Tom a hideg üveghez nyomta a homlokát és az egyik ökölbe szorított kezét, amíg a másikat mélyen a zsebébe rejtette, mindössze azért, hogy ne látszódjon mennyire remeg.

- Biztos végig akarod nézni? – kérdezte Georg halkan, és a vállára tette a kezét, amit Tom olyan gyorsan lelökött, amilyen gyorsan odakerült.
- Nem hagyom, hogy egyedül halljon meg. – mondta, összeszorított fogakkal, és próbálta visszatartani a könnyeit, amikor a tekintete találkozott Billével az üvegen át. Bill lágyan rámosolygott, mintha azt akarná mondani, hogy „semmi gond”, és ez annyira nem volt így helyes. Neki kellett volna ezt mondania Billnek. Nem hagyta, hogy a tekintete bármilyen orvosi felszerelésre vagy a szívmonitorra vagy bármire is elkalandozzon; megkellett őriznie valamennyire a nyugalmát, és ha azokra a dolgokra pillantott, csak még kétségbeesettebb lett. Bill egy ágyhoz kötözve feküdt, a karjai és a lábai szorosan le voltak szíjazva, és a dereka körül is volt egy hatalmas öv, hogy az egész testét lenn tartsa. Tom pedig olyan erősen szorította össze a fogait, amennyire csak tudta; inkább nem is nézett oda, és lenyelte a fájdalmas gombócot a torkában.

Végül rápillantott az ápolóra vagy orvosra vagy akárki is volt az, aki ott állt a szoba baloldalán, előkészítve az első tűt, amivel Billt el fogja altatni. Tom őt se bírta nézni, ezért visszafordult újra Bill felé. Tommal ellentétben, Bill egy pillanatra sem vette le a szemeit Tomról, amióta behozták; a tekintete végig Tom felé szegeződött, még pislogni is alig csukta be.

Az ápoló ekkor odament, és Bill karját megtörölgette egy kis vattagolyóval, ekkor pedig Bill a jobb kezét megemelte amennyire csak tudta a szíjak alatt, Tom pedig rájött, hogy inteni próbált.

Viszlát.

Tom úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. Az öklét, amit az üveghez szorított, most széttárta a hideg felszínén, és elképzelte, hogy Bill szintén megemelt tenyeréhez ér. A szeme sarkából, Tom látta, hogy Georg elfordul és diszkréten próbálja megtörölni a szemeit.

Minden más tetejébe, a nap nevetségesen korán kezdődött, mintha az élet egy extra „baszd meg”-et akart volna adni neki. Tom reggel fél hétkor jött be, hogy gyorsan meghallgassa mi is fog történni, aztán békén hagyták őket, hogy kávézzanak és kekszezzenek, Tom pedig hallotta az embereket – a tanúkat, idegeneket, olyanokat akik csak kíváncsiságból jelentkeztek -, ahogy úgy beszélgetne, mintha az egész nem is lenne nagy ügy, mintha csak egy sima bűnöző kapná meg amit megérdemel. Georg és Gustav fegyverekről beszélgettek, és azon nevettek, amikor Georg elfelejtette megtölteni a pisztolyát, mielőtt egy drogtanyára mentek.
- A tied megvan töltve, ugye, Tom? – kérdezte Gustav nevetve. – Jobb lenne, ha nem lőnének le, csak mert a felhők között vagy.
Tomot, aki egyáltalán nem volt poénkodós hangulatban, egész reggel csak egy hajszál választotta el attól, hogy szétverjen mindenkit. Hogy visszafogja magát egy ilyen kirohanástól, inkább teletömte magát kávéval és keksszel.

Most pedig azt nézte, ahogy az első tű Bill bőre alá hatol.

