Nem kellett sok idő, hogy a felismerés elérje Billt, és az elméjében leülepedjen. Az élete rendben volt, rutinos, változatlan. Szerette is így. Egészen addig, amíg nem történt valami más, betolakodott, és valamit teljesen elvett tőle. Bill eddig élvezte a magányát, de miután Tommal töltötte az idejét, az üres lakás magányosnak tűnt, Cukor mégsem bizonyult olyan jó társaságnak, a mikrós vacsorák pedig a legkevésbé sem vonzották. Amikor még Georgiaban volt, sokat járt el a barátaival szórakozni; volt is pár szép emléke. New Yorkban – nem volt semmi. A legkevésbé sem olyan volt, mint ahogy gyerekként álmodozott róla.

Órára ment, hazajött, dolgozni ment, hazajött, órára ment, hazajött. A rutin ennyi volt – semmi. Kezdte látni, hogy valami hiányzott, és ez irritálta, mert az egész szombat csak az övé volt (és senki másé), és hirtelen, most már nem is akarta.

Amióta péntek délután hazaért, semmi értelmeset nem csinált. Csak egy kis házi, egy kis elhanyagolható mennyiségű takarítás, és pár percig beszélt Annievel, amíg fel nem hozta Georg témáját, amitől hirtelen Bill nem ért rá tovább telefonálni, és le kellett raknia. Szomorú volt, hogy hirtelen még csak élvezni sem tudta a kis életét, amit magának kreált. A csend túl hangos volt, az egyedüllét kényelmetlen. Csinálnia kellett valamit, szüksége volt egy barátra. Szüksége volt Melissára.

Nem vett fel cipőt, se semmit a pizsama nadrágján kívül, csak megragadta a kulcsát, bezárta a lakását, és Cukorral a kezében kopogott Melissa ajtaján. Szüksége volt a társaságra, és ő volt az egyetlen, akihez mehetett. Viszont sem az első, sem a második kopogásra nem válaszolt. A harmadik és a negyedik után, Bill az ajtóhoz nyomta a fülét, hátha hall lépteket bentről, de nem hallott semmit. Ötödik és hatodik alkalommal is kopogott, csak a biztonság kedvéért, aztán végül visszakullogott a saját lakásába, letörten.

Hát persze, hogy Melissa nincs otthon. Szombat este volt, és nem Bill volt az egyetlen barátja. Ő csak a szomszéd kölyök volt, akit megsajnált, ezért vállalta a barát és a pótanya szerepét. Ahogy visszament az üres és csendes lakásba, még mindig ott motoszkált Bill fejében a gondolat, hogy csinálnia kell valamit, hogy kell neki egy barát, hogy kell neki…

A telefonjára pillantott, ami a dohányzóasztal végén csücsült. Késő volt, és Annie valószínűleg már aludt. Valószínűleg az egész családja aludt, a vén csontok. Georg valószínűleg ébren volt, de biztos volt más dolga. Biztos volt élete. Hívhatta volna Gust, de kétségtelen, hogy Georg hamar megtudta volna, hogy Gust hívta és nem őt, szóval ezt semmiképp nem úszta volna meg kavarás nélkül, a dolgok pedig csak még rosszabbak lettek volna köztük, mint előtte.

Bill toporzékolt a lábával frusztráltságában.
- Utállak, Tom. – mondta, amikor rájött, hogy mi az egyetlen lehetősége, és bekapcsolta a gépét, hogy megtalálja az útvonalat.

Az út Bill lakása és a kis lyuk között ahol jó a pizza és olcsó a sör, ahol Tom dolgozott, nem volt annyira hosszú. De sötét volt kint, a hőmérséklet pedig egyre alacsonyabb volt, ahogy a szél felerősödött. Bill gyorsan ment, lehajtott fejjel, hogy a szél ne csípje a szemeit.

