Alig kellett egy hétnek eltelnie, hogy Bill rájöjjön mekkorát tévedett, amikor azon aggódott, hogy ő lesz a legújabb gyilkosság áldozata. Tom lesz az, mert Bill biztos volt benne, hogy idő kérdése, és ki fogja nyírni.

Tom trehány volt, Bill pedig utálta a trehány embereket. Tom éjjeli bagoly volt, és Bill utálta, hogy nem tud eleget aludni, pedig főleg most, az utolsó vizsgahete előtt, szüksége volt a pihenésre. Tom sokat beszélt, amikor igazán beindult, Bill pedig kezdte hiányolni a csendes magányát, amibe hónapokon keresztül élt.

Eleinte jó volt, hogy Tom ott volt, társaságként. Tom is segített foglalkozni Cukorral, bár egy nap se telt el, amikor ne poénkodott volna a nevével; és a lakás sem volt túl csendes neki hála. Melissa is kedvelte őt, így Bill még vele is több időt tudott eltölteni. Egyik sem zavarta; mind a pozitív oldalra sorolta. Mit érdekelte őt, hogy a koszos edényeket Tom a nappaliban hagyta ahelyett, hogy kivinné és elmosná őket vagy legalább berakná a mosogatógépbe. Ami viszont már zavarta, hogy Tom szanaszét hagyta a koszos ruháit a fürdőben, vagy a kanapé hátán, vagy a konyhaasztalon. Bill azt sem tudta hogy kerültek a konyhaasztalra, de amikor felkelt, egyszerűen ott voltak, ezért hát berontott a nappaliba, és ahelyett, hogy megfojtotta volna Tomot álmában (amit nagyon is szeretett volna), a lábát kezdte rugdosni, amíg fel nem ébredt.

- Hmph? – nyögött fel Tom, és a karjával eltakarta a szemeit, mint egy engedetlen kisgyerek. Bill hangosan morgott, már elege volt Tom trehány, lusta életmódjából. Kezdte azt gondolni, hogy, talán, Gordonnak tényleg volt oka kirúgni Tomot a saját házából. Egy hét kellett Billnek, és már neki is elege volt belőle. Meghallván a hangot, amit Bill kiadott, Tom elhúzta a karját, hogy az egyik szemével kíváncsian ki kukucskáljon. – Mi-
- Kelj fel. – mondta Bill, tömören, és lehajolt, hogy felvegyen egy pólót a földről, ami legalább három számmal nagyobb volt Tomnál. Összegyűrte, és Tom hasának dobta. – Van egy kis elintéznivalónk.
- Igen? – ásított Tom, Bill pedig összeszorította az ajkait és összeszűkítette a szemeit, hogy ijesztőnek tűnjön. Azt akarta, hogy Tom komolyan vegye, és értse a célzást.
- Igen. – sziszegte Bill, és dühösen bámult Tomra. – Most kelj fel, és szedd össze ezt a szemétdombot. – mondta, és a levegőben forgatta az ujját. A szemétdomb nagy részét a koszos ruhák alkották. A tányérokat és félig üres poharakat összepakolta a dohányzó asztalról (ahol még poháralátétet sem használt!), és kivitte a konyhába.

Hallotta, hogy a kanapé nyikorog, amikor kiöntötte a maradék, állott kólát a mosogatóba, de kicsit elmosolyodott magának, tudván, hogy Tom legalább felkelt. Kis győzelem volt, de akkor is győzelem. Amikor beindította a mosogatógépet, hallotta, hogy Tom lehúzza a vécét, aztán Tom léptei alapján megállapította, hogy pontosan azt csinálja, amit mondott neki, és egy pillanatra, Bill úgy érezte magát, mint egy büszke szülő.

- Bill? – hangzott a neve, Bill pedig megfordult, és látta, hogy Tom a konyha ajtajában áll, kicsit még mindig nyúzottan az alvástól. A fekete hajfonatai ugyanolyan tökéletesek voltak, mint mindig, de a ruhája gyűrött volt, és még piros csíkok voltak az arcán ott, ahol a párnája megnyomta. – Többnyire csak ruhák. Van egy plusz kosár vagy valami, amit használhatok?
- Van még egy szennyes táska az előszoba szekrényben. – mondta Bill, és az irányába mutatott. – Elmegyünk mosni, szóval pakolj be annyit, amennyi belefér.

