Bill nem ébredt fel, amikor az ébresztője megszólalt 7:15-kor. Csak lenyomta a szundi gombot, és visszatemette az orrát a tollpárnájába. A két másodpercnek sem tűnő 9 perc elteltével, újra megszólalt, Bill pedig újra kinyomta, kicsit megforgatta a párnát a feje alatt, a takaróját pedig egészen az álláig felhúzta. Mindig, amikor megszólalt, hangos morgással lecsapta, míg végül a 7:51-es ébresztésnél hirtelen elérte a felismerés, hogy neki 9:30-kor  zenetörténet és műismeret órája lesz. Ez azt jelentette, hogy már csak egy órája volt zuhanyozni és elhagynia a lakását.

Sietve levetette magáról a takarót, véletlenül el is temetve Cukrot a nagy rohanásban a fürdő felé. A cica szerencsésen kiszabadult alóla, és az ágy végében ülve nézte, ahogy Bill véletlenszerűen összeszed pár ruhadarabot a különböző bútordarabokról. A ruhákat az ágyra dobta, aztán szaladt a fürdőbe, és bevágta maga mögött az ajtót.

Általában, Bill elég korán kelt fel ahhoz, hogy a reggeli rutinját lassú és kényelmes tempóban végezze el. Szeretett lassan kivánszorogni az ágyból, perceket tölteni a szemei tanulmányozásával, levegőt venni a felkelés, a zuhanyba be – zuhanyból ki, és az elindulás között. Szerette, ha kicsit ellazulhat a forró zuhany alatt.

Azon a reggelen viszont az ellazulás volt az utolsó dolog a fejében. Csak arra tudott gondolni, hogy milyen hosszú listán kell végigmennie indulás előtt. Zuhany, öltözés, fogmosás, smink, Cukor megetetése, reggeli, órára összeszedni a cuccokat… Egy végtelen lista kavargott a fejében, egészen addig, amíg ki nem lépett a zuhany alól, és észre nem vette, hogy a nagy sietségben, elfelejtett törülközőt vinni magával.

- Basszus!  - kiáltott fel, amint elérte a felismerés. A levetett pólóját használta, hogy kicsit felszívja a vizet, amikor kilépett a víz alól. A tükröt teljes egészében ellepte a pára, de biztos volt benne, hogy ha látta volna magát, már az arcára is káosz lenne írva, jó nagy betűkkel.

Mivel nem volt más lehetősége, Bill kiment a fürdőből, eltervezve, hogy gyorsan felkap egy törülközőt, és szalad is vissza befejezni a reggeli teendőit. Épp ki akarta nyitni a szekrény ajtaját, amikor egy elfojtott ’Jézusom!’-at hallott a nappaliból.

Megfordult a hang irányába, és azt látta, hogy Tom az egyik díszpárnába párnába temeti az arcát, belemarkolva az érdes anyagába. ’Jézusom!’ – ismételte Bill is, aztán őrült rohanással beszaladt a szobájába, törülköző nélkül, bevágta az ajtót maga mögött, és levegőrét kapkodva dőlt neki.

Hirtelen az előző este minden részlete beugrott neki. Elment pizzázni Tommal, berúgott, Tom hazakísérte, aztán Bill felhívta. Kicsit még beszélgettek, de Tom bealudt a kanapén nem sokkal azután, hogy feljöttek, Billnek pedig nem volt szíve felébreszteni, hogy elküldje. Ezért hagyta, hogy itt aludjon, és hát akkor meg persze, hogy még mindig itt van, és épp most látta Billt kijönni a fürdőből, anyaszült meztelen. Baszki.