Minden egyes lépésével Tom felé, Bill eltűnődött, hogy pontosan miért is volt az, hogy most ő akarta kezdeményezni ezt a helyzetet Tommal. Ezt a barátságot. Eddig is jól meg volt, egyedül a sulira meg a munkára koncentrálva. Nem volt szüksége társaságra, sem pizzára, amikor az üres lakás és a mikrós vacsi is bőven elég volt. Utálta, hogy egyetlen egyszerű gesztussal Tom egy pillanat alatt emlékeztette arra, hogy mennyi mindent hagyott maga mögött.

A pizzázó, aminek cukimódon Lepényleső volt a neve, egy kicsit távolabb volt a főúttól, egy tompán bevilágított helyen. Az épületek, amik körbevették a pizzázót, szinte úgy tornyosultak körülötte, mintha a nagy gonosz farkasok lettek volna, amik egyetlen lélegzetvétellel képesek lettek volna elfújni. Ha Bill nem tudta volna milyen valójában, azt gondolta volna, hogy drogosok meg prostik menedékhelye lehet, de mivel volt már bent, tudta, hogy tényleg, a Lepényleső csak egy kis lyuk jó pizzával és olcsó sörrel, épp ahogy Tom mondta.

Bill levette a kesztyűjét, ahogy belépett az apró, sötét épületbe. Egy ismerős férfi nézett fel a pult mögül, és barátságosan biccentett neki. Bill odament a sráchoz, mivel nem látta Tomot, és hirtelen eltűnődött, hogy egyáltalán dolgozik-e ma. Mekkora időpazarlás lenne, hogy miután idáig eljött, kiderülne, hogy Tom még csak nincs is itt, és mehet vissza. A pultnak támaszkodott, és a nyelvére harapva várta, hogy a férfi újra felnézzen rá.

- Tom bent van ma? – kérdezte, amikor a tekintetük találkozott, a pasi pedig zavarodottan nézett rá.
- Tom? – egy pillanatra, Bill azt hitte, hogy talán rossz helyre jött, de tudta, hogy nem. Ugyanaz a megvilágítás, béna dekoráció, ugyanaz a hangulat volt, mint a helynek, ahova előtte Tom hozta. – Ja, hátul van. – mondta a férfi, Bill pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mindjárt hívom.

Bill a körmével dobolni kezdett a fapulton, türelmetlenül, amíg várakozott. Egy része vissza akart fordulni és kimenni az ajtón, mert azt gondolta, hogy rossz ötlet volt idejönni Tomhoz. Talán Tom félre fogja érteni. Talán, maga Bill értette félre, és Tom egyáltalán nem is akarta, hogy barátok legyenek. Ám mielőtt meghozhatta volna a végső döntést, Tom előjött a konyhából, a zavart arckifejezése pedig hamar vigyorrá alakult, amikor megpillantotta Billt a pultnál. Bill minden aggodalma elszállt.

