Bill figyelmesen körbenézett az üzlet körül, amíg várta, hogy John bezárjon, a kollégái pedig elinduljanak haza. Megszorította maga körül a kabátját, bár annyira nem volt hideg ahhoz képest, hogy december eleje volt; csak kicsit esős és csípős volt. Tartott tőle, hogy Georgia enyhe telei után New York City olyan lesz majd neki, mint az Antarktisz, és mindennap eszkimónak kell majd öltöznie, nehogy megfagyjon, de egyelőre még nem volt olyan idő New Yorkban, amit ne bírt volna ki. Lehet, hogy azért, mert a tél még nem volt olyan hideg, de az is lehet, hogy azért, mert New Yorkban született, és a város a vérében volt; nem tudta biztosan. De bármelyik is, örült neki. Amúgy sem tudta hogy nézne ki eszkimóként.

Amikor a nagy keresésben nem találta meg Tomot sehol – sem egy oszlopnak dőlve, se egy padon ülve, sem egy épületnek támaszkodva –, Bill nem is tudta mire vélje a helyzetet, vagyis inkább az érzéseit. Szerette volna azt mondani, hogy nem számít, hogy amúgy sem várta, de az igazság, hogy kicsit csalódott volt. Három órán keresztül Tom járt a fejében, nem pedig Georg. Három óra várakozás, hogy házin és alváson kívül valamit csináljon is. Hazamenni és mikrós vacsit enni általában jónak hangzott, amikor nem volt más opció, de most, hogy pizzát ajánlottak neki… hát, ez kicsit megváltoztatta a dolgokat. A szíve most már ráhangolódott a pizzára, és ezt a mikrózott instant poros krumplipüré már nem pótolhatta.

Miután John mindenkitől elbúcsúzott, Bill dühösen a járda szélébe rúgott. Magára volt mérges, amiért annyira csalódott volt. Muszáj lesz beérnie az mikrózott krumplipürével. Vagy rendelhetne pizzát, ami annyira azért nem rossz ötlet, így belegondolva. Elvégre is, mondta magának, nem a társaságra vágyott. A pizzára.

A feltétkombinációkon gondolkozva Bill elindult hát az üzlettől, felkészülve a hosszú sétára. Néha, húzósabb napok után, taxit szokott hívni, vagy metróval megy haza. De amikor a levegő elviselhető volt, akkor jobban szeretett sétálni, kicsit magába szívni New York képét, illatait, érzéseit. Minden percét ki akarta élvezni az életnek, amiért idejött.

