Bill végül beadta a derekát. Elvégre is, ki tudna Annie logikájával vitába szállni? Bill sosem lenne képes megnyugodni azzal a tudattal, hogy Tom valahol a városban kóborol lakás, munka, család nélkül. Ráadásul, Bill azt is tudta, hogy Annie részéről nem csak üres fenyegetőzés volt, amikor azt mondta, hogy ha Tom nélkül érkezik, egyből vissza is küldi a repülővel. Ez tipikusan Anniere jellemző dolog lett volna. Nagyon elszánt nő volt, Bill már megtanulta, hogy nem volt érdemes szembeszállni vele. Ha Annie azt mondta ugorj, te csak annyit kérdezhettél milyen magasra. Ez így volt és kész. Többnyire pedig, Bill szerette is ezt az erős akaratát.

De nem csak attól volt Bill idegroncs, hogy Tom mellette ült. Már úton voltak Georgia felé, és nem volt visszaút, Bill bármennyire is örült volna neki. Tudta, hogy mi vár rá Georgiaban. Nem csak Annie és a fahéjillatú ház. Nem csak Bob és a mogorva stílusa és csendes szeretete. Nem csak a nagymamája és az édességek és a karácsonyfa, és a hó hiánya, és a farm ami körül az egész életük forgott. Georg is ott várt rá Georgiaban, Bill pedig nem volt biztos, hogy készen áll rá.

Georg azt mondta Billnek, hogy hívja, amikor megérkezik. Mert hírei vannak. Bill azt kívánta, bár ne hagyta volna a szálakat elvarratlanul Georggal. Eltekinthettek volna felette, legyőzhették volna a kényelmetlen helyzetet, és magát is megkímélhette volna a velejáró bűntudattal, hogy valamit kéne csinálnia – még ha nem is volt száz százalékig biztos benne, hogy kellett volna egyáltalán valamit csinálnia.

De most már annyi idő telt el. Bill nem reagált a hívásokra, az e-mailekre. Sosem írt vissza, sosem hívott, még akkor sem, amikor Annie próbálta erőltetni a kommunikációt kettejük között. Sokkal jobban felnagyította a dolgokat, és most, félt, hogy ettől csak még kínosabb és bénább lesz az egész helyzet.

- Adhatok valamit?

Bill felemelte a fejét a magazinjának a fényes lapjai közül, amit már legalább fél órája bámult. A stewardess kedvesen mosolyogva nézett rájuk. Egy kocsi volt előtte, tele italokkal, Bill pedig unottan nézte őket. Most egyáltalán nem volt kedve olyan kérdésekre válaszolni, ahol ennyi válaszlehetőség volt.

- Én egy kólát kérek szépen. – szólalt meg Tom vidáman, amikor látta, hogy Bill még mindig próbál dönteni. – Charlene. – tette hozzá Tom. Bill felpillantott és látta, hogy a nő névtábláján tényleg a Charlene név áll. Bill a szemeit forgatta, amikor a nő ugyanolyan bájosan visszamosolygott Tomra, és Bill felett átnyújtotta neki az italt. Aztán várakozva Billre pillantott, aki viszont még mindig nem tudta eldönteni mit is akar, bár kezdte elfogadni, hogy igazából ez már az élete története.
- Csak egy vizet. – választotta végül, és becsukta a magazinját. Az ölébe tette, és elvette Charlenetől a poharat, a felét pedig le is gurította egyetlen nagy kortyban. A szája mindig ki volt száradva amikor ideges volt, és bár először nem vette észre, most nagyon, nagyon szomjas volt.
- Uncsi. – jegyezte meg Tom, a légiutas kísérő pedig a másik sor felé fordult.
Bill felkapta a fejét, hogy mérgesen nézzen Tomra. Beleegyezett, hogy eljöjjön, Tom tiltakozása ellenére még a jegyet is megvette neki, de ez még mindig nem jelentette, hogy örült is ennek. Tiszta ideg volt, csöndre és magányra volt szüksége, hogy lenyugodjon, de egyiket sem kapta meg, amíg Tom folyton mellette volt.
- Elnézést. – csattant fel. – Mondtál valamit?
Tom vigyora eltűnt, aztán csak a szája egyik fele húzódott szomorú mosolyra.
- Túl feszült vagy. Le kéne nyugodnod.
- Nyugodt vagyok. – vágta rá Bill, bár egyértelmű volt, hogy nem az. – Csak nincs szükségem arra, hogy te folyton a nyakamba lihegj.
Gonosz volt. Bill tudta, hogy gonosz volt, még mielőtt kimondta volna, de egészen őszintén szólva, Bill úgy érezte, mintha megtámadnák, és nagyon ki volt borulva a rengeteg problémától, ami a feje fölé tornyosult.
- Jézusom, bocsánat. – morogta Tom, a kólájába kortyolt, és visszafordult az ablak felé. Ha Bill teljesen őszinte akart lenni magával, ami egyébként nem akart lenni, akkor észrevehette volna, hogy Tom igazából nagyon is jó barátként viselkedett, ahogy visszavonult, amikor arra volt szükség, és csak akkor jött elő, amikor szükség volt rá.
De Bill egyszerűen nem bírta rávenni magát, hogy visszanyelje a büszkeségét és bocsánatot kérjen. Talán Tomnak nem kellett volna beleegyeznie, hogy eljöjjön; talán egyből nemet kellett volna mondania Annienek a telefonban, ahelyett, hogy Billre hagyta volna a veszekedést. Mert Bill tudta, hogy ő sosem fog tudni megnyerni egy vitát sem a nagynénjével szemben. Annie túl makacs volt, és erősakaratú. Ezt a tulajdonságát általában csodálta a nőben, kivéve, amikor ő volt a déli elszántságának a másik végén.