- Kémkedsz utánam? – kérdezte Billt, amikor közelebb ért hozzá, Bill pedig a szemeit forgatta, a levetett kesztyűjét a pultra rakta, és felüllt egy bárszékre. Most már biztosan tudta, hogy itt fog maradni egy darabig, most, hogy tudta, hogy Tom is itt van. Nem azért jött el egészen idáig, hogy aztán megforduljon és egyből vissza is menjen az üres lakásába.
- Ha ez kémkedés, akkor nem én vagyok az egyetlen, nem?
- Ott a pont. – vigyorgott Tom, és előkapott egy fehér törölközőt a pult alól, hogy letörölje a fapult tetejét. Bill szándékosan nem vette el a kezét, hogy Tomnak körbe kelljen törölnie, de közben végig mosolygott. Amikor Tom újra felnézett Billre, a fiatalabb fiú kíváncsian nézte. Egy pillanatra mindkét fél kényelmetlenül érezte magát, de végül Tom megtörte a csendet. – Szóval mit hozhatok önnek, Mr. Juilliard?
- Hát… - kezdett bele Bill, a szemei pedig huncutul felcsillantak, de Tom már tudta mire gondol, ezért gyorsan megelőző lépést tett, mielőtt Bill felelhetett volna.
- És sajnálom, de nem adhatunk ki alkoholt kiskorúaknak.
- Micsoda? – kérdezte Bill, sértődöttséget színlelve. – A kibaszott Juilliardra járok, és nem ihatok meg egy kibaszott sört?
- Pontosan. – mondta Tom, és előrehajolt, a könyökét a pultnak támasztva. Nagy volt a nyüzsgés, amióta megjelent, a vendégek folyamatosan próbáltak inteni neki, de ebben a pillanatban, a figyelme csak Billen volt. Úgy tűnt, Bill időt és figyelmet igényel, de egyiküket sem zavarta.
- Akkor azt hiszem Európába kell költöznöm. – biggyesztette az ajkát Bill.
- Úgy hallottam London szép hely. – ajánlotta Tom segítőkészen, és oldalra pillantott, amikor egy füttyöt hallott, ami valószínűleg neki szólt. Bill elvigyorodott, de nem tudott semmit mondani, mert Tom egyből visszaterelte a beszélgetést. – De komolyan, szeretnél pizzát, vagy csak azért jöttél, hogy a seggem bámuld amíg dolgozok?
- Mi lenne ha nem csak a csini vendégekkel flörtölnél, hanem a mi rendelésünk is felvennéd? – kiabált Tomnak egy férfi a bár másik végéből, és mielőtt Bill reagálhatott volna a vádra, hogy Tom seggét akarná nézni, vagy hogy egyáltalán ’csininek’ nevezték, Tom már el is fordult a másik vendég felé.
- Várj már egy rohadt percet, a kibaszott rendelését veszem fel!
- Tom!
Bill és Tom mindketten felnéztek, és látták, hogy a férfi, akivel Bill előtte beszélt, a konyha ajtajában áll, karba tett kézzel. Nem tűnt boldognak, Bill pedig kicsit meg is ijedt tőle. Kicsit összehúzta magát, amíg Tom előrelépett, hogy megvédje magát.
- A munkám csinálom. – vágta rá Tom, Bill pedig egy pillanatra eltűnődött, hogy az a pasi a főnöke-e, és hogy szabad-e egyáltalán így beszélnie vele. Tom meg sem várta a férfi válaszát, visszafordult Billhez, aki döbbenten ült ott. Tom viszont, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy vigyorgott ismét. Bill picit el tudott így lazulni. – Szóval, pizza?
- Öm, egy nagy pepperoni jó lesz.
Tom kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Biztos, hogy nagyot kérsz?
- Igen. – bólintott Bill. Biztos, hogy nagyot kért. – Minél nagyobb, annál jobb.
- Rendben. – mosolygott Tom, megragadott egy papírt a pult alól, és leírta Bill rendelését. – Nagy pepperoni a ház számlájára.
- Nem, én.. – kezdett Bill ellenkezni, de Tom már a következő vendégnél volt a pultnál.