Épp be akart fordulni a sarkon egy banknál, ami éjszakára zárva volt, amikor a saját nevét hallotta maga mögül.
- Bill! Bill, várj!
Bill megtorpant, megfordult, és látta, hogy Tom szalad felé az utcán, mindkét kezével a farmerját markolva, nehogy elessen. Nevetségesen nézett ki, és amikor elért Billhez, Bill ezt közölte is vele. Tom csak vigyorgott, felvont szemöldökkel, mintha azt akarná mondani, hogy te is. Bill örült, hogy Tom nem mondta ki a gondolatait. Lehet, hogy ezzel a barátságuk utolsó lehetőségét is tönkretette volna.
- Nem láttalak. – mondta Bill, a gallérját pedig összehúzta a fedetlen nyaka körül.
- Az utca másik felén voltam egy padon. – magyarázta Tom. A lámpák tompa fényében, Tom valahogy idősebbnek tűnt, mint az a srác, aki a boltban bezavart Bill rutinjába.
- Azt hittem meggondoltad magad. – mondta Bill, és próbált rájönni, hogy mi az a fura érzés a gyomrában, ami a csalódottságot felváltotta. Feszült, mégis könnyed érzés volt. Egyáltalán nem olyan, amihez hozzá volt szokva.
Tom rámosolygott, és megrázta a fejét. Elővett egy doboz cigit, és Bill felé nyújtotta, amit Bill felhúzott orral visszautasított. Tom kivett egy szálat és meggyújtotta, a füstöt pedig az ellenkező irányba fújta el.
- Mindig betartom az egyezséget. – mondta végül, ahogy ott álltak, egymással szemben, kicsit ügyetlenül, a járda közepén.
- Öm. – mondta Bill, nem igazán értette mi volt ebben az egyezség. Nem tudta, hogy neki is be kell valamit tartania.
Tom megint elmosolyodott és beleszívott a cigijébe.
- Én megvárlak, te pizzázol velem.
- Oh. – mondta Bill, és megnyalta az ajkait. Menni akart valahova, csinálni valamit, még ha csak hazamenni is fagyasztott kaját enni. Bár, az a krumplipüré most már nem igazán csábította a lakása magánya felé. – Akkor gondolom megyünk pizzázni, hm?
- Igen. – bólintott Tom, azonnal. A hamut a cigarettáról a földre hullajtotta, a lába mellé, aztán ismét beleszívott. Bill megvetően nézte. Sosem szerette sem a dohányzást, sem a dohányzókat. Úgy csinálták, mintha fogalmuk se lett volna mit tesz a testükkel, a hangjukkal. – Ismerek egy helyet, igazából csak egy kis lyuk. – magyarázta Tom, és elindult az ellenkező irányba, Bill pedig azon kapta magát, hogy követi, mint egy mágnes az ellentétes pólusát. – Nagyon jó pizzájuk van és olcsó sörük. Más nem is kell, igaz?
- Igaz. – bólintott Bill, hülyén, nem is tudta pontosan mibe is veti magát. Tom alig tudta magában tartani az izgatottságát (bár Bill nem tudta eldönteni a pizza és a sör vagy a társaság miatt), de Bill alig bírta rávenni a lábait, hogy kövesse Tomot.
A kicsit alacsonyabb fiú oldalról Billre pillantott. Észrevette a bizonytalanságot a hangjában.
- Nem tűnsz túl izgatottnak. Ez nagy dolog. Ez olyan, mintha New York legjobban őrzött titka lenne, én pedig alig ismerlek, de beavatlak.
- Őszintén? – mondta Bill, beszippantva egy jó nagy adag hűvös, novemberi levegőt, és a nyelve hegyétől egészen a torkáig érezte a hideget, amíg ki nem engedte lassan. – Próbálok rájönni miért kéne bíznom benned.