Ezért hát, ahelyett, hogy bocsánatot kért volna Tomtól, amiért így rárivallt, visszafordult a magazinjához, és hagyta, hogy az út hátralévő részében, Tom csak bámuljon ki az ablakon.

- Billy! – a hang sokkal jobb volt személyesen, mint a telefonon át. Bár alig lehetett hallani a reptér forgatagában, pontosan tudta kitől jött, és egyből megfordult, a forrását keresve. Néhányszor megfordult, párszor Tomnak is nekiment, aztán végül megpillantotta őt.

- Billy! – kiáltotta megint, amikor egymásra néztek, és ugrálni is kezdett, ugyanolyan izgatottan, ahogy Bill is érezte magát.

Bill megragadta Tom hatalmas pulcsijának az ujját, és elkezdte végigcibálni a reptéren, táskával a kezükben.
- Gyere! – siettette, amíg Tom próbálta tartani a tempót Bill hatalmas lépteivel. Botladozva ment a magasabb fiú mögött, még mindig próbálta felfogni, hogy az út nagy része alatt Bill rá se hederített, most pedig úgy ráncigálta, mint valami rongybabát.

- Annie! – kiáltotta Bill, amikor végül elértek a nőhöz, aki neki üvöltözött.

Tom megkönnyebbülten nyerte vissza az egyensúlyát, amikor Bill nem rángatta tovább, hanem helyette a nagynénje köré vetette a karjait. Tom tett egy lépést hátra, kicsit ügyetlenül érezte magát a nagy családi találkozó közepette, de nem tartott ez sokáig, mert Annie hamar befejezte Bill ölelését, elengedte, és Tom nyaka köré vetette a karjait. Tom először meglepődött a váratlan ölelésen, de aztán óvatosan ő is átkarolta a nőt.

- Tom! – kiáltotta Annie a fülébe, ugyanolyan izgatottan, megszorította a karját körülötte, aztán elengedte, de a kezét Tom vállán tartotta, és a tekintete úgy szaladt végig rajta fel-le, mintha csak azt nézni, evett-e rendesen a legutóbbi találkozás óta. Leszámítva, hogy még sosem találkoztak, szóval Tomnak igazából fogalma sem volt, hogy Annie mit csinál. Náluk sem a kiterjesztett, sem a szűk családon belül se nézett végig rajta így még senki. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett, a pólója aljával kezdett babrálni, ami szinte a térdéig leért.