- Ezt nem akartam látni. – mondta Tom, elég hangosan, hogy Bill is hallja a hálószoba csukott ajtaján át. Bill összeszorította a szemeit, a keze pedig ökölbe feszült maga mellett kínjában. Még mindig pucér volt, kezdett fázni is, ráadásul a víz csöpögött róla a földre. Cukor még mindig az ágy végében ült, és láthatóan élvezettel nézte a jelenetet. Bill a választott ruháira pillantott. Felöltözhetne, de még mindig vizes volt és--
- Mindig meztelenül rohangálsz a vendégeid előtt? – kérdezte Tom, pár perccel később, miután Bill még mindig nem válaszolt az előző kijelentésére.
- Nagyon sajnálom. – kiáltott vissza, tényleg megbánóan. – Elfelejtettem, hogy itt vagyok.
Annyi mindent másképp csinált volna, ha időben eszébe jut… Tom nem válaszolt Bill magyarázatára, Billnek pedig még mindig kellett egy törülköző, de azok az előszobában voltak, Tom pedig a nappaliban volt, és Bill komoly dilemmába ütközött. Felöltözhetne vizesen, de azt nagyon nem akart, arra viszont nem volt ideje, hogy megvárja, amíg megszárad. Visszamehetne az előszobába, de meg kéne kérnie Tomot, hogy forduljon el, és csak reménykedhetne, hogy tényleg megteszi. Vagy…
- Tom? – kiáltotta, bizonytalanul, és szembe fordult a csukott ajtóval. Nem tudta mi mást tehetne.
Tom is hezitált mielőtt válaszolt volna, Bill pedig kíváncsi volt mit csinálhat a másik szobában. Még mindig próbálta eltemetni a fejét? Próbált visszaaludni? Bill cuccai között kutakodott?
- Igen?
- Tudnál, öm… - dadogott Bill, a saját hülyesége miatt pedig büntetésként az ajtónak ütötte a fejét. – Tudnál nekem hozni egy törölközőt az előszoba szekrényből?
- Öm…
Bill alig hallotta a hangot, amit Tom kiadott, de tudta, hogy kicsit kényelmetlen volt, és legszívesebben már röhögött volna kínjában a szerencsétlen helyzeten.
- Vagy te hozol nekem egyet, vagy becsukod a szemed amíg kimegyek érte. – mondta, felajánlva a második opciót is, amit nagyon nem akart, hogy Tom elfogadjon, de tényleg kellett neki egy törölköző, ezért valamelyiket muszáj volt.

Egy kis csönd következett, amiben Tom valószínűleg fontolgatta a két opciót, aztán végül Bill hallotta a lépteit, hogy elindul az előszoba felé, közel a háló ajtajához.
- Hol vannak? – kérdezte, Bill pedig picit megborzongott, de nem tudta, hogy azért, mert fázik, vagy mert Tom ilyen közel van.
- A szekrényben. – kiáltott vissza Bill, az órára pillantott, és tett pár lépést oldalra aztán vissza. Már most annyira késésben volt… Biztos volt benne, hogy képtelen lesz időben elkészülni. – A fürdővel szemben, felső polc. – irányította.
Csak másodpercekbe telt, Tom kopogott az ajtaján, három sietős koppanással. Már ebből is áradt a kínos kényelmetlenség.
- Itt van! – mondta Tom, az ajtó túloldaláról.
Bill résnyire kinyitotta az ajtót, épp annyira, hogy kidughassa a fejét. Tom oldalra fordulva állt, feltartva a takarót, hogy biztosan ne lásson semmit, Bill pedig talán még nevetett is volna, ha nem lett volna már így is elég kínos a helyzet.
- Köszi. – mondta, kivette a törölközőt Tom kezéből, és visszacsukta maga mögött az ajtót.

Gyorsan végigtörölte a testét, eltüntetve a bőréhez tapadó vízcseppeket, aztán sietősen elkezdte magára kapkodni a ruháit. Általában nagy figyelmet szokott szentelni annak, hogy mit vesz fel, hogyan veszi fel, hogyan áll rajta, de azon a reggelen, erre egyszerűen nem volt ideje. Épp elég volt neki azon aggódnia, hogy már csak 20 perce van elkészülni mindennel.

Kínos megkönnyebbülést érzett, amikor visszament az előszobába, teljesen felöltözve. A fürdőszobában a tükör már nagyjából megtisztult, de nyitva hagyta az ajtót, hogy a többi pára is eltűnhessen.