- Leszarom. – mondta Tom hangosan, és ellökte magát az üvegtől. Elment Georg, Anne, Andreas és a többiek mellett, egyenesen ahhoz az ajtóhoz, ami az ablak másik oldalán lévő szobához vezetett.
- Mit csinálsz, - sziszegte Georg fenyegetően, és megragadta a karját, amikor Tom elment mellette.
- Bemegyek. – felelte Tom, és kitépte a karját Georg szorításából.
- Tom, nem mehetsz… - kezdett bele Anne, tágra nyílt szemekkel, de Tom félbevágta.
- Tudom. – vágta rá, vad kétségbeesettségtől lángoló tekintettel. – Én csak… muszáj bent lennem. Nem érdekel, ha szabályellenes, bent kell lennem.
Nem várta meg, hogy bárki más ellenkezzen, berontott a szobába, épp amikor az orvos készült beadni a gyógyszert Bill karjába.
- Hé, Tom, nem lehetsz bent. – mondta Braun azonnal, és már nyúlt is felé, hogy kiküldje.
- Kérem. – mondta Tom. A hangja olyan gyenge volt, mint egy kis szellő, a tekintete pedig Braun és Bill között ugrált, aki pedig döbbent, kérdő szemekkel nézett rá. Ráncolta a homlokát, Tom pedig tudta, hogy azon aggódott, hogy ki fogják dobni, és újra egyedül marad odabent. Tom már csak a gondolattól is rosszul lett. – Csak ülni fogok, nem nyúlok semmihez. Kérem, mit árthat? Kérem!
Braun bizonytalanul pillantott a férfira, aki a tűt tartotta, az pedig gyanakodva bámult Tomra.
- Oh, hogy az a… Nincs erre időm. Jól van. De ne nyúljon semmihez. – figyelmeztette, összeszűkített szemekkel, Tom pedig odasietett, hogy leüljön egy műanyagszékre az ágy mellett. Érezte, hogy a megfigyelőteremből minden szem rá szegeződik, de nem volt hajlandó tudomást venni róluk.
- Szia. – mondta, bár úgy érezte nem kap levegőt, és visszafogta a késztetést, hogy megragadja Bill kezét.
- Szia. – felelte Bill rögtön, és a legőszintébb mosoly jelent meg az arcán.
- Ez nagyon megható, meg minden – mondta az orvos unott arckifejezéssel, amitől Tom legszívesebben kiverte volna a fogait. – De más dolgom is van ma.
Tom megfeszült, és csúnyán nézett rá, de úgy döntött nem mond semmit, attól tartva, hogy kidobják, ezért hát visszanézett Billre, ahogy az orvos odatette a tűt Bill bőréhez.

Bill végig Tomot nézte, az arca pedig kicsit megrándult, ahogy a tű bement, de még annyit sem engedett magának, hogy pislogjon. Tom már nem bírta visszafogni magát, és megragadta Bill kezét, Bill pedig megszorította, olyan erősen, hogy Tom csontjai fájdalmasan nyomódtak egymásba. Az orvos, szerencsére, nem figyelt erre.

A megfigyelő szobában, az üveg másik oldalán, Georg nézte, ahogy a kollégája elbúcsúzik az ő… akárkijétől, és azon kapta magát, hogy egyre nehezebb szárazon tartania a kezét. Ő sem örült ennek, bármit is gondolhatott Tom, de most már senki nem tehetett semmit, hogy megváltoztassa. Most már túl késő volt.

Kettejüket nézte, ahogy 815 – nem, Bill, emlékeztette magát – küzdött, hogy nyitva tartsa a szemét, de végül nem volt más választása, a gyógyszer ereje felülemelkedett, a szemei pedig lecsukódtak. Tom most mondott valamit, suttogott, valószínűleg nyugtatta, aztán ahogy egymás kezét szorítottak, észrevehetően elgyengült.

Az orvos várt pár pillanatot, aztán beadta az utolsó injekciót is. Tom tovább szorította Bill kezét, ahogy a fecskendő tartalma lassan Bill véráramába került, Georg pedig mélyen a zsebébe nyomta a kezeit, és kényszerítette magát, hogy tovább nézze.

- Most már csak azt kell várni, hogy a szíve megálljon. – motyogta mellette Gustav, megtörve a szoba szörnyű csendjét. – Lehet, hogy beletelik pár percbe.

Anne halk hangot adott ki mögöttük, és elfordult, a zsebéből pedig elővett egy kendőt, hogy megtörölje a szeme sarkát vele.

Ekkor Georg mozgást vett észre tőle jobbra, és megfordult.
- Hé, te meg hova mész?
Andreas lefagyott az ajtóban. Szembefordult Georggal, hullafehérre sápadva, és olyan tágra nyílt szemekkel nézett, mint akit épp lopáson kaptak.
- Nem bírom nézni. – mondta érdes, száraz hangon. – Elnézést. – kiment ezzel a megfigyelő szobával, becsapta az ajtót maga mögött, Georg pedig visszafordult az ablak felé. Ki gondolta volna, hogy pont ő fog ezen elérzékenyülni, töprengett hitetlenkedve.