Annie kinyitotta a száját, és már úgy tűnt, hogy valamit mondani készül, de aztán megfordult Bill felé, és ugyanúgy megragadta az ő vállát, ahogy előtte Tomét, és végignézett rajta is. Aztán jött a kérdés.
- Nem ettetek, ugye? – inkább vádaskodás volt, igazából, Bill pedig nem volt hajlandó tiltakozás nélkül lenyelni.
- Dehogynem. – mondta, a tekintete pedig Annie arcáról Tom felé vándorolt. – Mondd meg neki Tom.
Annie megfordult, hogy Tomra nézzen, Tom pedig tehetetlenül vállat vont.
- Szokott néha.
- Tom! – mondta Bill, és a lábával dobbantott egyet, Tom pedig érezte, hogy módosítania kell az állításán.
- Mármint, nem úgy eszik, mint egy disznó, de… normálisan? – nem volt benne biztos, hogy pontosan mit is kéne mondania, de Billen úgy látszott, a magyarázatnak már jobban örült, ezért úgy döntött, itt abba is hagyja, mielőtt valami olyasmit mondana, amit nem kéne.
- Hát… - kezdett bele Annie, egyik karjával átölelte Bill derekát, a másikkal pedig Tomét, hogy szendvicsként vegye körbe magát a két jóval magasabb fiúval. – Amíg itt vagytok, mindkettőtöket úgy foglak tömni, mint a libákat!
Bill felnevetett, a fejét csóválva. Egy pillanatra sem kételkedett benne, hogy Annie legalábbis meg fogja próbálni.

Bill ott találta magát Annie régi pick-up kocsijában, a nagynénje és Tom közé préselődve. Tom még mindig kicsit távolságtartóan viselkedett, Bill szerint talán azért lehetett, mert Annie meg kicsit nem túl távolságtartó szokott lenni. Tom egy kicsit talán ideges is volt, amiért Bill leoltotta még a repülőn, aztán onnantól kezdve úgy tett, mintha ott se lenne. Persze, Bill nem szándékosan idegesítette fel Tomot, csak annyi minden kavargott a fejében, folyamatosan Tom hangját hallgatni pedig irritáló volt. Tom túl sokat beszélt.

Ha legközelebb új legjobb barátja lesz, Bill biztos volt benne, hogy valaki csendeset fog választani, hogy ne kelljen ugyanettől a problémától tartania. Elméleti síkon jó ötletnek tűnt.

- Szóval, mióta ismeritek egymást? – kérdezte Annie, egyik témáról a másikra váltva, aztán újra vissza. Bill már abból látta mennyire izgatott, hogy képtelen volt egyetlen dologra koncentrálni. Mindig ilyen volt, amikor egy csomó dolog kavargott a fejében; belement egy kicsit mindenbe, néha azt is elfelejtve, hogy melyik témákat érintette már.
Bill oldalról Tomra pillantott, aki csak bámult előrefelé. Egyértelmű volt, hogy tőle nem fog túl sok segítséget kapni.
- Pár hónapja. – vont vállat Bill, majd kicsit oldalba könyökölte Tomot, hogy vegyen részt a csoportfoglalkozásban. Tom üres arccal nézett rá, aztán újra ki az ablakon. Talán, gondolta Bill, csak a tájat nézi; amin egyébként nem volt túl sok látnivaló egy olyan nagy városhoz képest, mint New York.
- És hogy találkoztatok?
Bill elmosolyodott, amiért Annie ennyire őszintén érdeklődött a történet iránt, pedig nem is volt túl nagy történet. Kicsit szokatlan, valóban, de egyáltalán nem volt nagy szám.
- Miért nem meséled el neki, hogy hogyan kémkedtél utánam, Tom. – javasolta Bill, és újra meglökte Tomot, de Tom csak visszalökött, erősebben, és tovább bámult ki az ablakon.
Annie a szeme sarkából látta a jelenetet, és félre is értette, kicsit barátságosabbnak, mint amilyen valószínűleg volt.
- Nem kell szégyenlősködnöd, Tom. – mosolygott rá, oldalról, Tom pedig egy rövid pillanatra vissza is mosolygott, de hamarabb be is fejezte, mint ahogy elkezdte.
- Jól van. – mondta Bill kicsit sértődötten, amikor rájött, hogy Tom tényleg semmit nem fog segíteni neki. – A munkahelyemen voltam, Tom pedig bejött, és azt mondta, hogy ő lesz a legjobb barátom, ha megmutatom neki merre vannak az akrilok, ezért megmutattam neki, aztán másnap megjelent és megkérdezte lenne-e kedvem együtt lógni.
- És mi – kezdett bele Annie, finoman mosolyogva -, azóta is együtt lógtok?
- Nagyjából. – vont vállat Bill, kíváncsian figyelve Tomot. Talán tényleg jobb lett volna, ha lenyeli a büszkeségét, és bocsánatot kér Tomtól még a repülőn, amikor először gondolt rá.
- Oh, és mondd csak, mi történt a munkáddal? – váltott Annie témát ismét, Bill pedig tájékoztatta is, bár az egész történetet már háromszor elmesélte neki amióta történt, mert egyszerűen nem tudott nemet mondani Annienek.