Tom sértődötten felhorkant a magyarázat hallatán, és nagyobbat szívott a vörösen világító cigarettájába. – Te ütöttél meg az ajtóval, emlékszel?
- Az baleset volt. – ráncolta Bill a homlokát. A kezeit zsebre vágta a khaki színű nadrágjába, és ment tovább Tom után. – És azért már bocsánatot kértem, azzal már nem zsarolhatsz.
- Akkor sem zsaroltalak vele, és most se. – vitatkozott Tom, aztán megbökte Billt, hogy forduljanak be az egyik utcába; ahova Bill nem gyakran járt. – Hisztizhettem volna, de láttam, hogy ki voltál borulva, ezért hagytam.  – vigyorgott Billre, Bill gyomra pedig görcsbe rándult a felfedezéstől: mi a fenét csinál? Egy idegent követ a város mélyébe, ahova még fényes nappal sem ment. És miért? Társaság és pizza? Egy mikrózott krumplipüré nélküli estéért?
- A főnököm utál. – vallotta be Bill, és próbálta lélekben jegyezni, hogy hol kell befordulni a háztömböknél. A kabátja zsebében a vékony ujjával körbefonta a mobilját, amit a nagynénje vetetett meg vele vészhelyzetekre. Bill nem gondolta, hogy Tom fenyegetést jelentene számára, de mindig ott volt a lehetőség, és Bill nem akarta, hogy a történet a miért nem használtad kérdéssel végződjön. – Szerinte nem szeretek segíteni a vásárlóknak.
Tom felnevetett.
- A legtöbb ember nem szeret.
Bill kérdőn nézett Tomra, meg is feledkezve a fejében lévő térkép rajzolásáról. Abszolút semmit nem tudott erről a pasiról. Ez annyira szemben állt mindennel amit tanítottak neki arról, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálnia.
- Hol dolgozol?
- Oh. – fejezte be Tom a cigijét egy utolsó, hosszú slukkal, aztán a földre pöckölte, hogy ott égjen el teljesen. – Ebben a kis lyukban, ahol király a pizza és olcsó a sör.
Bill felnézett Tomra, zavarodottan. Komolyan mondta? Nem tudta megállapítani.
- Komolyan?
- Ja. – mondta Tom, büszkeségtől duzzadva. – És még olcsóbb, amikor ott dolgozol.
- Olcsó randi. – mondta, teljesen véletlenül. Csak annyit akart mondani, hogy olcsó pasi, de idegességében, nem úgy jött ki, és most már csak imádkozni tudott, hogy Tom nem hallotta, mert nem szerette volna, ha még kényelmetlenebb lett volna. Már így is elég kényelmetlen volt, és ezt akarta elkerülni. De amikor Tom felé fordult, kíváncsian, Bill gyomra felfordult, és legszívesebben elsüllyedt volna.
- Nem vagy meleg. – emlékeztette Tom, könnyedén, bár a szemei kicsit másképp csillogtak. Bill remélte, hogy csak a szar lámpáktól és a kocsik fényétől.
- Te sem. – felelte Bill. Próbált átlagos maradni.
- Pontosan. – bólintott Tom, a zsebébe nyúlt, és elővette az öngyújtóját. Játszadozott vele, párszor meggyújtotta, aztán végül visszarakta.
Bill pár percig csendben volt amíg mentek tovább. Tom ekkor újabb cigin pöfékelt, és óvatosan fújta el a füstöt Billtől. Bill ennek legalább örült. Végül, amikor már nem bírta tovább, kimondta:
- De tényleg nem vagyok.
Tom oldalról rápillantott. Ezúttal nem vigyorgott.
- Én sem.