Odabent, Tom az orvos és Braun felé fordult, a tekintetek alapján pedig kérdezhetett valamit, aztán egy kis bólintást kapott válaszként. Georg látta, hogy Tom elővesz valamit a zsebéből, de a kezei annyira remegtek, hogy leejtette a földre, és valahova a szívmonitor mögé gurult. Az addig sebesen mozgó zöld vonalak ekkor láthatóan lelassultak, és a zöld kis háromszögek között túl nagyok kezdtek lenni a szünetek. Nehéz volt nézni.

Tom lehajolt, hogy felvegye, amit leejtett, és épp amikor felállt, a szívverés hosszú, egyenletes sípolássá vált, a zöld vonal pedig, a képernyő egyik végéből egészen a másikig nyúlt.

Bár a megfigyelők nem hallották, könnyű volt leolvasni az orvos szájáról a szavakat, ahogy az órájára pillantott, majd azt mondta:
- A halál beálltának ideje, 8 óra 16 perc.
- Basszus, majdnem. – mondta Georg, még mielőtt megállíthatta volna magát, de azonnal meg is bánta. – Elnézést. – tette hozzá gyorsan, és Anne-re pillantott, aki mérgese nézett rá. – Nem akartam… érted. Csak… Inkább befogom.

Ahogy Georg beszélt, Tom a monitorra nézett, aztán vissza Billre, és nagyokat pislogott, hogy a könnyeket elüldözze a szeméből. Georg ekkor látta meg mit vett elő a zsebéből, Tom pedig remegő kezekkel Bill nyakára kapcsolta a nyakláncot, a medált pedig a mellkasára, a kulcscsontja alá fektette. Egy pillanatra a kezét odaszorította Bill mellkasához, a már élettelen szívéhez, és pár másodpercig csak ott tartotta, az arcát nézve.

Épp amikor Georg el akart fordulni, mert már nem bírta tovább nézni, Tom visszahúzta a kezét az ölébe, és Braunra nézett. Georg nem volt benne biztos, hogy Tom mit mond, de volt egy sejtése. Itt maradhatok mellette egy darabig? Kérem?
A választ könnyű volt leolvasni.
- Természetesen. – mondta Braun, és lágyan nézett Tomra. – 30 perced van, amíg elviszik. Ne nyúlj az orvosi felszereléshez.
Lassan a megfigyelők elkezdtek kimenni a szobából. A többségük sápadt volt, rosszul is voltak (semmi sem tud felkészíteni arra, hogy végignézd ahogy egy ember meghal), Anne pedig most már egyre sűrűbben törölgette az arcát a zsebkendőjével.

Tom megvárta amíg mindenki elment; figyelte, ahogy az ajtó bezárul a folyosó végén, aztán felállt. Annyira remegett, hogy alig bírt megállni a lábán, és pár másodpercre le is kellett hunynia a szemét, hogy lélegezzen, mert isten szerelmére, most nem ájulhat el.

Előtte el kell őt vinni. El kell vinni. El kell vinni. – ismételgette magában a mondatot mantraként. Mi van, ha…?

Előtte el kell őt vinni.

Amikor a szédültsége elmúlt, Tom odanyúlt, hogy kiszedje a Billt a szívmonitorhoz kapcsoló drótokat, aztán eszeveszetten nézett körbe, amíg rá nem jött, hogy Bill még mindig lakattal lezárt bőrszíjakkal volt az ágyhoz csatolva.

- Oh, istenem, hol a kulcs. – motyogta az orra alatt, és sebesen forgott körbe a szobában, a szíve pedig csak úgy dübörgött a mellkasában. Odaugrott az egyik kicsi, fehér, fémszekrényhez és kinyitotta. Semmi, teljesen üres. Frusztráltan felnyögött, és próbálta a következőt, de az is üres volt, leszámítva pár üres fecskendőt és néhány csomag gézt. Ekkor Tom már látta, hogy a sötétség kezdi elborítani a látását, és a szekrénybe kellett kapaszkodnia, nehogy összeessen. Most nem engedheti meg magának, hogy pánikoljon; gondolta idegesen, és próbálta a légzésével elcsitítani, ahogy Billnek is mondani szokta. Csal lélegezz, be az orron, ki a szájon.

Pár másodpercen át ezt csinálta, aztán amikor már biztos volt benne, hogy nem fog elájulni, a másik szekrényhez ment. Elrebegett egy gyors imát, mielőtt kinyitotta az első fiókot, aztán mélyen felsóhajtott a megkönnyebbültségtől, amikor megpillantotta az apró kulcsot. Ennek kell jónak lennie, mégis mi másért lehetne itt? Megragadta, és visszafordult az ágy felé, aztán óvatosan berakta a zárba Bill bal csuklójánál.