- Szóval, az a pasi. – kezdett bele Bill, amikor Tommal a taxi hátsóülésén voltak. Bill ölében egy dobozban egy fél, még meleg pepperoni pizza csücsült, aminek a tetejét néha felemelte, hogy egy kis darabot lecsípjen a pizzából. Ezen a ponton viszont, a kezei a doboz tetején, összefonva pihentek, és csak Tomra figyelt. – Az amelyik kiabált veled engem meg árgus szemekkel bámult amiért azt mondtad várjalak meg bent zárás után. – magyarázta, miután Tom nem vette tudomásul, hogy miről beszél.
- Árgus szemekkel bámult? – kérdezte végül Tom, vigyorogva, és megemelte a doboz tetejét Bill keze alól, hogy lopjon egy falatot magának. – Komolyan, Bill? Ki használja ezt a kifejezést?
- Én. – jelentette ki Bill sértődötten, és újra összekulcsolta a kezét a doboz tetején. Bár tudta, hogy Tomnak ez a szándéka, de nem hagyta, hogy más irányt vegyen a beszélgetést. – Ő volt a főnököd, vagy valami?
- Csak Gordon. – sóhajtott Tom, és a karjait összefonta a mellkasa felett, amit Bill kicsit furcsának talált, de nem tett rá megjegyzést. – Ő a tulajdonos és a mostoha apám.
- Oh. – felelte Bill, meglepetten. – Biztos jó lehet a családban dolgozni.
- Gordon nem család. – vágta rá Tom gyorsan, Bill pedig érezte, hogy lélekben már tett is egy lépést hátra. Nem akart erre a területre merészkedni. – Utáljuk egymást.
- De adott munkát?
A város fényei bevilágítottak a kocsi ablakán, Bill pedig hirtelen el akart bújni a sötétbe, hogy Tom ne lássa rajta azt a kényelmetlenséget, amit érezni kezdett. Biztos volt benne, hogy minden az arcára van írva. Viszont nehéz volt a mozgó járműben a sötétben elbújni, mert a sötét is folyton mozgott.
- Csak azért adta nekem, mert anyukám rávette. – magyarázta Tom, és még egy falatot elcsent Bill pizzájából. – Én meg csak azért fogadtam el, mert legalább hoz egy kis pénzt és van mit csinálnom.
- Nem tanulsz semmit? – kérdezte Bill, de hamar meg is bánta látván ahogy Tom megfeszült. A vállai azonnal megmerevedtek. Bill érezte, mert egymás mellett ültek, a karjuk pedig gyakorlatilag összeért. Még a levegő is sűrűbbnek tűnt a téma említésével. Viszont nem tartott sokáig. Nem sokkal később, Tom oldalról Billre pillantott; Bill sem tudott örökre a sötétbe bújni.
- Nincs elég pénz, hogy kifizessem, és nem vagyok elég okos vagy tehetséges az ösztöndíjhoz. – magyarázta, és bár nem volt semmi rossz érzés a hangjában, Billnek még mindig kicsit bűntudata volt, amiért felhozta, mert úgy érezte nem jött ki túl jól.
- Ez biztos nem igaz. Tuti kaphatnál valamit.
Ismert embereket középiskolából, akik nem dolgoztak semmiért, és mégis kaptak egy csomó lehetőséget, amit valószínűleg meg sem érdemeltek.
- Nem adnak ösztöndíjat a legjobb nadrágért, Bill. – mondta Tom, és bár nevetett, erőltetettnek tűnt. – Az én hibám, hogy nem lesz belőlem semmi.

Bill csendben ült, amíg a taxi hol gyorsított, hol lassított a forgalomban, és Tom kijelentésén gondolkozott. Egyáltalán nem hangzott Tomosan, és bár nem ismerte őt olyan régóta, egyáltalán nem passzolt a Tomról alkotott képéhez. Bill fejében, Tom az a mindig optimista, magabiztos, kitartó típus volt. Az a Tom, akit most látott, épp az ellentéte volt. Egy pesszimista, bizonytalan, vesztes.

Végül, a taxi megállt Bill lakása előtt, és meglökte Tomot, aki kicsit elbambult, hogy szálljon ki először. Utána Bill is kimászott, és adott valamennyi pénzt a sofőrnek.

Az út a lakásáig csendben volt, csak a lépteiket, a kabátjuk susogását, és a halk légzésüket lehetett hallani. Bill újra és újra ismételgette magában Tom szavait, és próbálta elemezni magában a hangját, ahogy mondta. Tom saját magába mélyedt, mégis, nagyon is szívesen jött fel kicsit beszélgetni és megnézni egy filmet.

