- Narkolepsziás vagy, vagy valami?

Hétfő reggel volt. Egy nappal az után, hogy Tomot kirúgták a munkahelyéről, egy nappal az után, hogy Bill kilépett az ő munkahelyéről, és egy nappal az után, hogy Melissánál vacsoráztak, együtt. Jól érezték magukat, leszámítva azt a részt, amikor Melissa nem túl diszkréten megjegyzéseket tett arra, hogy milyen édes pár lennének; Bill és Tom is mindent megtett, hogy ezeket eleresszék a fülük mellett. Bill azóta nem evett házi kosztot, hogy eljött New Yorkba, ezért a mennyekben érezte magát, Tom pedig annyira kényelmesnek találta Melissa kanapéját, hogy nem sokkal a vacsora után be is aludt ott. Végül Billnek kellet felébresztenie, hogy legalább az ő lakásában, az egyre ismerősebb kanapéján aludjon.

Bill böködésére, Tom csak az egyik szemét bírta kinyitni, mivel a reggeli napfény még túl világos volt neki. Másik kanapé volt, ugyanaz a helyzet, és Bill lassan kezdte megkérdőjelezni Tom képességét, hogy két és fél másodperc alatt képes volt elaludni, amint lerakta a fejét. Illetve, nem is a képességét, mert az egyértelmű volt, hanem inkább az okot. Normál emberek nem aludtak így be. Legalábbis Bill szerint.