Csak egy pillanat kellett, hogy Tom felfogja, aztán vissza is indult a nappalin át, hogy megkeresse a táskát a szekrényben, amit Bill mondott. Milyen engedelmes. Billnek az jutott eszébe, hogy talán még egy öreg kutyának is lehet új trükköket tanítani…

Bill kicsit meg volt lepődve, és kicsit szégyellte is magát, amikor rájött, hogy Tom igazából nem volt olyan lassú felfogású. Amikor Bill mondta, Tom megcsinálta. Amikor Bill mondta, hogy 15 percen belül készen akar lenni és indulni, Tom már 17 percen belül indulásra kész volt. Kicsit késve, de Billnek nem volt oka panaszkodni. Már megszokta, hogy Tom legalább 10 perc késéssel dolgozott, és ha csak 2 percet csúszott, akkor már úgy is 8 perccel előbb volt magához képest. Bill pedig ezt nagyon is szerette.

Miután Tom panaszkodott, hogy az ő táskája nehezebb, mint Billé, és nem akarja egészen a mosodáig cipelni, Bill hívott maguknak egy taxit. Csak azért ment bele, mert egyre hidegebb volt kint, és egy kocsi melege sokkal kellemesebbnek tűnt a keserű hangulatában. Ráadásul, már néhány hópelyhet is látott hullani az égből, és nem igazán szerette, amikor a föld vizes és csúszós volt. A legkevésbé sem akarta, hogy Tom lássa őt bénán pofára esni New York City utcáin.

A taxiban csend volt, miután Bill megadta a hely nevét és címét. Csak bámult ki az ablakon, és nézte a várost, amit annyira szeretett. Ezen helyek mellett majdnem minden nap elment, és sosem volt még bent, de szerette nézni őket. Igazából, kezdett rájönni, hogy még mindig álmodott New York Cityről, még akkor is, ha már ott volt.

- Mérges vagy rám? – törte meg Tom óvatos hangja a csendes utat, Bill pedig lassan elfordult a várostól, és a fiú felé fordult, aki hatalmas szennyes táskával az ölében ült mellette.
- Nem. – felelte Bill, egyszerűen, és kicsit feljebb tolta a saját táskáját az ölében. Átkarolta a táskát, a csuklója bénán lógott a másik felén. Lehet, hogy kicsit ideges volt, de nem volt igazából mérges. Csak kezdte picit úgy érezni, hogy túl nagy a tömeg a saját lakásában, és eltöprengett, hogy mennyi ideig fog tartani. – Beszéltél már a szüleiddel?
Bill látta, hogy Tom nagyot nyel, és bólint.
- Beszéltem anyukámmal. Azt mondta, hogy otthon most béke van. – mondta, Bill pedig hangosan nevetni akart, de inkább visszafogta csendes kuncogássá. Most már meg tudta érteni mire gondolhatott. – Azt mondta, hogy bármikor mehetek fürdeni és mosni. – folytatta Tom, és Billel együtt ráncolta a homlokát.
- Komolyan? – kérdezte Bill. Nem tudta elhinni, hogy Tom saját anyja ennél többet nem enged meg a fiának.
Tom állkapcsa megfeszült, és az ablak felé vándorolt a tekintete. Bill nem számított arra, hogy Tom folytatni akarja a beszélgetést, ezért már ő is kész volt arra, hogy elengedje. Kíváncsi volt, de ez most valami más volt. Hogy közösíthet ki egy család valakit ilyen könnyedén? Bill összerezzent, amikor Tom végül megszólalt, nem is számított már rá.
- Miattam csak feszültség volt közte és Gordon között. – magyarázta Tom, unott, élettelen hangon, de Bill egy kis keserűséget is érzett az egész alatt. – Mert Gordon utál engem, anyu meg szereti Gordont. A kettő nem passzolt, vagy mindegy.
- Hát, szerintem ez nagyon nem fair. – vonta össze a szemöldökét Bill, és nézte, ahogy Tom a várost nézi.
Tom megvonta a vállát.
- Ez van.