- Kérlek, kérlek. – mondogatta, lehunyta a szemét, és élesen elfordította. A zár kattanásának hangja annyira boldoggá tette, hogy sírni tudott volna.

Tom gyorsan végigment a többi lakaton is, az eldobott szíjak pedig most a föld felé lógtak le az ágyról. Végigsimította Bill mozdulatlan arcát, aztán egyik kezével a térde, másik kezével pedig a hóna alá nyúlt, ésfelemelte. Ijesztően könnyű volt, és ahogy a karjai bénán lógtak a föld felé, Tom tekintete ismét elködösödött kicsit, és összeszorította a fogait. Szedd össze magad, Tom.

Tom megemelte Bill karját, átvitte a szobán, és a vállával kilökte az ajtót, amikor pedig kidugta a fejét, a folyosón azonnal Andreas sápadt arcát és tágra nyílt, ideges tekitnetét látta.

- Gyorsan. – mondta Andreas. Ugyanolyan stresszesnek hangzott, mint ahogy Tom is érezte magát, és alig nézett rá, már sarkon is fordult, és elindult a folyosón a vészkijárat felé. – Gyerünk, siess! – sziszegte suttogva, mert Tom még mindig ott állt lefagyva. – A kurva életbe, gyere már. Ha miattad lebukom…

Tom szívverése egyre hangosabban lüktetett a fülében; szavak sincsenek arra, hogy mennyire rémült volt, de összeszedte a bátorságát, hogy kijöjjön a szobából, és amennyire csak tudott, sietett a barátja után. A ’barát’ egyáltalán jó kifejezés volt erre? Hát, ezek után, gondolta, talán már barátnak is nevezheti, természetesen attól függően, hogy hogyan fog ez alakulni.

Andreas ment ki először, balra nézett aztán jobbra, hogy biztosan nincs ott senki, aztán visszadugta a fejét, és utasította Tomot, hogy induljon, de gyorsan.

Egy kocsi, amit Tom bérelt pár nappal korábban, direkt erre az alkalomra; az épület előtt parkolt, Tom pedig óvatosan beültette Billt az anyós ülésre, becsatolta a biztonsági övet, és becsukta az ajtót.
- Rendben. – mondta, felegyenesedett, és a nadrágjába törölte az izzadó tenyerét.
- Most tűnj innen. – mondta Andreas, és szó szerint remegett már az idegességtől. – Ha nem a terv szerint megy-
- Tudom, tudom. – mondta Tom gyorsan. – Nem mondom el senkinek, hogy segítettél benne, ne aggódj.
- Jó. – mondta Andreas, nagyot nyelt, és a kocsira pillantott. – Mert akkor megölnélek. És ne felejtsd el-
- Nincs B terv. – fejezte be Tom. – Tudom.
Andreas felsóhajtott, és bólintott. Szomorúnak tűnt.
- Most menj. – mondta. – Takarodj. Gyorsan. Megpróbálom lekötni őket, ameddig lehet.
Tom épp elfordult, hogy induljon, amikor rájött, hogy még meg se köszönte Andreasnak. Annyi mindent tett kockára érte, jobb barátja volt, mint amit Tom valaha is el tudott volna róla képzelni, ráadásul egy olyan ember, akit Tom az itt töltött idő nagy részében nem is kedvelt (és ő se kedvelte Tomot). Visszafordult, hogy Andreasra nézzen, a vállára tette a kezét, és erősen megszorította.
- Nélküled nem sikerült volna. – mondta. – Köszönöm. El se tudod képzelni mennyire.
Andreas összeszorított ajkakkal elmosolyodott, de abban a pillanatban abba is hagyta.
- Még nem csináltad meg. – emlékeztette, de a tekintetében volt egy ’szívesen’. Tom gyakran elfelejtette, hogy egykoron Andreasnak is ugyanolyan fontos volt Bill.
Tom halványan visszamosolygott, mert amit mondott, igaz volt. Még nem csinálta meg, még semmit nem ért el. A lista, hogy mi romolhat még el, végtelen volt. Egy rossz lépés, és az egésznek vége, mindörökre.

Tom mégegyszer megszorította Andreas vállát, és hálásan bólintott neki, aztán visszafordult, és a kocsihoz szaladt. Beszállt, és becsukta az ajtót, a lehető leghalkabban. Minél kevesebb figyelmet vonnak magukra, annál jobb. Az összes lehetséges időre szüksége volt.