- Kiafenehittevolna? – csodálkozott el Bill a belőle feltörő, hatalmas nevetés közepette. Be volt csípve, és ez csak egyre rosszabb lett. – Hogy a sör és a pizza ilyen jó együtt?
Tom belenevetett a poharába. Bill részegen vicces volt, de Tom érthette volna a célzást, amikor Bill mondta, hogy még nem nagykorú, nem is szokott inni, és nem bírja jól a piát. Helyette, Tom megnyugtatta, hogy nem gond, mert itt dolgozik, erre most itt volt a nyakán ez a részeg srác.
- Az emberek évezredek óta párosítják a pizzát és a sört. – jelentette ki. Visszarakta a poharát, és szórakozott mosollyal nézte Billt. – Olyan vagy, mintha még sosem próbáltad volna.
- Nem is. – mondta Bill, és újabb szeletért nyúlt. – És aaaannyira jó!
Bill kicsit megingott a bárszéken, Tom pedig ösztönösen átnyúlt az asztal felett, félve, hogy szegény srác a földön landol.
- Hát, akkor máris örülhetsz, hogy találkoztunk, nem? – húzta vissza a kezét Tom, miután Bill visszanyerte az egyensúlyát, de továbbra is figyelte a fiút, aki bár nem ivott sokat, már most bőven spicces volt. Tomnak váratlan meglepetés volt, hogy az új ismerősére ekkora hatással lesz pár pohár is.
- Hát nem? – vigyorgott Bill egy falat pepperoni pizzával a szájában, és Tom nevetett, amikor Bill megemelte a sajtot a kezében lévő szeleten. – Jobban örülök, mint egy kutya két faroknak!
Tom ezen a kifejezésen csak még jobban nevetett. Ekkor megjelent az egyik kollégája az asztalnál, újabb adag sörrel. A lány vigyorogva nézte Billt, miközben az üres korsóját kicserélte egy telivel. Tom megrázta a fejét, megfogta a teli korsót, és visszaadta a lánynak.
- Szerintem nem kell több.
A lány Billre pillantott, aki a széke szélén egyensúlyozott, aztán megértően nézett vissza Tomra.
- Rendben. Jó szórakozást.
- Kérek még, baszki! – mondta Bill, és a szemöldökét ráncolva nézte a teli korsót visszavándorolni a pultnál.
- Egyél még pizzát. – javasolta Tom, emlékeztetve Billt arra a szeletre, ami még mindig a kezében volt. – Kicsit józanodj, különben tényleg meg fogod bánni ezt reggel.
- Nem fogom. – biggyesztette Bill az ajkát, lecsípett egy kis pepperónit, és a szájába dobta.
- Bízz bennem. – vigyorgott Tom.
- Miért kéne? – kérdezte Bill, tiltakozóan, és megint beleharapott a pizzájába. Tom már lemondott a sajátjáról, azt akarta, hogy Bill egye meg, ha attól egy kicsit legalább józanodik. – Azért hoztál ide, hogy leitass és elmondjam minden titkom.
- Honnan kellett volna tudnom, hogy ilyen hamar be fogsz rúgni? – horkant fel Tom. – Azt viszont érdekes végighallgatni, hogy egyre déliesebben beszélsz.
- Látod?! – kiáltott fel Bill, elkerekedett szemekkel, és a pizzáját visszadobta a tányérjára. – Ki mondta, hogy déli vagyok, hmm? Ez titok!
- Az akcentusod, Bill. – magyarázta Tom. – Úgy beszélsz, mint aki a dél legmélyéből jött. – mondta, és közben próbálta rosszul utánozni Bill déli akcentusát.
Bill sértődötten eltolta a tányérját, és húzóra megitta a maradék sört a poharából.
- Végeztem. Kész vagyok hazamenni.
Tom összevonta a szemöldökét. Tényleg szerette volna, ha Bill eszik még egy kis pizzát, de ekkor már el is kezdett letápászkodni a bárszékről. Ahogy felállt, túl gyors volt neki, megszédült, és Tomnak kellett a saját helyéről odaugrania, hogy a magasabb fiú nehogy a földön végezze. Ha Bill egy kicsit józanabb lett volna, talán észrevehette volna, hogy Tom milyen jó barátként is viselkedett, hogy nem hagyta, hogy a jelenet túl kínossá váljon; de Bill már messze nem volt józan, és úgy érezte, Tom csak sértegeti. Kibújt Tom szorításából, és pár másodpercig mozdulatlanul állt, hogy a feje kitisztuljon.
- Jól vagy? – kérdezte Tom, és Bill nagyot nyelt, aztán megrázta a fejét.
- Túl magas vagyok a részegséghez. – mondta, és Tom csak bámult rá, miközben próbálta értelmezni, ami Bill fejében valószínűleg nagyon is logikus lehetett. – Nincs elég oxigén idefönt.
Tom nevetett.
- Nem tudlak így hazaküldeni tiszta lelkiismerettel.
- Amúgy sem küldhetsz haza! – kiáltott fel Bill, kicsit túl hangosan, és több szem is feléjük szegeződött. Tom nem figyelt rájuk; ilyesmi mindig volt a bárokban. Tudta, mert nem egy ilyet látott. – Haza kell vinned.
- Haza—mi? – kérdezte Tom. Ez sosem volt része a tervnek, Tom tényleg nem volt meleg, ha Bill erre gondolt.
- Én… nem tudom hol vagyok. – mondta Bill, és nagyot nyelt a nyelve körül, amit kezdett kicsit duzzadtnak érezni. – Miattad tévedtem el, és haza kell vinned.