Végül, miután odaadta a dobozt Tomnak és előhalászta a kulcsait, Bill feltette a kérdést.
- Ezt ő mondta neked?
A beszélgetésben ekkora szünet utána a kérdés váratlanul jött. Bill fejében teljesen érthető volt még, de Tom egyértelműen nem tudta követni.
- Huh? – kérdezte, és oldalra döntött fejjel pillantott fel Billre, amíg ő kinyitotta és belökte az ajtót.
- A mostoha apád. – tette hozzá Bill, a kulcsát pedig az asztalra dobta, miután belépett az ajtón. Már attól élettelibbnek tűnt a lakás, hogy ketten voltak ott. Még akkor sem érezte Bill ezt, amikor Melissa ment át hozzá. – Ő mondta neked, hogy nem érsz semmit? – kérdezte. Tom nem válaszolt, ezért Bill folytatta, miközben kihámozta magát a kabátjából. – Mert nem igaz.
- Bill. – mondta Tom, az orrát pedig megvetően felvonta. A pizzát ledobta az asztalra, Bill kulcsai mellé, és levette a saját kabátját is, majd hanyagul odavetette a kanapé háttámlájára, ahova Bill szépen ráhajtotta. Egyértelmű volt, hogy nem akar a mostoha apjáról beszélni, de Billnek meg az a gondolat volt a kényelmetlen, hogy valakinek azt mondják, hogy semmi esélye nincs az életben. Mindenkinek van lehetősége, bármi is legyen. Bill szülei, a nagynénje és a nagybátyja azt mondták neki folyamatosan, hogy bármit csinálhat, bárhova mehet, bárki lehet, és tudta, hogy ez mindenki másra is vonatkozik.
- Csak mondom. – vont vállat, szinte már készen arra, hogy témát váltson. – Azt csinálhatsz, amit csak akarsz.
- Hát, most mondjuk nem akarok Gordonról beszélni.
- Rendben. – zárta le a témát Bill, levette a cipőjét, és kiropogtatta a lábujjait. – De szerintem engem se nagyon bír.
- Senkit nem bír. – mondta Tom. Ha ettől Billnek jobban kellett volna éreznie magát, akkor nem használt. Természetétől fogva szerette, ha az emberek kedvelik. És az elképzeléssel, hogy valaki ok nélkül nem bírta őt, nem bírt megbékélni. Viszont, nem tudott semmit csinálni ellene, ezért hát, muszáj volt elfelejtenie.

Miután észrevette, hogy a kettes szám villog az üzenetrögzítőjén, egyenletesen, vörösen, Bill odanyúlt, hogy lenyomja a lejátszás gombot. Nem ment el túl sok időre, de ezek szerint, mégis elég hosszú volt, hogy lemaradjon pár hívásról. Ha használta volna a mobilját, nem kellett volna emiatt aggódnia.

- Kérsz valamit inni? – kérdezte Bill, amikor a rögzítő elkezdte az adatokat darálni, mint az idő meg a dátum. – Van tea a hűtőben, kóla, víz-
- Tea? – kérdezte Tom meglepetten.
- Igen. – mondta Bill lassan, majd leesett neki, hogy a hideg, édes tea közel sem volt annyira népszerű New Yorkban, mint délen. Georgiaban, ha nem volt legalább két liter a hűtődben, az hazaárulással ért fel. New Yorkban, inkább furcsa volt, de Billt nem érdekelte.
- Kólát kérek. – mondta Tom, és Bill gyorsan a konyha felé fordult, útközben pedig rámutatott egy polcra, tele filmekkel.
- Válassz egyet.  – mondta Tomnak.

Bedugta a fejét a hűtőbe, hogy elővegyen két kólát, az üzenetrögzítő pedig elkezdte lejátszani az első üzenetet, és Annie hangja töltötte be a lakást. Elmosolyodott, és őt hallgatva mozgott a konyhában.

Hé Billy, itt Annie. Csak azért hívlak, hogy tudjam mizujs, és hogy biztosan hazajössz pár hét múlva. El sem hiszem, hogy karácsony ilyen hamar itt van. Mind várjuk már, még Bob is. Mondtam, hogy hívjon fel, de tudod milyen a nagybácsid. Munka, munka, munka. Esküszöm, néha mintha a farm lenne a felesége. Mindegy, tudom, hogy elfoglalt vagy, szóval csak hívj majd valamikor vissza, amikor ráérsz! Puszi, szeretünk!