Tom szánt rá pár másodpercet, hogy ellenőrizze Bill fejét rendesen megtámasztja-e az ablak, ahol egy régi póló volt párnagyanánt, és hogy a nyaka se legyen kényelmetlen pozícióban. Ezek után, beindította a kocsit. Egy pillanatra eltűnődött hány évet kaphatna, ha a dolgok nem a terv szerint mennek, de hamar úgy döntött, hogy ezen inkább nem gondolkozik. Inkább nem akarta felzaklatni magát, hogy aztán balesetbe kerüljön.

Ebben az állapotban vezetni, ilyen körülmények között, nem épp olyan élmény volt, amit Tom valaha is újra át akart volna élni. A szíve annyira erősen kalapált, hogy ha nem lett volna biztos a dolgában, azt gondolta volna, hogy szívrohama van. Ha ez pedig még nem lett volna elég, annyira szédült, hogy a látása néha veszélyesen elhomályosult, és majdnem elájult a kormány mögött. Dőlt róla a víz, levegőért kapkodott, és annyiszor nézett Billre, hogy többször majdnem kisiklott az útról.

Olyan gyorsan száguldott az utcákon, annyival a sebességhatár felett, hogy öt percen belül már otthon is volt. Sietségében, el is felejtette kicsatolni magát, és egyből ki akart ugrani a kocsiból, még az üléshez kötve. Hangosan káromkodott, kicsatolta az övet, megkerülte a kocsit, kicsatolta Billt is, és újra a karjába vette.
- Ne haragudj. – mondta. – Utálnád, hogy viszlek.

Rekordsebességen belül fent volt a lakásában, Billt pedig a kanapéra fektette. Tom megint végigsimította az arcát, a halűntékától az állkapcsáig, és remegve felsóhajtott. A karórájára pillantott, és próbált erőt venni a szívverésén, hogy lelassuljon. Nem volt sok idő. Nem elég, nem elég, nem elég.

Három perc elteltével Tom fel-alá mászkált a nappaliban, szaporán vette a levegőt, és a kezeit tördelte maga előtt. Basszus, basszus, basszus. Mi a faszt művelt? Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a teljes pánikba, és már épp azon lett volna, hogy leül a sarokba és feladja, amikor halk hangot hallott maga mögül, szinte nyögésszerűt, és amikor megfordult, látta, hogy Bill mocorog, és lassan kinyílnak a szempilláit.