Bill olyan kérlelően, olyan sebezhetően, annyira elveszetten nézett rá. Tom tényleg nem tudta volna csak úgy itt hagyni, főleg, miután Bill ki is mondta, hogy fogalma sincs hogy juthat haza. Eldöntötte tehát, hogy legalább az Aaronig visszafogja vinni, ahonnan már Bill is hazatalálhat. Ezért hát Tom megvárta, amíg Bill visszavette a kabátját, aztán melléállt, átkarolta Bill vállát, hogy egyensúlyban tartsa, és kivezette az ajtó felé, közben pedig hátralegyintett a kollégáinak.

Egy szót sem váltottak amíg együtt mentek, New York utcáin. Bill továbbra is botladozott, a saját lábában képes lett volna elesni, és Tomnak pedig nagyon kellett koncentrálnia, hogy állva tartsa Billt, de közben egyszerre haladjanak is; mindeközben pedig, Bill egyáltalán nem segített neki. Folyton eltolta magától, nem akarta ezt a túlzott közelséget, és Tom sem bánta volna, ha nagyobb a távolság köztük, de bűntudata volt, amiért ilyen állapotba került az új barátja, és felelősnek érezte magát, hogy épen, egy darabban érjen haza.

- Nem tudom miért akarsz az én barátom lenni. – szólalt meg végül Bill, megtörve köztük a csendet. A hangja már kevésbé volt délies és kevésbé folytak össze a szavak. A friss levegő és a kis séta úgy tűnt, megkezdte a józanító hatását.
Tom megtorpant a járdán, aztán elindult oldalra, amikor úgy látta Bill az esés szélén áll, de amikor látszólag megint stabilan állt, vissza is ment.
- Nem tudom. – vont vállat. A légkör most már laza és sima volt körülöttük. – Egyszerűen csak te voltál ott.
- Milyen hízelgő. – forgatta a szemeit Bill, és a kezeit a nadrágja zsebébe vágta. Ahogy észrevette, hogy még mindig a munkaruhájában volt, emlékeztette milyen furcsán is alakultak az este eseményei.
- Hát, úgy értem - próbálkozott Tom -, igaz. Te voltál ott. De jófejnek is tűntél, szóval…
- Szóval… - ismételte Bill, és Tomra pillantott, várva, hogy befejezze a gondolatot. Utálta, amikor az emberek félbehagyták a mondataikat, és elvárták, hogy másik maguktól kitöltsék az üres részeket. Ha elkezdesz egy mondatot, gondolta, az a minimum, hogy be is kéne fejezned.
- Szóval. – mondta Tom, bár úgy hangzott, mintha szenvedne azzal, hogy kitalálja Bill mit akar hallani. – Gondoltam lehetnénk barátok.
- Még mindig nem tudom miért kéne bíznom benned.
Tom ekkor megállt, és pár határozott lépés után, Bill is. Megfordult, hogy Tomra nézzen. Ahogy a kezét a pulcsija zsebébe dugva, szemeteszsák-méretű ruhákban állt ott, Bill szerint úgy nézett ki, mint egy gengszter, valami igazi keményfiú. Bill kuncogott magának, Tom pedig kérdőn döntötte oldalra a fejét.
- Miért álltál meg? – érdeklődött Bill. Az előző megjegyzését már el is felejtette, a szél elvitte. Tom felnézett, és Bill is. Az Aaron előtt álltak. Bill innen már tudta hogy juthat haza, de most pánikot váltott ki benne a gondolat, hogy egyedül menjen egészen odáig. – Nem, nem, nem, nem. – ismételte újra és újra, amíg a szavak össze nem folytak, és a végén csak tompa hümmögéssé váltak. – Egészen hazáig kell kísérned.