Cukor is előjött a rejtekhelyéről, és Bill lábához dörgölőzött, amíg ő fel-le mászkált a konyhában, hogy a tiszta edényeket elrakja a szekrénybe, és hogy kicsit rendet pakoljon. Amikor megfordult, azt látta, hogy Tom az ajtófélfának támaszkodva áll a konyha bejáratánál, és csodálkozó arckifejezéssel nézi őt.
- Te tényleg délről jöttél. – mondta, Bill pedig csak megrázta a fejét.
- De itt születtem. – felelte, de nem igazán akart belemenni a helyzet hogyanjaiba és miértjeibe. Jól akarta magát érezni Tommal; nem akarta lehangolni. – Válassz egy filmet. – mondta helyette.
- Mind csajfilm. – panaszkodott Tom, és elkezdődött a következő üzenet.
- Csak válassz egyet. – mondta Bill, és próbálta visszafogni a nevetést, mialatt odament az asztalhoz, hogy a pizza mellé letegye a két doboz kólát. Nem tagadta, hogy tényleg több lányos filmje is volt, de nem volt mind csajfilm.

Amikor Bill helyet foglalt a kanapén, egy újabb, szintúgy ismerős de kevésbé megnyugtató hang szólalt meg a rögzítőről.

Hé Bill, itt Georg. Belefutottam Anniebe egyik nap, és mondta, hogy hazajössz az ünnepekre. Öm, reméltem, hogy, öm, összefuthatnánk vagy valami, amikor itt vagy? Van pár hírem, aminek szerintem te is örülnél. Főleg… most, hogy, tudod… Hát, szóval, öm, tudod a számom. Hívj fel, amikor megjössz. Szia.

Bill visszapillantott Tomra, megszakítva a farkasszemnézését a rögzítővel, az új barátja pedig zavarodottan nézett vissza rá. Bill nem akart beszélni róla, hogy miért kerülte Georgot, vagy hogy az eddigi legjobb barátja miért volt ilyen bizonytalan a telefonban, és még csak bele se akart gondolni, hogy mi lehetett ez a jó hír.

- Olyan vagy, mint aki szellemet látott. – mondta végül Tom, és Bill megrázta a fejét, lekapcsolta a rögzítőt, és így elcsendesült a lakás. Cukor beszaladt a konyhából, és Bill ölébe ugrott.
- Választottál filmet? – kérdezte Bill, kerülve a témát. Megsimogatta Cukor fülét, és már attól jobban érezte magát, hogy meghallotta a boldog dorombolását.
Tom felemelte az ’Ízlések és pofonok’-at, Bill pedig felnevetett, de nem tiltakozott. Jó film volt, bár egyike volt a csajfilmeknek a polcon. Arra számított, hogy Tom legalább egy vígjátékot vagy valami kalandfilmet fog választani.
Az azonnali, nem-verbális választ Tom is észrevette. A homlokát ráncolva ment a tévéhez, hogy bekapcsolja.
- Catherine Zeta-Jones szexi. – jelentette ki, kifogásként, és berakta a DVD-t.
- Mmmhmm. – helyeselt Bill, szarkasztikusan. Legalább a hangulat kezdett visszajönni.
Tom megfordult, és váratlanul megdobta Billt a DVD tokjával, de Bill gyorsan elhajolt, így elrepült a válla fölött, a kanapé mögé.
- Vedd fel. – nevetett Bill, Tom pedig a szemeit forgatta.
- Igenis anyu. – mondta unottan, de mégis megcsinálta, amíg Bill elindította a filmet a távirányítóval.

Tom letelepedett a kanapé másik végében, és mindketten a karfához gömbölyödve nézte, ahogy elindult a film. Bill agya hamar elkalandozott Georg felé, hogy milyen hírei lehettek, és hogy a hangja miért tűnt olyan bizonytalannak mégis izgatottnak. Azt kívánta bár lenne bátorsága visszahívni, vagy legalább tudatosítani magában, hogy Georg megpróbálta megmenteni a barátságukat. Még így is többet tett, mint Bill. Tudta, hogy előbb-utóbb muszáj lesz, de úgy tervezte, hogy addig vár, amíg vissza nem megy karácsonykor Georgiaba. Addig is, legalább, lesz egy kis ideje kitalálni, hogy mit fog mondani.