- Hogy van a másnaposságod, amúgy? – kiáltott Tom a nappaliból, épp miközben Bill megszorította a gumit a lófarka körül, hogy ne lógjon az arcába, amíg kisminkeli magát. Közben szánt egy pillanatot arra, hogy végiggondolja a kérdést, és hogy hogyan érzi magát.
- Nincsen. – mondta, és elég büszke is volt magára. Hazafelé úton tényleg rendesen kijózanodott, és este, amikor lefeküdt, talán még most volt a legtisztább a feje az utóbbi időszakban.
- Szerencsés vagy. – nevetett Tom. – Ha én is olyan részeg lettem volna, mint te, ma reggel mozogni se tudnék.
- Hát, még ha másnapos is lennék, muszáj lenne mozognom. – magyarázta Bill, a sminkes táskájában kutatva. – Pár perc múlva indulnom kell órára.
- Oh, hát persze. – mondta Tom, és Bill hallotta a mosolyt a gúnyos hangjában, szinte látta is maga előtt, ahogy a szája piercinges szélét rágja. – Vár a Juilliard.
- Pontosan. – helyeselt Bill, és befedte az arcát a krémes alapozóval. Emlékezett rá, hogy Tom hogyan reagált a Juilliard hallatán, és rámosolygott a tükörképére. – A kibaszott Juilliard.
- Szóval, hányadik évnél tartasz? – kérdezte Tom, és Bill örült, hogy legalább tudtak normálisan beszélgetni a történtek után. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz normálisan társalogni egy olyan férfival, aki látta meztelenül táncikálni a lakásában; akár véletlen volt, akár nem.
- Elsőnél. – mondta Bill, és vissza kellett fognia egy sóhajt. Egy négy éves programban vett részt, és néha úgy érezte, sosem lesz képes túlélni ezt a négy évet. Ha lett volna mód felgyorsítani a folyamatot, mindenképp élt volna vele.
- Az elsőéveseknek nem kötelező a kampuszon lakni? – érdeklődött Tom, és a mosoly, ami addig Bill arcán volt, most eltűnt. A tükörképe savanyúan nézett vissza rá.
Kidugta a fejét a fürdőből, és Tom felé nézett, aki még mindig a kanapén ült, az egyik jegyzetfüzetet lapozgatva, amiket Bill véletlenül az asztalon hagyott.
- Ezt honnan tudod? – kérdezte Bill, Tom pedig felpillantott rá. Úgy tűnt Tomot nagyon is érdekli az iskola, amiről azt gondolta, hogy olyan fantasztikus, hogy nem is az ő szintjén áll.
- Az egyik ex-barátnőm a Juilliardra akart menni, táncra, de annyira, hogy csak arról tudott beszélni. – magyarázta Tom, és amikor felnézett Billre, Bill visszahúzta  fejét a fürdőbe, és folytatta a sminkjét.
- Bejutott?
- Jó volt, de a meghallgatáson nem tudott tovább jutni. – mondta Tom, és Bill hümmögött magának, de Tom nem hallotta a nappaliból. – Szóval mesélj. – mondta Tom pár pillanattal később. – Hogyan oldottad meg, hogy ne kelljen a kampuszon élned az első évben?
Bill felhúzta az orrát. Kínos kérdés volt, hogy miért volt saját lakása. Szerette, persze, de az emberek mindig tudni akarták, hogy miért, miért, miért. Nem szerette a tényt, hogy vannak különleges kiváltságai, de amik megvoltak, azért élvezte őket. A válasza Tomnak rövid volt, ’a szüleim’, és remélte, hogy Tom annyiban hagyja.
- Király szüleid lehetnek. – mondta Tom, és Bill ijedten felugrott, mert hirtelen Tom nem a nappaliban volt, hanem a fürdő ajtajában, és nézte, ahogy Bill fekete sminkkel rajzolja körbe a szemeit.
- Ja, ők, öm… - mondta Bill, a tekintetük pedig találkozott a tükörben. – Ja.