- Öm, Bill?
Bill odapillantott Tomra a mosógép mellől, amit éppen telepakolt. Tomnak az előbb adott egy rakás aprót, hogy töltsön meg annyi mosógépet, amennyit csak kell. Úgy tűnt, hogy Tomnak rengeteg ruhája van, de Bill gyanította, hogy talán csak azért tűnt olyan soknak, mert sokkal nagyobbak voltak. Akárhogy is, nem érdekelte mennyibe kerül, csak ne legyen tele a lakása koszos ruhákkal.
Tom egy mosógép előtt állt. Úgy tűnt, össze van zavarodva, és kicsit mintha zavarban is lett volna, ahogy egymásra pillantottak a többő gép felett.
- Oldalt kell bedobni a pénzt a nyílásba, látod? – mutatott Bill a kis fémrúdra, ami onnan állt ki. Tom odanézett a nyílásra, miközben a piercingjét rágcsálta, aztán vissza Billre. Még egyszer megforgatta a kis gyűrűt a szája sarkában, aztán félénken elvigyorodott.
- Aztán mit kell csinálni?
- Nem tudod hogyan kell mosni? – kérdezte Bill. Lecsukta a saját mosógépe tetejét, aztán odament Tomhoz. Tom megrázta a fejét, az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét. Bill felnevetett. – Elkényeztetett. – jegyezte meg, nem rosszindulatúan, aztán elvette 25 centeseket Tomtól. Bemutatta neki, hogyan kell bedobni az érméket, ami ellen Tom tiltakozott, hogy annyira azért nem inkompetens, de Bill akkor is folytatta, mondván, hogy a folyamat része, és az elejéről kell kezdeni.
Miután elindultak a mosógépeik, elvonultak egy üres sarokba, hogy várjanak. Bill vitte magával a sulis cuccait, hogy tanulhasson, de Tom nem hozott magával semmit a ruhákon kívül. Amint leültek, Bill már kezdte látni, hogy ez probléma lesz. A gépek zümmögésétől a háttérben, Bill még könnyedén tudott koncentrálni, de Tom hümmögését már nem volt olyan könnyű kizárni.
Miután Tom perceken át beszélt Tom, Bill pedig csak kisebb hangokat adott ki válasznak, a kérdés újra feljött.
- Mérges vagy rám?
Bill nem volt mérges rá. Ideges volt, frusztrált, aggódott, de nem volt mérges.
- Nem vagyok mérges. – jelentette ki Bill aznap reggel másodszorra. – Csak frusztrált.
- Miattam? – kérdezte Tom, és eléggé úgy hangzott, mint egy ijedt gyerek, aki kétségbeesetten várja a szeretetet, és attól retteg, hogy nem kapja meg. Billnek bűntudata is támadt, amiért ilyen frusztrált volt. Tudta, hogy nem csak Tomról van szó. Az élete úgy általában stresszes volt jelenleg.
- Nem csak miattad. – felelte Bill, a fejét csóválva, és becsukta a könyvét. Az asztal alatt, összekulcsolta a lábát, és felkészült egy beszélgetésre, de remélhetőleg nem egy veszekedésre. – A vizsgáim, hogy hazamegyek Georgiaba, és Georg, és még mindig ki vagyok akadva, amiért John a kibaszott Ambernek adta a szünetem felét.
- Mikor mész Georgiaba? – kérdezte Tom, kiválasztva ezt a hosszú listából. Bill nem bánta viszont, mert végülis érthető volt. Bill útja Tomot is érintette.
- Az utolsó vizsgám pénteken lesz. – mondta, fel-le ugráltatva a lábát. – Szóval szombat délután megyek.
- Akkor szombatra már el kell tűnnöm, hm?
Bill az ajkába harapott. Tom olyan közönyösen mondta, mintha semmiség lenne, de kicsit fájdalmasan is. Miután Bill megtudta milyenek Tom szülei, hogy az anyja inkább a férjét választja a saját fia helyett, Billnek nem volt szíve elképzelni sem, hogy Tomot kirúgja, hacsak Tom nem talál valami megoldást, hogy otthon rendbe hozza a dolgokat.
- Tényleg szerettem volna, ha otthon megoldjátok. – mondta Bill, szomorú arccal. – El sem hiszem, hogy az anyukád hagyta, hogy így kirúgjon Gordon, aztán ki is rúgjon. Most mégis mit kéne csinálnod?
Tom közönyösen vállat vont.
- Nem nagy ügy, Bill. Előtted is elvoltam.
Bill majdnem felnevetett, ironikusan, de nem tette. Helyette elfordult, hogy kibámuljon az ablakon. Muszáj lesz valami tervvel előállnia, hogy segítsen Tomnak helyre hozni a dolgait a családjával. Csak abban nem volt még biztos, hogy mégis mit tehetne.