Negyed óra se ment le a filmből, Billt visszarántotta a gondolataiból a kanapé másik végéből jövő, halk horkolás. Odanézett, és látta, hogy Tom szemei csukva vannak, a mellkasa pedig egyenletesen emelkedik fel-le az alvástól. Bill felnevetett, de aztán csak a fejét csóválta. Ha Tom legközelebb is így bealszik, a végén még magára veszi.

Lekapcsolta a tévét, a pizzás dobozt meg a két érintetlen kólát visszavitte a hűtőbe, és gyorsan körülnézett, hogy mindent elpakolt-e a nappaliban. Aztán, fogott egy párnát az ágyából, elővett egy takarót a szekrényből, és bevitte a nappaliba. Megbökte Tomot párszor, a nevét is szólongatta, próbálta felkelteni, hogy legalább forduljon meg, de Tom úgy aludt, mint a bunda. Ezért Bill maga mozdította el Tomot, párnát rakott a feje alá, és betakarta.

Felállt, hogy megcsodálja a munkáját miután rendesen lefektette Tomot, Tom pedig ismét felhorkant. Bill elvigyorodott, lekapcsolta a villanyt, és elindult a szobájába, hogy ő is aludjon.

- Az én kis narkolepsziás barátom. – mondta magának, aztán levetkőzött, és felvette az alvópólóját.

Vasárnap délután Billnek úgy kellett vonszolnia magát a munkahelyére. Az utóbbi időszakban egyre kevésbé volt kedve hozzá. Sokkal szívesebben lógott Tommal, de neki is dolgoznia kellett, így hát Bill vagy egyedül ült otthon, vagy ő maga is dolgozni ment.

Amikor belépett az épületbe, amit már egyenesen börtönnek kezdett érezni; Amber rámosolygott egy nagy, dobozokkal teli kocsi mögül, Billnek viszont nehezére esett, hogy ne szóljon be neki. Oké, talán tényleg jobban utálta a lányt, mint amennyi oka lett volna, de egyszerűen feleslegesnek érezte, hogy kedves legyen az olyan emberekkel, akiket ki nem állhatott.

Még a többi kollégája is csak egy kis biccentést kapott válaszként, ahogy átment az üzleten, felírta magát, aztán elindult az iroda felé, hogy megkapja a többi felszerelését. Már megtanulta, hogy az egyetlen módja, hogy minél hamarabb végezzen és hazamehessen, ha minél hamarabb elkezdi.

Nem köszönt Johnnak, amikor bement a kis irodába. Egyenesen a pulthoz ment a headsetekhez és árazó pisztolyokhoz. Az iroda csendes volt, szinte fullasztó módon, ezért Bill össze is rezzent, amikor John hangja váratlanul megtörte a csendet.