Bill a szemceruzájára koncentrált, amíg Tom az ajakpiercingjét böködte a nyelve hegyével. Bill próbált nem odanézni, de folyton azon kapta magát, hogy a tekintete a fürdőszoba ajtajában álló fiú felé vándorol.
- Szóval, milyen órára kell rohannod?
- Zenetörténet és műismeret. – mondta Bill. Örült, hogy vége lett a csöndnek, és témát váltottak. Nem ez volt a kedvenc órája, mert énekelni nem nagyon lehetett ott, de kötelező volt, ezért muszáj volt legalább megpróbálnia jó jegyeket szereznie, ha azt akarta, hogy tényleg sikerüljön 4 év alatt befejezni.
- Uncsinak hangzik. – jegyezte meg Tom, és Bill kicsit helyeselt is egy kis biccentéssel.
A szeme sarkából, Bill látta, hogy Cukor beoson a fürdőbe, közben hozzásimulva Tom lábához, aztán felugrott a pultra, Bill szétszórt sminkjei mellé. Leült, és hatalmas, zöld szemekkel bámult fel rá, Billnek pedig azonnal bűntudata támadt.
- Oh, Cukor. – szólt hozzá, és végigsimította a bundáját a hátán. – Egy perc és kapsz enni.
Általában az volt az első dolga, hogy megetesse, amikor elkezdte a kávéját csinálni. De most, a nagy sietségben, egyikre sem volt ideje.
- Cukor? – kérdezte Tom gúnyos nevetéssel, és fájdalmas arckifejezéssel nézett a macskára. Bill kihívó tekintettel nézett vissza rá. – Cukornak nevezted el a macskád. – jelentette ki Tom hitetlenkedve.
- Mmm. – hümmögött Bill, és előrehajolt, hogy az arcát a macska pofájához dörgölje. Cukor azonnal dorombolni kezdett, a reggeli hiányát hamar sikerült elfelejtenie. – Igen, mert annyira édes. Hát nem? – kérdezte a cicát, elhúzta az arcát, és megvakarta a macska állát. – Hát dehogynem, hát dehogynem!
Tom felnevetett, Bill pedig a tükrön keresztül nézett fel rá morcosan, aztán sértődötten felkapta a szájfényét. – Menj, tedd magad hasznossá, és etesd meg helyettem, oké?
Tom nézte pár percig, aztán elfordult a fürdőtől.
- Hol a kajája?
- Egy zacskóban a hűtő tetején. – kiáltott vissza Bill, és gyorsan befejezte a sminkjét, hogy aztán megmoshassa a kezét, és időben elindulhasson. – A tálja a földön van, a mosogatóval szemben.

Bill sietve befejezte a többi teendőjét, néhány lépést kihagyva, amikről tudta, hogy egész nap zavarni fogja, de tényleg nem volt más választása, ha időben oda akart érni. Egész félévben nem késett el egyetlen órájáról sem, és nem most akarta elkezdeni, ilyen közel a vége felé.