- Mert esküszöm, hogy ha igen – folytatta Bill, Tom álmos feje fölé hajolva. -, akkor nem ítéllek el.
- Huh? – nyögte ki Tom a kiszáradt ajkaival, és kicsit felült, a könyökére támaszkodva. Megköszörülte a torkát, összeszorította a szemét, és újra visszafeküdt, hogy onnan nézte Billt. Bill mély álomból rántotta ki, és még egy kicsit zavartan érezte magát.
- Tudod, narkolepszia. – ismételte Bill, és felegyenesedett, hogy teret adjon Tomnak, és ő is rendesen felülhessen. Tett egy lépést hátra, de továbbra is szigorúan nézett Tomra, csípőre tett kézzel. – Folyton elalszol. Tegnap este pedig Melissánál aludtál el, és alig bírtalak addig felkelteni, hogy átbotladozz a lépcsőházban és itt aludhass.
- Nem vagyok.. – kezdte Tom, fáradtan dörzsölve az arcát. Bill erőltetett türelemmel várakozott. Az igazság, hogy elég türelmetlen volt. Dolga volt, és elég kellemetlen volt előtte Tomot keltegetni.  – Nem vagyok narkolepsziás. – mondta Tom, lassan, minden szótagot elnyújtva.
- Hát, akkor.. és ezt a lehető legjobb értelemben kérdezem – kezdett bele Bill –, mi a bajod?
A kérdés nem hangzott bunkónak, de egyértelmű volt, hogy volt némi feszültség kettejük között.
- Semmi. – mondta Tom, és megfordult, hogy a földre rakja a lábát. – Elmegyek. – tette hozzá, és már állt volna fel a kanapéról, de Bill visszalépett felé, Tom vállára tette a kezét, és visszanyomta, bár nem erőszakosan.
- Nem úgy értettem. – mondta. Nem akarta elengedni Tomot mielőtt rájön miről is van szó. Elvégre, elméletileg barátok voltak. – Folyton bealszol, és szeretném tudni miért. – félig elmosolyodott, hogy egy kicsit feldobja a beszélgetést. – Tényleg ilyen unalmas vagyok?
Tom felnevetett, megint az arcát kezdte dörzsölni, de látszólag most már más céllal. Úgy tűnt, már kevésbé a fáradtság elűzését szolgálta, inkább a stressz levezetését.
- Nem vagy unalmas.
- Hát. – mondta Bill, a tekintete pedig Tom szemébe égett, amíg próbálta megérteni Tomot. Keresztbe tette a karját, várva a valódi választ. – Akkor mi az?
- Semmi.
- Ez nem semmi. – vágott vissza Bill gyorsan – Ez valami. – vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdjen toporzékolni idegességében. Volt még egy kis ideje mielőtt elindul munkába, de egész nap azért nem ért rá. Már kezdett betelni a pohár. A reggeli, az órája és a vizsgákra tanulás között nagyon kevés ideje volt, hogy szórakozzanak és kerüljék a kényelmetlen témákat.
Tom elkapta a tekintetét, és mély levegőt vett. Érezte, hogy Bill nem fogja hagyni a témát. Valami behatárolhatatlan pont felé bámult a szoba másik végében, amikor végül komoran megszólalt.
- Gordon kirúgott otthonról.
Volt egy pillanat szünet, amíg Bill összerakta a darabokat a fejében.
- Tegnap este? Amikor kirúgott? – kérdezte. – Kirúgott munkából és otthonról? – nézett rá, Tom pedig megrázta a fejét. – Akkor mikor?
- Pár hete. – vallotta be, Bill pedig az ajkába harapott. Kér hét elég sok idő. Még nem is ismerte Tomot két hete, Bill el sem tudta képzelni hogy lehet egyáltalán túlélni, ha nincs hova menned négy fal közé, ahol világos van, meleg van, és megvan benne az otthon kényelme. Tom hamar rájött Bill mire gondolhat, és közönyösen vállat vont.
- Be szoktam lógni, amikor tudok, amikor Gordon dolgozik. Zuhanyzok, eszek, alszok kicsit, akármi.
- Hol alszol?
- Öm, tudod… itt-ott.
- Itt-ott. – ismételte Bill kétkedve. Nem volt hajlandó ennyivel elengedni, tudni akarta Tom hogyan élt. Billnek már azt nehezére esett feldolgozni, hogy egy családtag kirúgjon ahelyett, hogy befogadna. A családnak össze kellene tartani, nem kiszorítani a másikat.
- Ja, akárhol tudod. – mocorgott Tom, kényelmetlenül, és úgy tűnt fel akar állni, de Bill előtte állt, és nem engedte. – Nézd, nem olyan nagy cucc. Valakinél ott alszom, amikor kell, szóval-
- Nincs más családtag, akinél maradhatnál? Barátok?
- Nem, a barátaim pedig mind otthon laknak még, a szüleik pedig nem nagyon bírnak.
Bill felvonta a szemöldökét, keresztbe tette a kezét, a körmeivel pedig karmolgatni kezdte a bőrét.
- Miért nem? – kérdezte, Tom pedig szarkasztikusan felnevetett, aztán megrántotta a pólóját, és lenézett a ruháira, Bill tekintete pedig követte. Csak ennyi választ adott, ezért Billnek ebből kellett dolgoznia. – Mert úgy nézel ki, mint valami bűnöző? – kérdezgette tovább.
- Olyasmi. – vont vállat Tom.
- Miért hagyta anyukád, hogy kirúgjon?
- Mert már elege volt abból, hogy folyton a veszekedésünket hallgassa? Nem tudom, Bill. – fakadt ki Tomból, Bill pedig összerezzent, nem volt hozzászokva ehhez az indulathoz Tomtól. Eddig Tom mindig a nyugalom és magabiztosság mintaképe volt. – Nem nagyon akarok beszélni erről. Jól megvagyok egyedül.
Bill érezte, hogy érzékeny téma, de nem tudta megadni magát. Az egész elképzelés olyan idegen volt számára, hogy pont a család hagyjon cserben valakit. Emlékeztette, hogy mennyi mindenért lehet hálás. Mégis, próbálta összerakni magában, próbált valami logikát találni Tom életmódjában.
- Jól megvagy. – ismételte Bill, és hátrébb lépett, hogy Tom kevésbé érezze magát fenyegetve, de még mindig nem hagyott fel a vallatással. – ’Itt-ott’ alszol, és titokban mész haza zuhanyozni meg enni?
- Igen. – mondta Tom, és végül meg tudott mozdulni a kanapén. Felállt, és kinyújtóztatta a karjait a feje felett, felfedve Billnek a boxerének a tetejét, amit a hatalmas nadrágja alatt viselt. – Nem olyan nagy cucc.
Bill teste ellazult, a fejét csóválta, de továbbra is karba tett kézzel állt.
- Nem akarom, hogy csak ’itt-ott aludj’, és hogy titokban kelljen zuhanyoznod meg enned.
- Nincs más választásom, Bill. Gordon-
- Maradhatsz itt. – vágott közbe Bill. Nem tudta pontosan miért ajánlja fel, de úgy érezte, ez volt az egyetlen lehetősége. Nem hagyhatta, hogy az új barátja az utcán éljen, főleg most, hogy még a munkáját is elvesztette. Billt nem így nevelték. – Amíg megoldod a dolgokat Gordonnal és anyukáddal. – nézett Tom meglepett szemeibe, majd hozzátette. – És meg fogod oldalni a dolgokat Gordonnal és anyukáddal.
- Miért? – kérdezte Tom, de Bill értetlenül bámult vissza rá. – Miért ajánlanád ezt fel? Alig ismersz.
Pontosan ugyanerre gondolt Bill is, és csak egy válasza volt rá. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán racionális-e, de ennyije volt.
- Mert barátok vagyunk. Legjobb barátok, nem?
- Oké. – mondta Tom lassan, látszólag még mindig összezavarodva az ajánlattól, de talán egy kicsit már vidámabban. Bill nem hibáztatta. Ő is kicsit furcsának érezte, de ha már kimondta, akkor nem vonhatta vissza.
- Menj, szedd rendbe magad. Éhes vagyok, és reggelizni akarok.
Tom végignézett magán, aztán vissza Billre.
- Nincs semmi váltóruhám, Bill.
Bill az ajkába harapott, és eltűnődött. Még nem gondolkozott ezen, de Tom szemeteszsák méretű ruhái alatt valószínűleg hasonló méretük lehetett.
- Kölcsönveheted az én cuccaim. – mondta, és már kezdett gondolkozni hova rakta a régi cuccait, amiket kölcsön adhatott volna.
Tom felvonta a szemöldökét.
- Nem hiszem, hogy a te ruháid jók lennének nekem.
- Szerintem igen, de.
- Bill. – mondta Tom, és a hangjában volt egyfajta véglegesség, amiből Bill is leszűrte, hogy nem fog belemenni. Ezt a csatát most Tom fogja nyerni. – Nem fogom felvenni a te ruháid.
- Ugh, jól van! – mondta Bill, és a levegőbe vetette a kezét, miközben elindult a konyhába. Onnan kiabált vissza a nappaliba. – Csak ne legyél büdös.