- Nem tudod hogy jutsz innen haza? – kérdezte Tom, kicsit vigyorogva. Az alsó ajka sarkát a szájába szippantotta, és az ajakpiercingjével játszadozott, amíg Bill kitalálta a választ.
- Én nem—te nem—nem mintha—aaaaannyira részeg vagyok! – mondta végül Bill, bár mindketten tisztában voltak azzal, hogy az alkohol hatása kezdett nála elmúlni. – Mi van, ha megölnek?
Tom majdnem felnevetett a megjegyzésen, de végiggondolta a helyzetet. New York tényleg tudott félelmetes hely lenni, és Bill nem épp a kemény és férfias archetípus volt. Normál estéken talán egyedül is haza tudott menni, de most Tom véletlenül tényleg leitatta.
- Miért nem hívunk egy taxit? – javasolta Tom, és már fordult is, hátha meglát egyet. Végigpillantott az utcán, üres taxit keresve, de Bill gyorsan odament hozzá, és Tom csuklója köré fonta az ujjait. Tom kíváncsian fordult felé. Szinte érezte azt a pánikot és ijedtséget, ami Bill tekintetében volt, amitől most még erősebb volt a bűntudata. Csak lazulni akart, pizzázni, meginni pár sört. Most már tényleg kezdte érezni, hogy ő a felelős a helyzetért.
- A levegő most jó. Nem forog annyira tőle a fejem. – szólalt meg Bill újra, és Tom egyre közelebb járt ahhoz, hogy megadja magát. Csak egyetlen szó kellett már… - Kérlek?
Akkora sebezhetőség és remény volt benne, hogy ez megadta a végső löketet, hogy beadja a derekát.
- Rendben. – egyezet bele, és a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a cigijét. – Rendben, rendben, rendben. – motyogta, kihúzott egy szálat, és a szájába vette. Amikor Bill elengedte a karját, felé tartotta a dobozt. – Biztos nem kérsz?
Bill hátrébb lépett, felvonta az orrát, és megrázta a fejét.
- A cigi meg fog ölni. – mondta, és megint elindult előre, Tom sejtése szerint, hazafelé. Tom követte, pont úgy, ahogy előtte Bill követte, amikor a pizzériába vitte. Tomot nem igazán érdekelte, hogy a cigi megfogja-e ölni. Úgy gondolta, valami úgy is meg fogja, szóval addig is csinálhatja amit akar. – Arról nem is beszélve, hogy mekkora kárt tesz a hangodban.
Tom erre felvonta a szemöldökét.
- Mit érdekel mit csinált a hangommal? – kérdezte, aztán, csak hogy megerősítse, hosszan beleszívott a cigijébe.
Bill közönyösen megvonta a vállát.
- A legtöbb embert nem érdekli. – mondta, és bár kritika vagy sértő megjegyzés is lehetett volna, szimpla tényként hangzott Bill szájából.
- De téged igen. – erősködött Tom, mert valamiért, egyre jobban érdekelte ez. Megint beleszívott a cigijébe, a vörös vége pedig ettől még erősebben világított.
- Énekes vagyok, muszáj, hogy érdekeljen.
Tom oldalra pillantott Billre, hitetlenül. Remélte, hogy meglát egy vigyort vagy egy kis sejtelmes csillogást az arcán, de ehelyett merev komolyságot látott.
- Mármint, komoly énekes? – kérdezte, és Bill bólintott. – Ismernem kéne téged, vagy valami?
Bill felnevetett ezen, és megrázta a fejét.
- Nem. Nem vagyok híres vagy valami.
- Oh. – fújta ki a levegőt Tom, megkönnyebbülten. A dolgok dinamikája nem kissé változott volna meg, ha véletlenül olyasvalakit itatott volna le, aki mögött paparazzik bujkáltak volna a bokrokban meg a házak mögött, bárhová ment. – Akkor jó. – mondta. Bill kérdőn pillantott rá, és Tom felgyorsított, hogy tartsa a tempót. – Csak úgy értem… hogy rossz lenne, ha híres lennél vagy valami, én meg nem ismernélek fel.
- Az lenne a rossz, ha híres lennél vagy valami, és az Aaronban dolgoznék. – vágott vissza Bill könnyedén, és Tom felnevetett, egy kicsit nyugodtabban.
- Ez is igaz. – mosolyodott el. – Szóval, mennyire vagy komoly énekes?
- Öm. – kezdett bele Bill félénken. A földön mozgó lábára pillantott, és megigazította a kabátja gallérját. – A Juilliardra járok, szóval, azt hiszem, elég komoly.
Tom agya egy pillanatra lefagyott. Addig ismételgette magában a Juilliard szót, amíg értelmét vesztette.
- Várj, komolyan? – kérdezte. A hangja a normálisnál magasabb volt pár hanggal. A Juilliard egy nagyon híres, elismert egyetem volt, csak a legjobbak legjobbjainak. Bill bólintott válaszként, de Tomnak ez nem volt elég. – Hogy a picsába tudod azt kifizetni? Hogy a picsába tudja azt bárki kifizetni?
Bill összevonta a szemöldökét, és szándékosan nem pillantott Tomra. Halkan, csak annyit mondott:
- A szüleim.
- A szüleid. – ismételte Tom.
- Ja, de nem valami elkényeztetett gazdag kölyök vagyok, szóval ne kezdj bele semmilyen feltételezésbe.
- Nem akartam. – felelte Tom gyorsan és őszintén. Ő csak… - Én csak… basszus.
- Annyira azért nem nagy ügy. – mondta Bill, szerényen, és újra elindult a most már ismerősebb utcákon. Közeledtek a lakása felé, de hirtelen már nem volt emiatt annyira elszánt. Cukor kellemes társaság volt, de nem is emlékezett már, hogy mikor volt utoljára normális beszélgetése egy normális emberrel, aki nem több száz kilométerrel arrébb élt.
- Á, nem. – horkant fel Tom. Beleszívott a cigijébe, és addig tartotta bent, ameddig csak tudta, aztán kifújta a levegőbe, a másik oldalára. Amint kifújta, el is tűnt. – Végülis csak a kibaszott Juilliardra jársz.
- Komolyan, ne csinálj belőle ekkora ügyet. – kérlelte Bill. – Az életem nagyon unalmas. Csak suli, munka, és suli, és munka.
- De, Juilliard. – ismételte Tom. A döbbenete még mindig ott volt. – Csak a nagyon, nagyon, nagyon jó emberek jutnak be oda.
- Hát, nem vagyok rossz. – vont vállat Bill.