Bill ideges volt. Nem, Bill dühös volt. Nem azért töltött órákat azzal a dolgozattal, hogy csak egy nagy, vörös kettest kapjon rá. Nem azért hagyta ott a családját Georgiaban New Yorkért, hogy bármiben is ötösnél rosszabbat kapjon.

Azt kívánta, bár ne a vizsgája előtt kapta volna meg, mert ettől nehezebb volt koncentrálni. A térde fel-le ugrált az asztal alatt, és minden válaszát remegve írta a papírjára, tudván, hogy csak egy fokkal kapott jobbat az egyesnél.

Amikor felállt az asztalától és odament a tanárához, a vizsgalapjával a kezében, elővette a táskájából a házi dolgozatát is. Az idősebb férfi lassan nézett fel rá, de őszinte mosollyal. A mosoly viszont nem nyugtatta le Billt, ahogy lerakta a dolgozatát az asztalra.

- Beszélhetnénk erről? – kérdezte, erősen szorítva a lap mindkét szélét, amelyikről a vörös kettes bámult rá dühítően. Bill vissza akart bámulni, de tudta, hogy nem lenne sok haszna. Attól, hogy mérgesen néz egy számra, még nem fog megváltozni a jegy, de talán ha a tanárra nézne mérgesen? Bill nem volt ebben sem biztos, de ki akarta deríteni.
- Minden jegy végleges. – jelentette ki Nelson professzor, a ráncok a szája körül pedig egyre mélyebbek lettek, ahogy Bill szemei egyre szűkültek.
- Ez a jegy nem igazságos. – tiltakozott Bill, de csak halkan. Már eleget kapott az emberektől, akik megtudták kik voltak a szülei, és hogy miért kapott különleges bánásmódot. Olyan bánásmódot, amit sosem kért, és nem is nagyon bátorított. A legkevésbé sem akarta, hogy egy egész osztály előtt rendezzen jelenetet, mint valami elkényeztetett kölyök, aki nem a várt jegyet kapta. – Rengeteget dolgoztam ezen.
- Nem értetted a lényegét, Bill. – mondta a férfi, bocsánatkérően. – Viszont nagyon jó tanuló vagy. Nagyon tehetséges.
- Pontosan tudtam miről írok. – sziszegte Bill, a lap pedig remegett a kezében az erőlködéstől, hogy ne gyűrje össze, és ne hajítsa egyenesen Nelson professzor arcába.
- Minden jegy végleges, Bill. – ismételte. Ha ez még nem lett volna elég, visszafordult az előtte lévő papírokhoz is, hogy Bill biztosan komolyan vegye. A beszélgetésnek vége. Billnek egyszerűen el kell fogadnia a rossz jegyet arra a dolgozatra, amin olyan kibaszott sokat dolgozott.
- Boldog karácsonyt akkor, Charlie. – morogta az orra alatt, miközben becsapta maga után az ajtót.

Az a jegy mondjuk nem volt elég ahhoz, hogy a jegyét annyira lerontsa, de a hangulatát mindenképpen letudta. És, ahogy kilépett az épületből, a csípős téli szél, ami végül megjelent, most egyenesen arcon csapta, és még a szeme is bekönnyezett tőle. A kabátját szorosabbra húzta maga körül, és belerúgott a hóba, ami a járda szélén összegyűlt. Most nincs az az isten, hogy gyalog menjen haza.

Fogott egy taxit, és miután beült a hátsóülésre, a kezei legalább felmelegedtek, de a hangulata nem. Dühös volt, hogy Nelson professzor azt gondolta nem is tudja miről ír, hogy nem érti a lényeget. Abszurd volt. Hát persze, hogy értette a lényeget. Rohadt büszke volt arra a dolgozatra, egészen addig, amíg meg nem látta rajta a kettest. Akkor már egy kis szégyen is betársult a keverékbe.

Még mindig füstölt a feje, amikor a taxi megállt a lakása előtt, ezért csak odadobott a sofőrnek valamennyit, nem törődve a visszajáróval, vagy hogy mekkora borravalót hagy. Csak annyit akart, hogy összegömbölyödhessen a meleg lakásában, és talán az egész jegyet elfelejtse. Ha már nem változtathatja meg, legalább elfelejteni megpróbálhatja.