- Nem hiszem el, hogy ezt mind megvetted. – mondta Tom, miután Bill kipakolta a teljes reggelijüket maguk elé.

Volt egy kis pékség a lakása mellett, ami mellett majdnem mindennap elment, de sosem ment még be, mert egyedül nem akart, és eddig még nem volt senki, akivel mehetett volna. Amint megbeszélték a dolgokat, és Bill már biztos lehetett benne, hogy az új barátjának, az új lakótársának nincs narkolepsziája, sokkal jobban érezte magát, bár még egy kicsit össze volt zavarodva, hogy a családja tényleg képes így bánni vele. Ráadásul, majd éhen halt, annak ellenére is, hogy előző este mennyit zabált Melissánál.

Tomot gyakorlatilag berángatta a pékség ajtaján, és amikor Tom bevallotta, hogy fogalma sincs mi lenne a legjobb, vagy hogy mihez lenne kedve, akkor Bill végül vett kettőt szinte mindenből – bagelből, fánkból, muffinból, croissantból, mindenből.

Bill elvigyorodott, megfogott egy muffint, és lehúzta a papírt az oldaláról.
- Éhes voltam, és mind jónak tűnt.
- Legalább egy részét hadd fizessem ki. – ajánlotta Bill, az elé kiterített édességeket nézve. Az egészet úgy sem bírta volna kifizetni, de akkor sem érezte jónak, hogy Bill állja az egészet.
- Nem. – mondta Bill gyorsan, , és a fogait belesüppesztette a süteménybe, majd felnyögött, amikor az ízek elérték az ízlelőbimbóit. Elismerően bólintott, megnyalta a száját, és egy szalvéta sarkával megtörölte a száját. – Most rúgtak ki; hülyeség lenne ilyesmire költened a pénzed.
- Te is most mondtál fel. – felelte Tom, és félénken megfogott egy fánkot. – Ugyanabban a csónakban evezünk.
Bill csak legyintett erre.
- Van pénzem. – mondta. – Miattam ne aggódj.
Tom tekintete a kezében lévő fánkról Billre vándorolt.
- Valami raktárban rejtegeted, ugye? – nevetett.
Bill megrázta a fejét, és lenyelte a második falat muffinját.
- A szüleim. – magyarázta felületesen. Tomnak ez nem mondott túl sokat. Arra még emlékezett, hogy Bill azt mondta, hogy a szülei fizették, hogy a Juilliardra menjen, de ezen kívül nem mondott semmit róluk. Igazából, Tom többet hallott Bill nagynénjéről, Annieről, mint a szüleiről.
- Havonta küldenek pénzt, vagy mi? – érdeklődött, és ő is beleharapott végül a fánkjába. Jó volt, nagyon jó, és majdnem ő is felnyögött, ahogy előtte Bill is.
- Nem. – mondta Bill, és lejjebb húzta a muffin csomagolását, végig a sütit nézve a kezében. – Örökség, amihez nem nyúlhattam hozzá 18 éves koromig.
- Örök- meghaltak? – kérdezte Tom meglepetten. Egyértelmű volt, hogy erre nem számított, Bill szájából mégis olyan közönyösen jött ki, mintha nem is lenne nagy dolog. És Bill ezt a viselkedést folytatta is azzal, hogy csak vállat vont, és lassan nézett fel Tom szemébe.
- Egy autóbalesetben, karácsonykor. – bólintott Bill, és végül letette a félig megevett muffinját, hogy helyette a kávéját vegye a kezébe, amit szintén lent vett magának. Tomnak is hasonlója volt, csak cukor és tejszín nélkül, Billel ellentétben. Bill belekortyolt a forró italba, és visszatette az asztalra. – Régen volt már. Hét éves voltam.
Bár Bill az igazat mondta, hogy régen volt, és már nem fájt annyira erről beszélni, mint régen; akkor sem volt benne biztos, hogy pontosan miért is mondja el mindezt Tomnak. Egyszerűen jónak és természetesnek tűnt. Az emlékeket, amik éveken át képesek voltak mély depresszióba húzni őt, az utóbbi években már csak a kellemes emlékek váltották fel, és jó érzés volt beszélni róluk. Szinte úgy érezte, hogy cserben hagyja a szüleit, ha nem beszél róluk, ha nem tartja életben az emléküket.
- A Juilliardon találkoztak. – folytatta, Tom pedig végig figyelmesen hallgatta, amíg a fánkját pusztította. – Apukám zongorista volt, anyukám táncolt. Emlékszem, hogy mindig elmesélték, hogy egyikük sem hitt az igaz szerelemben, amíg meg nem ismerték egymást.