Így telt tehát a teljes kétórás út a reptértől Bill otthonáig; Bill végig ott volt a hideg, elutasító Tom, és az izgatott, lelkes Annie közé szorítva. Tom többnyire végig csak bámult ki az ablakon, amíg Bill és Annie beszélgetett az új, vagy kevésbé új eseményekről. Más volt személyesen hallani a dolgokat, ezért elevenítettek fel olyan témákat is, amit már meséltek előtte egymásnak. Próbálták Tomot is bevonni a beszélgetésbe, de Tom többnyire az egész úton csendben volt.

- Vannak teheneitek? – ez volt az első egész, önálló mondat, ami Tom száját elhagyta, és ez is akkor történt csak, amikor már a ház előtt leparkoltak. Bill odafordult, amerre Tom is nézett az ablakon át. A kerítéstől nem messze, pár tehén legelészett, Tom pedig úgy tűnt, teljes csodálattal bámulta őket.
- Csirkék is. – felelte Bill, és vállon bökte Tomot. A kocsi másik végében, Annie kinyitotta az ajtót, de Tom még ülve maradt, és csak nézte, ahogy a kis csorda legelészett. Miután Annie kiszállt a kocsiból, Bill középen maradt a helyén. Nem tervezett addig kiszállni, amíg Tom el nem indult. Ez volt a legkevesebb, gondolta, miután úgy nekiugrott aztán le se szarta egész nap.
- Még sosem láttam igazi tehenet. – ámuldozott Tom, a hatalmas állatokat nézve az udvaron.
- Sose láttál még igazi tehenet? – ismételte Bill hitetlenkedve. Ő még sosem látott olyan embert, aki sosem látott még igazi tehenet. Nem is hallott még ilyenről. Mialatt felnőtt, végig olyan emberek vették körül, akik az unalmas éjszakákat tehéndöntögetéssel próbálták múlatni. Elég gyakori esemény volt. Ha pedig, nem feldönteni próbálták őket, legalább segítettek a farmon, és napi rendszerrel voltak állatok körül.
- Azon kívül ami a tányéromra kerül? Nem.
Bill kicsit meglökte Tomot a gonosz megjegyzés miatt, de ennek ellenére mosolygott. Ha Tom ennyire városi bennszülött volt, akkor sokat fog szórakozni Georgiaban. Bill előrehajolt Tom előtt, és meghúzta a fémkilincset, hogy kinyissa az ajtót. Nyikorogva ki is nyúlt, aztán Bill picit meglökte Tomot, hogy szálljon ki. Annie a kocsi másik oldalán állt, és zavartan nézte őket.
- Tom sosem látott még igazi, élő tehenet. – magyarázta Bill, amikor kiugrott a kocsiból a barátja mögött, sejtelmes vigyorral az arcán. Annie is ugyanúgy elvigyorodott, Tom pedig kicsit kényelmetlenül jártatta a tekintetét kettejük között. – Pár perc és megyünk. – mondta Bill, bevágta a kocsi ajtaját, aztán ahogy korábban a reptéren, ugyanúgy megragadta Tom pulcsijának az ujját, és húzta magával az udvar felé, amíg Annie bement a házba.