- Oh, hála az égnek. – suttogta Tom, és odaszaladt hozzá, hogy letérdeljen a kanapé mellé. Annyira megkönnyebbült, hogy sírni tudott volna, de arra most nem volt idő. Így is tovább tartott, mint kellett volna, az időből pedig hamarabb kezdtek kifutni, mint ami kényelmes lett volna neki. – Hé, hé, nyugi. Hogy vagy?
Bill lassan pislogott, aztán kipattantak a szemei, és Tomra nézett. A kérdés egyértelműen látszott a tekintetében. Halott vagyok?
- Nem. – felelte Tom, a szája pedig mosolyra húzódott, ahogy Bill a homlokát ráncolta. – Üdv megint itt.
- Mi? Én nem… - suttogta Bill, kicsit rekedtesen, és imádnivalóan zavarodottnak látszott. Tom eleresztett egy megkönnyebbült, kicsit még pánikszagú nevetését, Bill pedig lassan elfordította a fejét, és körbenézett a nappaliban. Tom észre vette, hogy a pupillái teljesen ki voltak tágulva, és a szemei kicsit vörösek voltak, ahol az erek elpattantak, de egyébként úgy tűnt rendben van.
- Élsz. – mondta Tom, megfogta Bill vállát, és visszafordította maga felé. – Andreas segített nekem.
- Mi? – suttogta Bill, mintha Tom valami ismeretlen nyelven beszélt volna.
- Később megmagyarázom. – mondta. – De most elég annyit tudnod, hogy nem, nem haltál meg, bár egy kicsit megijedtem, mert bármi elromolhatott volna, és tovább tartott, amíg felébredtél, mint ahogy számítottam. Az is lehetett volna, hogy rossz adagot kapsz, vagy észreveszik, hogy Andreas kicserélte a gyógyszert és visszacserélik, vagy-
- Mi?
Tom felsóhajtott. Úgy tűnt, most kell majd megmagyaráznia. Felállt a földről, és leült a kanapé szélére. Próbálta nem észrevenni, ahogy Bill elhúzódott, amikor a combja hozzáért a karjához.
- Andreas segített kicserélni a gyógyszereket. – kezdett bele, és próbálta elkapni Bill tekintetét, de Bill szigorúan csak a plafonra meredt. – A halálos injekció helyett, Andreas egy erős nyugtatót szerzett. Ő jött oda hozzám, ő mesélt róla, az apja egyik papírjában olvasott róla. Mindkét szülője kórházban dolgozik, nem tudom mondta-e, amikor… tudd. Mindegy, az apja írt egy tanulmányt a mérgekről, és… - abbahagyta, és megrázta a fejét. Ez túl részletes volt most, nem volt ennyi idejük. – Oké, szóval, ő segített. A gyógyszer elég erős volt, hogy lebénítsa átmenetileg a tested, és a szíved és a légzésed is annyira lebénította, hogy halottnak tűntél. Érted? A szívverésed olyan gyenge volt, hogy attól féltem, hogy mégis meg fog ölni, egészen eddig kész idegroncs voltam. – Bill arca felé nyúlt, hogy megérintse, de Bill elfordult. Tom visszavette a kezét az ölébe, és próbált nem foglalkozni vele. – Rávettem őket, hogy engedjenek be hozzád. – folytatta. – Előadtam a ’nem akarom, hogy egyedül haljon meg’ kártyát, és szerintem a könnyek, amik egyébként igaziak voltak, csodát tettek, mert megengedték. – tartott egy kis szünetet, azon tűnődve, hogy Bill egyáltalán figyel-e rá. Teljesen mozdulatlanul feküdt ott, arccal a kanapé támlája felé fordulva. De a szemei nyitva voltak, a légzése pedig egyre javult. – Hát, ez volt a könnyű része, a rizikósabb a következő lépés volt. – folytatta, bízva abban, hogy Bill figyel is. – A gyógyszer persze nem állította meg a szíved, ezért el kellett hitetnem velük, hogy igen. Azt mondtam nekik, hogy ez – nyúlt a Bill nyaka körüli lánc felé – sokat jelentett neked, és szeretted volna, ha ezzel… temetnek el. Megkértem őket, hogy hadd rakjam rád, aztán véletlenül leejtettem, hogy fel kelljen vennem, és egyszerre kihúztam a zsinórt, ami a szívmonitorhoz kötött. Úgy tűnt, hogy leállt a szíved.
Tom mélyen kifújta a levegőt, az ezt követő csend pedig fülsüketítő volt. Tom kétségbeesetten szeretett volna sietni, de nem bírt odáig fajulni, hogy még siettesse is Bilt.
- Hé. – mondta végül. – Mindenkit átvertünk. – ismét odanyúlt, hogy megérintse, de ezúttal Bill ellökte a kezét és lassan, remegő mozdulatokkal ülő pozícióba emelkedett. – Gyerünk. – mondta Tom, a szája belsejét harapdálva, annyira erősen, hogy már vért is érzett. – Mondj valamit.
- El volt szakadva.
Tom csak pislogott.
- Mi?
- A nyaklánc. – mondta Bill, a térdét bámulva. A hangja lapos volt, Tom úgy érezte, mintha nem is Billtől jött volna. – El volt szakadva. Te raktad össze?
- Elvittem egy ékszerboltba.
Újabb ütemnyi csend következett, ami alatt Tom majd’ megőrült, aztán Bill végül visszafordította a fejét, és ránézett. Tom első reakciója az lett volna, hogy mosolygjon, de hamar meggondolta magát, amikor látta, hogy Bill arca viszont elsötétült. Tom már tudta, hogy ilyenkor jobb nem mosolyogni.
- Mi a faszt csináltál? – mondta Bill, szinte csodálkozva, de a hangjában volt egy mély, veszélyes tónus. A lábait a földre vetette, és felállt. Kicsit megingott ugyan, de sikerült talpon maradnia. Tom felajánlotta volna, hogy segít, ha nem lett volna benne biztos, hogy Bill nem épp szívélyesen fogadná.
- Én csak-
Bill felemelte a kezét, megállítva Tom magyarázkodását.
- Elég. – mondta élesen. – Van egyáltalán fogalmad, hogy mit csináltál? – kérdezte, a hangereje pedig emelkedett minden egyes szónál. – Miért nem tudtál egyszerűen hagyni meghalni?