- Beszélni akartam veled. – kezdte, Bill pedig megfordult, felvont szemöldökkel, amíg a headset zsinórját bogozta a kezében. – A jövőhavi szabadságodról.
- Igen? – kérdezte Bill, lassan. Már most védekező állásba lendült, mintha tudta volna, hogy mi fog jönni, és nem akarta hallani. Az, hogy kért pár hetet, hogy meglátogathassa a családját Georgiaban nagy kérés volt, persze, de már megkapta, és ha John most azt akarta, hogy-
- Utálom ezt csinálni, de Amber kért egy hetet, hogy elmenjen a nagyszüleihez Kanadába, és épp arra az időre esik, amit te is kértél.
- Amikor én kértem, az lett előbb elfogadva. – mondta Bill, makacsul, a headset zsinórját pedig elengedte. Nem fogja feladni a szabadságát, csak hogy Ambernek több szabadnapja legyen Kanadára. Egyáltalán ki megy ilyenkor Kanadába? Délre menni télen sokkal jobb volt.
- Az ő kérése jogosabb volt, Bill. – próbált John együttérzőnek hangzani, de Bill nem tudott valódi együttérzést találni a hangjában. – Még így is kaphatsz egy hetet.
- Nem. – utasította vissza Bill, a fejét csóválva. Általában inkább passzív-agresszív módon szokta kiharcolni a dolgokat, de ezúttal, Amberrel és Johnnal állt szemben, és nem volt fair, és utálta. – Mindkét hetet kérem.
- Bill, sajnálom, de-
- Én sajnálom. – mondta Bill, és visszarakta a headsetet a pultra. A zsinór leesett oldalt, mire idegesen félrelökte. – Hetekkel ezelőtt mondtam már. Hónapokkal. Az az én időm, nem Amberé.
- Semmit se tehetek. – mondta John, bár Bill egészen biztos volt benne, hogy ez nem igaz.
- Jó. – vont vállat, kikötötte a fekete kötényét és minden tartalmával együtt John asztalára dobta. – Végeztem itt.
- Bill, ne.. – kezdett bele John, amikor Bill kiviharzott az irodából, de Billnek nem volt több mondandója. Végzett ezzel a hellyel. Nem volt szüksége az állásra, nem is akarta az állást, és nem hagyta, hogy az ünnepeket elvegyék tőle. Megragadta a kabátját az öltözőből, de nem foglalkozott azzal, hogy kiírja magát, és kiviharzott az üzletből, nem foglalkozva sem a vásárlókkal, sem a kollégáival.
- Hé, Bill. – mondta Amber vidáman, amikor meglátta Billt közeledni, de egy felmutatott középső ujjat kapott válaszként, egyetlen egyszerű gesztussal kifejezve minden gondolatát felé. Felszabadító volt, valamilyen szinten, és Bill jól is érezte magát emiatt. Már régen meg kellett volna tennie.

Bill épp a kabátját húzta magára, hogy megvédje a csípős, november végi időtől, amikor hallotta, hogy valaki a nevét hívja. Nem akart rá figyelni, egyenesen haza akart indulni gyalog, vagy talán egy taxival, de aztán leesett neki, hogy kié a hang, megfordult, és látta, hogy Tom szalad felé.
- Te kémkedsz utánam? – vádolta meg bunkó módon, még mielőtt Tom egyáltalán oda érhetett volna. Tom zavarodottan nézett rá, kicsit el is vörösödött, Bill pedig azonnal megbánta. Nem akarta az idegességét Tomon levezetni, de Tom itt volt, amikor elméletileg dolgoznia kellett volna, és Bill még mindig dühös volt a Johnnal való beszélgetése miatt. – Nem kéne dolgoznod?
- Gordon kirúgott. Azért jöttem, hogy megkérdezzem van-e kedved csinálni valamit meló után. Hova mész?
- Kiléptem. – felelte Bill, és elindult hazafelé, megadva a lehetőséget Tomnak hogy vele menjen, ha akar. Abban a pillanatban, tényleg nem érdekelte. Csak el akart menni az Aarontól, olyan messzire, amennyire csak lehet.
- Miért? – kérdezte Tom. Úgy tűnt követi, de nem túl közel.
- Mert el akarták venni a felét az én szabadságomnak, hogy a kibaszott Amber kapja meg, aki még akkor se hajlandó dolgozni, amikor kéne. – dühöngött Bill, és egyre gyorsabban kezdett menni, a kabátját pedig szorosabbra húzta maga körül.
- Oh. – felelte Tom, és mindketten csendben voltak. Tom még mindig pár lépéssel Bill mögött ment.
Végül, Bill törte meg a csendet, hogy válaszoljon Tom első, kimondatlan kérdésére.
- Igen, szeretnék csinálni valamit, de Melissa meghívott minket vacsorára.
- Minket?
- Hát, engem, de te is jössz. – jelentette be Bill, és lassított, hogy Tom utolérje, aztán egyenlő tempóban haladtak tovább.
- Nem lesz gond? – kérdezte Tom félénken.
- Nem.
Bill biztos volt benne, hogy nem.