Tom visszatartott egy cinikus megjegyzést az igaz szerelem kifejezésnél. Ő sem volt éppen a legnagyobb támogatója ennek, de hogy ne rontsa el Bill történetét, és hogy megkímélje az érzéseit, inkább megtartotta magának a véleményét.
- Szóval, ezért mentél a Juilliardra? Hogy kövesd a lépteiket?
Bill megnyalta az ajkát, és visszavette a muffinját.
- Nagy örökséget hagytak ott. Rengeteg pénzt adományoztak, meg minden, és fura is lett volna bárhova máshova menni. Plusz… - kezdett bele, de hirtelen abbahagyta. Nem volt benne biztos, hogy akarja-e említeni a másik részt.
Tom viszont kíváncsi volt, és intenzíven figyelte Billt az asztal másik végéből.
- Plusz mi? – kérdezte.
- Semmi. – legyintett Bill, és a többi édességet bámulta maguk között. Még a muffint se fejezte be, de már másikat akart. Amikor felnézett, látta, hogy Tom még mindig kíváncsian bámulja. Egyértelmű volt, hogy valódi választ vár. – Hülyeség.
- Igazad van, tényleg biztos hülyeség. – bólintott Tom, és átnyúlt, hogy elcsórjon egy darabot Bill muffinjából. Amikor Bill nem ellenkezett, átnyúlt, hogy még egyet vegyen. A taktikája, hogy ezzel a kis csesztetéssel vegye rá Billt, hogy beszéljen, valahogy működött. Még Bill is tudta, hogy Tom mit csinál, mégis akaratlanul elkezdte kimondani a szavakat.
- Egy kicsit arra is gondoltam, hogy ha már ők is a Juilliardon találták meg az igaz szerelmüket, talán én is megtalálhatom az enyém.
Tom ajkai széles mosolyra húzódtak, ahogy nagyon erősen próbált komolynak tűnni.
- Van már jelölt? – kérdezte, de Bill észrevette, hogy nem gondolja komolyan, ezért a maradék befejezetlen muffinját áthajította az asztal felett. A süti Tom mellkasát találta el, aztán az ölébe esett le, morzsákat hagyva maga mögött. Tom nevetett, és lesöpörte a pólóját.
- Nem veszel komolyan. – állapította meg Bill, és átnyúlt a kávéja felett, hogy elvegyen egy almás párnát, ami az asztal Tomhoz közeli részén volt. A mozdulattal sikeresen meg is könyökölte a poharat, Tom viszont gyorsan előre nyúlt, hogy megfogja, és ne árassza el az összes reggelijüket. Bill hálásán rámosolygott, aztán gyorsan visszaváltott a csúnya nézésére.
- Komolyan veszlek. – mondta Tom, teli szájjal, Bill pedig felhúzta az orrát a viselkedése miatt.
- Nem hiszel az igaz szerelemben. – jelentette ki Bill, és miután megállapította, hogy az almás párna nem volt olyan jó, mint amilyennek kinézett, visszarakta az asztalra.
- Ha az én anyámmal meg Gordonnal nőttél volna fel, szerintem te sem hinnél. – vallotta be Tom.
- Talán. – mondta Bill közönyösen, és megfogott egy fánkot. – De majd jobbak lesznek a dolgaid, mert át fogjátok beszélni és meg fogjátok oldani a problémát a szüleiddel.
- Ja, ja. – morogta Tom, és az utolsó falat ragacsos sütit is a szájába nyomta, majd beletörölte az ujjait a nadrágjába. Bill felnyögött ezt látva, és azon tűnődött, mi olyan nehéz fogni egy szalvétát az asztal közepéről. Szinte már örült, hogy Tom nem volt hajlandó felvenni az ő ruháját.
- Komolyan. – folytatta Bill, és minden erejével próbált nem figyelni Tom higiéniai szokásaira. Vagy úgy általában az étkezési szokásaira. – Ők a családod. Nem szabadna, hogy ennyire rosszban legyetek. Nem tudhatod mi fog történni. Nem akarod megbánni-
- Megpróbálom majd, oké? – szólalt meg Tom, félbevágva Billt. Egész életében azt hallgatta az emberektől, hogy jobban kéne tisztelnie a szüleit, hogy lehetne rendesebb velük, el kéne árasztania őket hálával meg szeretettel. – Ennél többet nem ígérhetek.
- Ennél többet nem kérhetek. – mondta Bill, aztán elmosolyodott magának, amikor rájött, hogy ez úgy hangzott, mintha csak Annie vagy az anyja mondta volna.
Talán ők is büszkék lennének, ha megtudnák, hogy Bill befogadta. Talán majd ő segíthet Tomnak úgy, ahogy a családja sosem tudott. Nem tudta hogyan, de úgy érezte, kihívás előtt állt.