Mire Bill elkészült, valahogy éppen időben, Tom ott botorkált mögötte, szintén készen arra, hogy elmenjen és csinálja az akármilyen dolgát. Bill ekkor jött rá, hogy fogalma sem volt hol lakott az újdonsült barátja, vagy hogy mivel töltötte a napjait. Tom mellette állt a lépcsőházban, amíg Bill bezárta a lakása ajtaját.
- A szüleid nem fognak aggódni miattad, vagy ilyesmi? – kérdezte, és lenyomta a kilincset, hogy ellenőrizze sikerült-e bezárni. Amikor Bill felnézett, látta, hogy Tom szúrósan néz rá.
- Nem. – felelte Tom, és zsebre vágta a kezeit.
- Oh. – Bill nem tudta mit mondhatna erre, tényleg. Nem akart kérdezősködni, meg amúgy sem volt ideje beszélgetést kezdeményezni. – Ma este kell dolgoznod?
- Aham. – felelte Tom gyorsan, Bill figyelme pedig Melissa lakása felé terelődött, aki óramű pontossággal lépett ki onnan. Rámosolygott Billre, aztán észrevette Tomot. Melissa Tomra nézett, aztán vissza Billre, aztán vissza Tomra, aztán lehajtotta a fejét, és visszafordult bezárni a lakását anélkül, hogy egy szót is mondana. Bill nem tudta mire vélni az arckifejezését. Úgy nézett ki, mintha tudott volna valamit, Bill pedig nem volt benne biztos, hogy ez tetszik neki.
- Reggelt, Melissa. – mondta, mosolygás nélkül, és hirtelen még idegesebb volt, mint egész reggel.
- Reggelt, Bill. – köszönt vissza a nő, végül pedig visszafordult, hogy rámosolyogjon, ahogyan Bill is szerette, de ezúttal nem segített neki lenyugodni. – Bill barátja. – biccentett felé is.
Amikor Bill elindult a lépcsőn, Tom számára egyértelmű volt, hogy nem fogja őket rendesen bemutatni, ezért Tom lépett oda, kinyújtott kézzel, és millió dolláros mosollyal az arcán.
- Tom vagyok. – mondta, amikor Melissa elfogadta a kézfogást, és kérdőn nézett Billre, aki ekkor már félig le is ért a lépcsőn. – Bill új legjobb barátja.
- Bill régi legjobb barátja. – felelte Melissa, miközben siettek Bill után.
Lefelé úton innentől kezdve csendben voltak, amikor pedig kiértek a bejárati ajtó előtti járdához, Bill már türelmetlenül várta őket. Annak ellenére, hogy pontosan időben indult el, mégis úgy érezte sietnie kell, mintha késésben lenne, és mindketten elvették az idejét. Ahogy a két idegen végül kilépett a sötét épületből a reggeli napsütésben, Bill mindent beleadva dobogott a lábával az útpadkán, karba tett kézzel.
- Mi van? – kérdezte Tom, Bill pedig ránézett, de nem mondott semmit. Nem mondta, hogy a reggele el lett rontva, és mostantól egész nap ilyen lesz. Nem mondta, hogy kényelmetlen volt neki, amit feltételezett, hogy Melissa feltételez róluk.
- Semmi. – hazudta. Melissához fordult, és amennyire csak tudott, rámosolygott. – Majd később találkozunk.
- Szép napot, édesem. – mondta. – És örülök, hogy találkoztunk, Tom.
Tom viszonozta a gesztust, aztán Melissa el is indult dolgozni. Aztán Tom a figyelmét újra Billre koncentrálta, aki pedig ugyanolyan mereven és feszülten viselkedett.
- Mehetek veled?
- Úgy érted, elkísérhetsz-e? – vágta vissza Bill, nem túl boldogan. Újra összefonta a karját, és ahogy Tomra nézett, képtelen volt elrejteni a védekező testbeszédét.
- Nem. – felelte Tom lassan, a szemöldökét pedig kérdőn felvonta. – Mehetek veled?
Bill átgondolta az ajánlatot – nem azt, hogy engedje-e Tomnak, hogy elkísérje, hanem hogy hogyan érthette amit mondott. Végül megállapította, hogy Tom tényleg nem mondta vagy gondolta rosszul, ezért bocsánatkérően rámosolygott, leengedte a karját, és a táskájába nyúlt az iPodjáért.
- Tényleg szükségem van egy kis csendre, hogy koncentrálhassak a dalra, amit vizsgaidőszakra meg kell tanulnom. – magyarázta, a hangjában pedig ott volt az a véglegesség, amiből Tom is értette, hogy nincs értelme erőlködni.
- Rendben, oké. – fogadta el Tom, és a zsebébe dugta a kezeit. Bill eltűnődött, hogy ez kívülről egy kínos másnap reggelnek tűnt-e, ahogy ott álltak a lakása előtt a járdán. Eltűnődött, hogy miért érezte ilyen kínosnak, amikor semmi sem történt, amikor semmi nem is fog történni.
- És nagyon sajnálom a… tudod, korábban, és-
- Ne is említsd. – mondta Tom, kicsit kipirult arccal, bár Bill nem tudta megállapítani, hogy a hűvös reggeltől vagy a zavartól volt. – Légyszi, ne is említsd.
Bill ezt hallván érezte, hogy az ő arca is felforrósodik.
- Rendben, akkor, majd találkozunk.
Bill utálta a kínos pillanatokat.

Mivel a nap olyan rosszul kezdődött, és később sem lett sokkal jobb, Bill amint hazaért, el is aludt Cukorral az ölében a kanapén. Épp csak addig jutott el, hogy ledobja a cuccát a szobájában, már le is huppant a kanapéra, és mély álomba merült.

