nem? – Tom olyan reménytelinek tűnt, hogy Billnek már egyre nehezebb volt tovább ellenkezni.
- Nem mondtam, hogy még egyre szükségem van. – mondta Bill, bár már érezte, hogy az ellenállásának megtörését a másik férfi is látja.
Tom hülyén elvigyorodott, és felé emelte az ujját, ahogy John szokta, csak kevésbé fenyegetően. Bill ahelyett, hogy menekülni akart volna, úgy érezte, hogy még közelebb is menne.
- De nemet sem mondtál.
Tomnál volt a pont.
- 9-kor zárunk, de általában még egy fél órát maradunk befejezni.
Tom bólintott, még szélesebb mosollyal, mint előtte.
- Kint várlak 9-kor.
Bill nem tudott nemet mondani.