Felviharzott a lépcsőkön, feljebb húzva a vállán a táskáját. Nem érdekelte már az se, hogy hallja-e valaki, ahogy a kis egyetemista hisztit csap egy rosszabb jegy miatt. Kinyitotta és belökte az ajtót, a táskáját pedig egyből egy székre dobta. Felnézett, amikor hideg szelet érzett, aminek nem kellett volna a lakásában lennie. Egyből meg is találta a forrását. Tom a nyitott ablakban volt, kihajolva, égő cigarettával a kezében. Bill becsapta az ajtót maga mögött, Tom pedig aggódva pillantott felé.

- Mizujs? – kérdezte, félénken.
- Mi a fenét csinálsz? – csattant fel Bill, de ott maradt a szoba másik végében, nehogy véletlenül szándékosan kilökje a barátját az ablakon.
- Öm… - Tom nagyot nyelt.
- Mondtam, hogy ne cigizz itt. – sziszegte Bill. Most már tényleg elege volt Tomból. Még az a haladás sem jelentett neki semmit, amit eddig sikerült elérniük. Mintha az egész világ ellene szegült volna, hülyének nézte volna.
- Kint cigiztem. – próbálkozott Tom, bár a próbálkozása gyenge volt, és Bill a legkevésbé sem vette be. – Túl hideg van, hogy tényleg kimenjek.
Bill tudta, hogy ez igaz. Taxival kellett neki is hazajönnie, bár egy kis séta tényleg jót tett volna az idegeinek. Arra viszont nem volt hajlandó, hogy Tomnak adjon igazat.
- Akkor ne cigizz. – vágta rá, és odatrappolt Tomhoz, aki félig még mindig az ablakban lógott. A sértő tárgyat kivette Tom ujjai közül, és a levegőbe pöckölte. – Ha mindenáron meg akarod ölni magad, akkor lent csináld.
- Jó, oké. – mondta Tom, és megadva magát, a levegőbe vetette a karját. Nem számított arra, hogy Bill ilyen savanyú hangulatban fog hazajönni. Még azt se vette észre, hogy Tom takarított, amíg nem volt otthon. – Sajnálom, oké? Legközelebb a járdán ölöm meg magam.
- Ne hidd, hogy aranyos vagy. – felelte Bill sértődötten, a kezét pedig azonnal csípőre vágta.
Tom szájának egyik széle mosolyra húzódott, a másik pedig lent maradt, attól tartva, hogy Bill valami olyasmit fog csinálni, amitől egyből visszahúzódik a másik is.
- Szerinted aranyos vagyok. – mondta ki, képtelen volt visszatartani.
A morgó, állatias hang, amit válaszként kapott, nem épp az volt, amire Tom számított. Ezért, hátrébb lépett, a mosolya pedig többnyire el is tűnt, ahogy Bill a feje köré fonta a karját idegességében.
- Baszd meg, Tom. Csak kibaszottul… baszd meg!
- Bill… - próbálta Tom, de Bill addigra már be is vágta maga mögött a hálószobája ajtaját. Billnek nem volt most ahhoz hangulata, hogy minden más mellett még Tommal is foglalkozzon.

Bill esküdni mert volna, hogy a nevét hallotta, de olyan távolinak tűnt, hogy nem lehetett benne biztos, a végtagjai pedig túl nehezek voltak, túl jól voltak ahhoz, hogy megmozduljon. Az se volt biztos, hogy mi lehetett a hang, nemhogy még foglalkozzon is vele.

Aztán csörgést hallott, és a saját nevét, egyfajta végső figyelmeztetésnek hangzóan. Ekkor végül magához tért a félálomból. Úgy tűnt, elaludt a Tommal való veszekedés után. Felült az ágyában és nyújtózkodott, aztán rájött, hogy a telefon szólhatott, és hogy a kibaszott Tom is amiatt kiabált.

Csak hogy idegesítse Tomot, lassan szállt ki az ágyból, nyújtózkodott, visszaszerezte az egyensúlyát. Ösztönösen az ágy végébe nézett, Cukort keresve, de nem volt bent, és akkor Bill rájött, hogy biztos nem volt ideje bemenni, mielőtt Bill becsapta az ajtót. Biztos éhes is volt már.