- Basszus. – mondta ki Bill, úton az egyetemre, fülhallgatóval a fülében, de annyira le volt halkítva, hogy alig hallott valamit a zenéből a léptei miatt.

Amíg el nem indult egyetemre, addig fel sem fogta, hogy mit is csinált. Egy teljesen idegent hívott meg a lakásába, hogy vele éljen. Oké, talán nem egy teljesen idegent, de akkor is egy idegent. Amikor elkészült, hogy induljon, Tom említette, hogy Gordon valószínűleg hamarosan dolgozni megy, ezért Bill javasolta, hogy Tom menjen haza, szedjen össze néhány ruhát és a cuccait, aztán odaadta neki a pótkulcsokat a lakásához, hogy be tudjon menni, ha Bill még nem érne vissza addig.

Amikor odaadta neki, Bill leginkább arra gondolt, hogy nem akarta, hogy Tom nyitva otthagyja a lakását, és hogy ez a legegyszerűbb módja, hogy Tom vissza tudjon jutni. Tom meglepetten fogadta el a kulcsot, de Bill tényleg ezt látta az egyetlen megoldásnak. Viszont, ahogy úton volt, az agya elkezdett kattogni, és millió más ötlet jutott eszébe, hogy például Tom akkor menjen haza, amikor Bill már visszaért, vagy hogy inkább ellóg az órájáról, hogy vele menjen, vagy…

- Basszus, basszus, basszus, basszus. – ismételgette magának, és a cipője hegyével belerúgott a betonba. Egy nő kíváncsian bámulta, ahogy elment mellette, és a mellkasához szorította a táskáját, Bill pedig sértődötten nézett utána; ideges volt magára, hogy ilyen meggondolatlanul viselkedett.

Fogalma sem volt, hogy az utóbbi időben mitől kezdett így gondolkozni. Olyasmiket kezdett csinálni, amikről előtte soha nem is álmodott – például összebarátkozott egy idegennel, aztán az említett idegent meg is invitálta, hogy vele lakjon. Abszurd volt. Főleg egy olyan városban, mint New York, ahol az őrültek legalább olyan nagy számmal voltak, mint a farmerek ott, ahonnan jött.

Mi a fenét képzelt? Tom simán ellophat mindent alóla, főleg most, hogy még azt is tudta, hogy Billnek pénze is van. Vagy, meggyilkolhatja álmában, és aztán ellophat tőle mindent.

De aztán, gondolta, még ha nem is értette magát, Tomot akkor is barátjának tekintette. És egy jó barát sem hagyja, hogy a barátja az utcán aludjon, a hidegben. Főleg most, hogy Tom még a munkáját, tehát az egyetlen jövedelmét is elvesztette. Bill szörnyen érezte volna magát, ha ennek tudatában hagyta volna, hogy ez így folytatódjon. Szóval tényleg, tényleg csak egyetlen lehetőség volt.

Billnek meg kellett próbálnia megbízni Tomban, és imádkozni, hogy nem ő lesz a legújabb gyilkosság áldozata.