- Úgy viselkedsz mintha valami idióta lennék. – panaszkodott Tom, miközben próbált lépést tartani Billel, ezúttal kicsit könnyedebben, mint előtte.
- Georgiaban, ha még sosem láttál tehenet, az is vagy, de most siess. – rántotta meg Bill még erősebben Tom pulcsiját, hogy Tom is mellé álljon, egyenesen a kerítés mellé, karnyújtásnyira egy tehéntől. Tom mereven hátrébb lépett. Hirtelen már nem volt olyan bátor a hatalmas állatok mellett, mint amilyen a kocsiban volt, amikor csak távolról látta őket.
- Megsimogathatod. – bátorította Bill, és ő maga is odanyúlt, hogy megsimogassa a tehén fejét. Tom óvatosan megemelte a kezét, hogy hozzáérjen az állathoz, Bill pedig fojtatta. – Ez csak egy tehén, szóval nincs vele gond. De a bikával nem ajánlatos szórakozni. – mondta, Tom pedig a levegőben megállította a kezét, és visszaejtette maga mellé. Ismét hátrébb lépett, Bill pedig csak nevetett.
- Mi a különbség? – érdeklődött Tom, Bill pedig csak mosolygott rá, mint egy gyerekre, aki tele van egy csomó de miért kérdéssel.
- A bikának nincs tőgye. – mutatott a tehén alá, amelyik előttük állt. Megfogta aztán Tom kezét, és a tehén felé irányította, de Tom hirtelen még jobban ellenállt.
- Nem harap, ugye? – kérdezte, és annyira se merte elszakítani a tekintetét a bociról, hogy Billre nézzen. Attól félt, hogy abban a pillanatban, hogy elfordul, egyből meg fogja támadni ez a hatalmas adag steak.
- Neeeeem. – felelte Bill, elhúzva a szót, Tom kezét pedig még erősebben húzta, amíg hozzá nem ért a hatalmas bestia durva szőréhez. – A tehenek békés állatok, tényleg. Többnyire. – tette hozzá, Tom pedig ijedten nézett rá. – Mármint…
- Csak hagyjam a bikát? – mondta Tom, fellélegezve, Bill pedig visszavigyorgott, és bólintott. A tehén kicsit elfordította a fejét, ahogy Tom hozzáért, Tom pedig összerezzent. – Ugye biztos, hogy nem fog megharapni?
- Esküszöm. – nevetett Bill. Hátrébb ment, hogy szedjen egy marék füvet, majd Tom felé nyújtotta. – Etesd meg, és ő lesz a legjobb barátod. – mondta. Tom feszülten nyújtotta a tehénnek a füvet. Bill, aki ott állt mellette, ekkor hangosan felkiáltott, hogy múúúú, Tom pedig hatalmas sikoltással hátraugrott, a füvet a földre ejtve, és a folyamat alatt majdnem a nadrágját is elveszítette.
- Basszus, te barom. – szisszent fel Tom, amikor Bill majdnem összecsuklott a nevetéstől, de ő maga is mosolygott és nevetett, a mellkasát fogva.