Amikor Bill kivánszorgott a nappaliba, a konyha felé, látta, hogy Tom a kanapén ül. Cukor úgy ült az ölében, mintha odatartozni, Bill telefonja pedig a fülénél van. Felnézett rá, amikor Bill megjelent, és még csak nem is tűnt úgy, hogy szégyellné magát. Bill csúnyán nézett rá, de Tom tovább beszélt. Valamit a karácsonyi tervekről, és Tom nem nagyon tervezett semmit, és nem, valószínűleg nem fogja a családjával tölteni.

Mivel a csúnya nézéssel nem ért el semmit, Tom pedig kisajátította a macskáját, Bill kiment a konyhába, és megrázta a macskakaja zacskóját, hogy Cukor figyelmét megragadja. Kis bosszúnak érezte, de legalább bosszúnak. Viszont, Cukor nem jött azonnal, miután Bill megrázta a zacskót, ezért újra megismételte, ezúttal hangosabban. Amikor a cica még mindig nem szaladt hozzá, kidugta a fejét a nappaliba, és látta, hogy még mindig Tom ölében fekszik.

- Cukor! – sziszegett neki, és megrázta a zacskót felé. A cica felemelte a fejét, hogy felnézzen Billre, de ezt leszámítva meg se mozdult. Tom, segítőkészen, ledobta az öléből. Bill nem volt elragadtatva. Szabad akaratából kellett volna jönnie.

Mire beszaladt a konyhába, Bill már rá is mérges volt, és már az is megfordult a fejében, hogy meg se etesse. Attól majd megtanulná, hogy mikor választhatja Tomot helyette. De tudta a szíve mélyén, hogy nincs igaza – Tomra volt dühös, nem a macskára.

Helyette talán Tomnak nem kéne kaját adnia.

Tom bejött a konyhába, és Bill felé nyújtotta a telefont, épp amikor Bill már kezdte feladni, hogy valaha is beszélhet a hívóval (valószínűleg Annievel), és már készen állt visszazárkózni a szobájába. Ha Tom új legjobb barátja akart lenni, akkor legyen csak Tom új legjobb barátja. Ha tudná mennyi melóval jár.