- Nem tudtam. – suttogta Tom, tágra nyílt szemekkel, és ő is felállt. Soha sem vette be a ’nem akarok szabad lenni’ színjátékot. Biztos volt benne, hogy csak ennyi volt, egy színjáték, egyfajta védekezési mechanizmus, csak hogy ne kelljen csalódottnak lennie. Nme lehetett igaz, hogy nem akarta, hogy megmentsék. – Nem tudtam.
- Ez nem válasz, Tom, persze, hogy tudtál volna.
Tom megrázta a fejét. Düh, frusztráltság és félelem harcolt benne, összekeveredve, és bele is remegett. A hangja szóról-szóra hangosabb lett.
- Nem, nem tudtam, nem érted? – kiabált most már.
Bill is megemelte a saját hangját, Tom hangerejéhez.
- Mit nem értek?
- Azt, hogy szere- bassza meg! Bassza meg! – még saját maga is meglepődött, amikor a hirtelen előtört indulatában megragadott egy vázát a nappali asztaláról, és a falnak hajította. Bill lefagyott, és csak bámult rá. – Nem tudom ezt csinálni. – folytatt, egyenesen Bill szemébe nézve. – Nem bírom ezt tovább. Miért nem bírod egyszerűen elfogadni? Tényleg annyira nehéz? – nézett rá, de Bill csak állt, teljesen kihúzva magát, és bámult Tomra sötét, összeszűkített szemekkel. – Elegem van abból, hogy ilyen önző vagy. Mi lett volna, ha kimondom? – ragadta meg Bill vállát, és megrázta őt. Bill semmit nem csinált. – Válaszolj!
- Nem.
- Még egyszer. – morogta Tom összeszorított fogakkal.
- Nem!
Hosszú másodperceken át bámultak egymásra, Tom pedig lassan érezte, hogy a dühe kezd lecsillapodni, a világ pedig egyre kevésbé lesz sötét. Kicsit a szorításán is lazított. Mindketten csendben voltak, vártak, de mindketten tudták, hogy többet nem fognak erről mondani. A téma le volt zárva.
- És mit terveztél, mit csinálunk? – kérdezte végül Bill. – Mert el fognak minket kapni, ugye tudod? Te is börtönbe kötsz ki, én meg ugyanott, ahol voltam, és akkor már nem fogsz tudni megmenteni, ezt ugye érted?
Tom elengedte Billt, és visszament a kanapéhoz, aminek a végében egy hátizsák várta. Egy kicsit turkált benne, amíg megkereste, aztán felmutatta, hogy Bill is lássa.
Bill szemei elkerekedtek, és egy pillanatra úgy tűnt, megint kiabálni akar.
- De… - dadogta. – Hogyan-
Tom odanyújtotta az útlevelet Billnek.
- Ki akarsz lenni? – poénkodott szárazan, teljesen kimerülve a történtek után.
- Ezek-
- Hamisak, egyértelműen. – mondta Tom, és az órájára pillantott. – Remélem nem baj, hogy ugyanaz a családnév.
Nem volt sok idejük, már el kellett volna indulniuk. Ha meg akarták csinálni, muszáj lett volna már menniük. Tom nem számított arra, hogy Bill ennyire ellenkezni fog, nem akarta ezt a lehetőséget fontolóra venni. Most már hatalmas esély volt arra, hogy még azelőtt elkapják őket, hogy odaérnének.
- Kit találtál, aki-
- Nézd, csak vedd el. Légyszi.
- Baszd meg. – suttogta Bill, az iratokat nézve, Tom pedig eltűnődött, hogy csak az ő fejében, vagy Bill szemei tényleg bepárásodtak. – Nem hiszem el, hogy erre kényszerítesz.
- Mi?
- Azt hittem világosan megmondtam, hogy nem akarom, hogy megments! – kiáltotta Bill, és ledobta a papírokat. – Mindent elrontottál, és nem megyek sehova veled. – tett ekkor pár lépést hátra, és ha előtte tényleg voltak könnyek a szemében, azok most már el is tűntek.
Tom szíve először összeszorult, aztán dübörögni kezdett a mellkasában, ahogy a pánikszintje megemelkedett.
- Ezt nem mondhatod komolyan.
- De igen. El se hiszem, hogy ezt a hátam mögött tervelted ki! Hazudtál nekem. A szemembe néztél, és hazudtál nekem. Bíztam benned. El sem hiszem, hogy szereztél embereket, akik segítettek. Ugye tudod, hogy ez bűncselekmény? – a hangja most már szinte hisztérikus volt, épp ahogy Tom is érezte magát. – Tudod, hogy el fognak tudni, és akkor én leszek, aki tönkretette az életed, és én-
- Az életem akkor ment volna tönkre, ha meghalsz. – mondta Tom laposan, Bill arcán pedig ekkor valami megváltozott. A tekintete meglágyult, és tett pár lépést Tom felé.
Hamar ott állt előtte, Tom pedig azon kapta magát, hogy tehetetlenül bámul a szemébe, hihetetlenül hálásan, hogy egyáltalán volt még lehetősége belenézni ezekbe a szemekbe, és érezte, hogy a feszültségének egy része el is száll. Bill megemelte a kezét, és a hüvelykujjával Tom csípőcsontját kezdte simogatta. Amikor megszólalt, a hangja mély volt, és lágy, és Tom azonnal tudta, hogy sikerült megint bedőlni ugyanannak a trükknek.
- Az én páncélos lovagom, hm?
Tomnak alig volt ideje, hogy nem szívesen de elrántsa magát, hogy megállítsa ami történik, de Bill mindig gyorsabb volt nála, és egy pillanat alatt megszerezte Tom pisztolyát, és alig három másodperccel később már ott állt a szoba másik végében; Tom torka pedig olyan erősen szorult össze, hogy biztos volt benne, hogy ott helyben meg fog halni, amikor Bill a pisztoly csövét a saját fejéhez emelte, egyenesen az állkapcsa alá.
- Ne! – kerekedtek el Tom szemei, és a rémülettől döbbenten emelte fel a kezeit. Pár másodpercre levegőt sem kapott, aztán hallotta magát, ahogy könyörögni kezd. – Bill, ne. Tedd le. Tedd le, Bill, kérlek. Jézusom, csak…