Annie mintha hónapok óta készült volna arra, hogy Bill haza fog valakit hozni. A vendégszoba, Bill szobájával szemben már teljesen be volt készítve; a fürdőt is átrendezte, hogy egy plusz embernek is legyen hely; a hűtő pedig annyira megvolt tömve, hogy még kétszer annyi embert képes lett volna ellátni. Amikor pedig vacsorát készített aznap este, az már pontosan olyan is volt, mintha kétszer annyi embernek készítette volna.

Csak ettek és ettek, amíg Annie már nem nézte őket minden falatnál, és amíg a gyomruk már nem bírta tovább. Bill felajánlotta, hogy segít összepakolni a konyhában, de Annie látta, hogy amióta ott vannak, már nem egyszer ásítozott, ezért ragaszkodott hozzá, hogy most már inkább menjenek pihenni. Elvégre is, Annie már így is túl sok mindent tervezett be nekik, csak az idő volt kevés, hogy tényleg meg is csinálják mindazt.

Bill és Tom ezt követően mindketten a saját szobájukba mentek kipakolni, de Bill a feléig se jutott el, már kopogást is hallott az ajtón. Éppen a pólóit pakolta a szekrényébe, amikor jött.
- Gyere. – kiáltotta, szépen lesimította a pólói tetejét, aztán becsukta a fiókot. Az ajtó nyikorgott, és Tom dugta be a fejét, a piercingjét harapdálva.
Tom félénken lépett be a szobába, és finoman bezárta maga mögött az ajtót.
- Bizarr, hogy saját szobám van a nagynénéd házában. – mondta Tom, halkan.
- Uh… - mondta Bill, zavarodottan. – Vendégszoba, és te vendég vagy.
Egyértelműen nem értette Tom problémáját.
- Csak fura. – vont vállat Tom, és helyet foglalt Bill ágyának végében. Bill eközben folytatta a táskáinak a kipakolását, Tom pedig csak nézte. – A családod olyan… - kezdett bele, de egyből abba is hagyta, mert nem igazán tudta hogyan folytathatná a mondatot. Nem is kellett folytatnia, mert Bill teljes mértékig megértette.
- Tudom. – felelte együttérzően, miközben elővett egy nadrágot, széthajtotta, majd újra összehajtotta, aztán berakta egy nyitott fiókba. – Néha hajlamosak túlzásba esni.
- Annyira… kedvesek. – állapította meg Tom. – Kicsit ijesztő.
Bill felnevetett.
- És még csak Annievel és Bobbal találkoztál. – töprengett, még több ruhát beerőltetve a fiókjába, a háta mögött pedig Tom idegesen ugráltatta a térdét. Amikor elmondta az anyjának, hogy Georgiaba fog menni pár hétre, nem akarta neki elhinni. Tom úgy sejtette, hogy csak akkor fog hinni neki, amikor majd nem látja karácsonykor.
- Nem mind ilyenek, ugye?
- Mi? Jobb lenne ha bunkók lennének és folyton veszekednének? – nézett hátra Bill, Tom pedig vállat vont. Talán tényleg jobban bírta volna, mint ezt a túlzott kedvességet, amiben még sosem volt része.
- Akkor legalább elmondhatnám, hogy te már felkészítettél arra. – felelte Tom, nem rosszindulatúan, de Bill akkor is összevonta a szemöldökét, és a bűntudat visszamászott a gyomrába. Becsukta a most már üres bőröndjét, és visszafordult, hogy Tomra nézzen, bocsánatkérően.
- Ami a repülőn volt. – kezdett bele Bill, próbálta lenyelni a büszkeségét. – Bocs, hogy kicsit hisztis voltam.
- Kicsit. – bólintott Tom, de kicsit mosolygott.
- Ja, ne haragudj. – ismételte meg a bocsánatkérést. – Csak tényleg kicsit félek, hogy megint itt vagyok, és-
- Attól, hogy itt vagy? – kérdezte Tom, mert nem értette, hogy ha valaki ehhez van szokva, hogy retteghetett ettől a környezettől.
- Igen. – felelte Bill azonnal, aztán újragondolta a válaszát. – Nem. Mármint… Attól félek, hogy újra találkoznom kell Georggal.
Komolyan, ha végiggondolta, igazából ez volt a probléma. Tudta, hogy ha csak az első pár kínos pillanatot túléli, valószínűleg minden megint ugyanolyan lesz, mint ahogy előtte egész életükben, de hát, mindig az első lépést a legnehezebb megtenni. Bill úgy érezte, mintha vakon kéne egy szakadék szélén állnia, még akkor is, ha tudta, hogy bármerre lép, szilárd talaj lesz a lába alatt.
- Miért, ő valami ex-pasid, vagy valami? – kérdezte Tom kíváncsian, és a kezeit a combja alá csúsztatta, hogy ne birizgáljon semmit.
- Csak egy barát. – közölte Bill, gyorsan. A tekintetében olyan méreg égett, amit Tom eddig még sosem látott; még akkor sem, amikor a lakásban cigizés miatt őrjöngött, vagy amikor Amber és John miatt volt kiakadva a volt munkahelyén. – Miért olyan nehéz felfognod, hogy nem vagyok meleg? – kérdezte Bill, a kérdése pedig ugyanolyan erősen égett a levegőben, mint ahogy a tekintetében.
- Nem úgy értettem… - kezdett bele Tom, pedig úgy értette. Csak nem gondolkozott. – Csak annyi, hogy, nem értem miért félnél attól, hogy egy barátoddal találkozz.
Bill kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem volt erre válasza. Tomnak igaza volt. Nem kellett volna, hogy ennyire féljen a találkozástól. Ezer éve barátok voltak, egyetlen kis félreértésnek nem szabadna, hogy gátat törjön köztük.
- Mindegy. – sóhajtott Bill, és visszafordult az üres bőröndje felé. Vett pár levegőt, megpróbálta újra lenyugtatni magát, és felvette a táskát. Berakta a szekrénybe, aztán visszafordult Tomhoz, aki még mindig az ágy végéből nézte őt. Bill az ajkába harapott, aztán megrázta a fejét. – Hülyeség.