- Téged keresnek. – mondta Tom hülyén, és Bill a szemeit forgatva vette el tőle a telefont. Hát persze, hogy őt keresték. Az ő telefonja volt, az ő lakásában. Tom csak nézte, a szája sarkában lévő karikát piszkálva, amíg Bill a füléhez emelte a kagylót. Bill nem értette Tom mit nézett annyira, de azt érezte, hogy valami történt.
- Hello? – kérdezte Bill, és nézte, ahogy Tom őt nézte. Oldalra döntötte a fejét, és megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani, hogy mi a faszt akarsz? Tom nem reagált.
- Billy! – mondta Annie, hangosan, a fülébe, Bill pedig félig el is mosolyodott a lelkesedésén és az édes hangján.
- Szia, Annie. – köszönt vissza, és a konyhapultra ült, a mosdókagyló fölé. Tom a vele szemben lévő falnak támaszkodott, karba tett kézzel.
- Ez a Tom nagyon édes gyereknek hangzik. – kezdte a beszélgetést, Bill pedig a szemeit forgatta.
- Igen, nagyon édes. – mondta Bill, miközben dühösön Tomra nézett, Tom pedig elvigyorodott. Bill valamit hozzá akart vágni, de a legközelebb egy tányér volt hozzá, és nem akart később törött üveget takarítani.
- Nem is mondtad, hogy van ott egy legjobb barátod, Billy. – mondta, Bill pedig szinte látta az idézőjeleket a kifejezés körül, és a ráncokat Annie homlokán. Bill sosem szerette, ha Annie nem mosolygott.
- Mi nem…
Mit nem? Nem ismerik egymást túl régóta, de Bill ezt nem mondhatta el Annienek. Tom vele lakott, elvégre is, és nem volt benne biztos, hogy Annie-nek tetszett volna az elképzelés.
- Én, öm… - Billnek fogalma sem volt mit mondhatna.
- Ne aggódj. – mondta Annie, és Bill érezte, még telefonon át is, hogy megint mosolyogni kezdett. A szekrényt rugdosta maga alatt a lábával, amíg Tom csak állt, és még mindig figyelte a beszélgetést. – Hagyom, hogy majd te magad mondd el Georgnak.
- Georg? – kérdezte Bill, azonnal. Miért zavarná Georgot, hogy… hacsak Annie azt nem gondolta, hogy… Oh. Annie azt gondolta… - Oké, köszi. – nyögte ki végül, teljesen elvörösödött arccal. Nem akarta, hogy Tom tudja, hogy a nagynénje azt feltételezte, hogy jártak, vagy hogy egyáltalán azt feltételezte, hogy Georggal valaha is jártak, vagy hogy bárki bármit is feltételezett volna az elbaszott kapcsolatairól.
- Szóval, azt mesélte, hogy nincsenek karácsonyi tervei. – folytatta Annie.
- Aha. – mondta Bill, de már Cukort nézte, ahogy Tom lábához dörgölőzött, és azonnal lehajolt, hogy a mellkasához szorítsa. Billnek nem tetszett ez a viselkedés. Tom átvette a lakását, átvette a macskáját--
- Ezért meghívtam, hogy jöjjön veled, amikor lejössz.
Annie szavai egyből kirántották Billt a csendes, erőszakos gondolataiból. Tomra nézett, lefagyva, Tom pedig visszanézett rá. Bill érezte, hogy Tom pontosan tudta a beszélgetésnek melyik részéhez értek. Szóval erre várt. Tom Cukor nyakát vakargatta, amíg Bill a szavakat kereste.
- Én.. hogy.. mi nem is.. nem lehet..
- Bill. – mondta Annie puhán, mégis figyelmeztetésnek hangzott. Bill nem akarta feldühíteni a nagynénjét. Finom hölgy volt alapvetően, de megvolt benne az a déli temperamentum, amivel bárkire rá tudott ijeszteni. – Ő egy barátod. Nem fogom hagyni, hogy egyedül és éhesen maradjon karácsonykor.
- És ő belement? – kérdezte Bill a kagylóba, de a kérdés egyértelműen inkább Tom felé ment, mintsem a nagynénje felé.
Tom megrázta a fejét, az ajkába harapott, és ledobta Cukrot a földre, aki kisebb huppanás landolt.
- Nem kellett neki. – mondta Annie, határozottan. – Én ragaszkodtam hozzá, ahogy veled is.
- Visszahívhatlak később? – kérdezte Bill, az ujja pedig már ott is volt a hívás befejezése gomb felett. – Beszélnem kell Tommal.
- Ne merészelj nélküle jönni ide. – figyelmeztette Annie. – Egyből vissza is raklak arra a gépre-
- Majd visszahívlak. – vágta félbe Bill egy ígérettel, mert jelenpillanatban ez volt az egyetlen ígérete. A hüvelykujjával megnyomta a gombot, és a telefont maga mellé ejtette a pultra, végig Tomot nézve.
Tom átvette a lakását. A macskáját. Még Melissát is a kisujja köré csavarta. Bill nem volt hajlandó hazavinni, hogy még a családját is elvegye.
- Én nem.. ő csak… - kezdett bele Tom, de ő sem találta a szavakat. – Az ő ötlete volt, én pedig mondtam, hogy tőled függ.
- Menni akarsz. – mondta Bill, és nem kérdésként.
Tom félig megvonta a vállát.
- Nincs jobb dolgom. Fizetnék mindenért és-
- Nincs munkád. – emlékeztette Bill. Egy ideje már ott motoszkált ez Bill fejében. Most, hogy ilyen közel éltek egymáshoz, Billnek nehéz volt elfelejtenie, hogy Tom munkanélküli volt, és nem tanult. Nem csinált semmit, csak rendetlenséget Bill lakásában, és ellopta a macskája és a városban az egyetlen másik barátja szeretetét.
- Van annyi pénzem félretéve. – nyugtatta Tom. – És kiköltöznék, amint visszajövünk.
- Nincs hova menned.
Még egy emlékeztető, hideg és érzéketlen, direkt úgy, hogy fájjon.
- Megoldom. – mondta Tom, és Bill hitt neki, mert nem akart arra gondolni, hogy azzal a tudattal rúgja ki Tomot, hogy nem fogja tudni megoldani.

Bill megrázta a fejét, és a fogait csikorgatta. Ez így egyáltalán nem működött. Frusztrált volt a saját lelkiismerete miatt, amiért annyira muszáj volt a helyes dolgot csinálnia. Utálta, hogy mindig ott volt az a hang a fejében, ami állandóan megmondta mi lenne, ha. Mi lenne, ha Tomot magával vinné, mi lenne, ha Tom maradna. De Bill sehogy sem jönne ki jól.