Nem tervezett sokáig aludni, csak egy vagy max két órácskára, de még javában sütött a nap, amikor elaludt, és már besötétedett, mire végül felébredt. Ahogy Bill szemei kinyíltak, észrevette, hogy Cukor sem volt már mellette. Először nem vette észre, hogy egy hang keltette fel, de amikor újra hallotta, rájött, hogy valaki kopog az ajtón.

Fájdalmas nyögéssel felemelkedett a kanapéról, azon tűnődve vajon ki lehet az, és az ajtóhoz botorkált. Valahol a szíve mélyén remélte, hogy Tom, de emiatt le is szidta magát, amikor kinyitotta az ajtót, és Melissát látta magával szemben. Hát persze, hogy Melissa. Tom mégis miért jelenne meg a lakásán minden ok nélkül?

- Mizujs? – kérdezte Bill, aztán illetlenül ásított, és a karjait kinyújtóztatta a feje felett, aminek következtében a pólója is felcsúszott pár centivel.
- Lenne egy kis cukor a szomszédnak? – kérdezte Melissa a legjobb déli akcentusával, de inkább jamaikainak hangzott, amitől Bill csak nevetett és a szemeit forgatta.
- Komolyan, mi az?
Cukor ekkor megjelent, hogy üdvözölje Melissát az ajtóban. A bokájához dörgölőzött, a nő pedig azonnal lehajolt, hogy felvegye és a mellkasához szorítsa.
- Talán tényleg kéne egy kis cukor. – felelte a nő, széles mosollyal. – Erre nem gondoltál?
- Melissa.
Billt nem győzte meg, és nem is akarta, hogy Melissa az ellenkezőjét higgye.
- Jól van, rendben. Bemehetek?
Bill oldalra lépett, hogy beengedje, miután visszaejtette Cukrot a földre. Melissa helyet foglalt a kanapéján, és megütögette a helyet maga mellett, mintha csak a saját kanapéja lenne, és ő hívta volna át Billt egy teára. Ennek ellenére, Bill leült mellé, és várt. Volt egy erős sejtése, hogy mi fog következni, és gyorsan próbálta is kitalálni, hogy mit fog majd neki mondani.
- A fiúról szeretnék tudni. – mondta végül Melissa, amikor végül Bill is leült a kanapé másik végére, Cukorral maguk között.
- Milyen fiúról? – kérdezte Bill, bár tudta kire céloz. Csak nem volt még ideje jó kifogást találni. Tudta, hogy a nagynénje tuti leszidta volna, amiért gyakorlatilag egy idegent hívott fel az otthonába.
- Tom. – mondta Melissa lassan, és egyből észrevette, hogy Billből harapófogóval kell majd kihúznia a szavakat, ha válaszokat akar. – Tudod, a fiú, aki itt töltötte az éjszakát tegnap.
Bill elvörösödött, és megfogta a pólója alját.
- Nincs mit tudni. – mondta.
- Aranyos srác.
- Igen? – kérdezett vissza egyből, nem túl kedvesen.
- Bill. – nevetett Melissa. – Csak kíváncsi vagyok… mint a barátod. Felnőtt vagy; egyáltalán nincs jogom beleszólni mit csinálsz vagy kivel jársz-
- Ő nem- mi- nem vagyok meleg, isten szerelmére!
Bill utálta, hogy ezt ilyen gyakran kellett elmondania az embereknek, és azt is, hogy folyton ezt feltételezték róla. Csak azért, mert foglalkozott a külsejével és mert nem úgy viselkedett mint egy vadállat, még nem volt automatikusan meleg. Miért kellett ennek azt jelentenie, hogy pasikhoz vonzódott lányok helyett?
- Rendben. – felelte Melissa, óvatos vigyorral az arcán. – Szóval, hol ismerted meg az új legjobb barátod?
- Az Aaronban.
- Munkában? – vonta fel Melissa a szemöldökét kérdőn. – Komolyan?
- Nem ott dolgozik. – magyarázta Bill, beletörődve, hogy a következő vallatást nem fogja tudni elkerülni. Melissa nem volt hajlandó sehova elmenni, amíg nem kapott válaszokat. Kényelmesen hátra dőlt tehát, és elkezdte a rövid történetet. – Gondolom fest, vagy valami, mert akrilt keresett…