Újra elcsöndesedtek, amíg Tom próbálta felfogni a tényt, hogy Bill a kibaszott Juilliardra járt, Bill elméje pedig mindaddig elkalandozott, a hibái, az ünnepek, Annie, és még Georg felé is. Azon tűnődött Georg vajon mit gondolt egy olyan városról, mint New York, már ha volt már itt egyáltalán. Vajon ő is ugyanúgy vágyott erre, mint Bill? Vajon úgy döntött, hogy ő neki délen a helye? Bill készen állt visszamenni Georgiaba az ünnepekre, de annál jobban várta, hogy elkezdhesse a következő félévet.

Bill léptei lelassultak, ahogy az épületek körülöttük ismerősebbek lettek, és Bill tudta, hogy mindjárt otthon van. Hirtelen, teljesen józannak érezte magát, és nagyon nem akart egyedül lenni. Akart egy legjobb barátot, amit Tom is ajánlott, még akkor is, ha Bill végig képtelen volt eldönteni, hogy Tom komolyan gondolta-e vagy sem.

Tom a járdára pöckölte a csikket, épp akkor, amikor Bill megállt egy magas épület előtt, aminek már csak néhány ablakából szűrődött ki fény.

- Ez lennél te?
- Ez lennék én. – bólintott Bill, és a zsebébe nyúlt a kulcsáért. Párszor csak forgatta a fémkarikát a mutató ujja körül, amíg próbálta megtalálni a bátorságot, hogy megkérdezze. Végül, szimplán kimondta. – Fel akarsz jönni?
- Öm. – kezdett Tom dadogni. Teljesen bizonytalan volt. Egészen hazáig kísérte, a feladatát ezzel lerótta.
- Túl részeg voltam, hogy jó társaság legyek. – mondta. Még mindig kicsit spiccesnek érezte magát, de már sokkal jobban, mint a bárban. Tom visszanézett rá, még mindig hezitálva, ezért Bill bepróbálkozott Tom szövegével. – Legjobb barátok, nem?
- Azt hittem nem bízol bennem?
- De igen. – mondta Bill, bár a vallomás közepette is összevonta a szemöldökét. – Csak azt nem tudom miért.
- Oh. – mondta Tom, és a fogai közé húzta a piercingjét.
- Szóval. – folytatta Bill. – Mit mondasz?