Billen tisztán látszott, hogy nem figyel rá. Teljesen megvadult, a tekintete elsötétült, és levegőért kapkodott. A keze egyáltalán nem remegett, amikor pedig kattant a pisztoly biztosítéka, a hang úgy visszhangzott a szobában, mintha már a valódi lövés hangja lett volna.

Tom tiltakozásul felkiáltott, de nem mert közelebb menni. Látta Bill tekintetében, hogy nem csak szórakozott, valami őrület lobogott benne. Oh, istenem.
- Kérlek. – könyörgött, elfojtott hangon. – Ne csináld ezt.

Ne csináld ezt velem, ne csináld ezt velem, necsináldeztvelem.

Bill keze megremegett, ahogy ott tartotta a pisztolyt magához, és egy pillanatra úgy tűnt, meg fogja húznia  ravaszt, de aztán hangosan káromkodott, és levert sóhajjal maga mellé ejtette a karját.

Tom megkönnyebbülten sóhajtott fel, és tett egy lépést előre, hogy visszavegye a pisztolyt, de Bill karja ismét a levegőben volt, ezúttal egyenesen Tom mellkasára célozva. Tom megtorpant.
- Csináld. – mondta, nyugodtabban, mint ahogy egy fegyverrel szemben álló embernek kellett volna. – Ha nem vagy hajlandó velem jönni, inkább lőj le, minthogy végig kelljen néznem a halálod. Túl sokat jelentesz nekem, és tőled függ, Bill. Te kezdted, tőled függ. Szóval csináld csak.
Bill megint szinte a könynek szélén állt. Ezúttal már egész testében remegett.
- Ez nem fair. – suttogta, a szeme pedig megtelt kétségbeeséssel, és eszeveszetten nézett körbe a kiutat keresve. – Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem. Megígérted.
Tom akkor nem foglalkozott ezzel, teljesen meg volt róla győződve, hogy a hazugságai végül kifizetődőek lesznek, de most, hogy ezt hallotta Billtől, összeszorult tőle a szíve. Tényleg megígérte, de ez volt a legjobb megoldás. Az egyetlen megoldás, semmi mást nem tehetett volna.
- Nem fogsz lelőni. – mondta helyette, és minden ellenére, sikerült nyugodtnak hangzania. – Érdekel honnan tudom? – folytatta. – Mert nem vagy gyilkos. Nem vagy az. – tette hozzá, amikor Bill arckifejezése megint durván elsötétült. – Nem ilyen vagy, nem vagy az.
- Nem tudod mire vagyok képes. – mondta Bill halkan, olyan fenyegető hangon, hogy Tomnak muszáj volt emlékeztetnie magát, hogy ismerte Billt, hogy tudta mit csinál, hogy ezen már nem egyszer végigmentek. – Csináltam már ezt. Éppen így.
- De, tudom mire vagy képes. Tudod, hogy tudom.
A fegyver remegett Bill kezében, olyan bizonytalanul, hogy még ha lőni is próbált volna, talán akkor sem talált volna. Aztán Bill végül elkezdte leereszteni, de Tom túl hamar lazult el. Bill egyszerűen a könyökét engedte csak le, aztán hátracsavarta a kezét, a pisztoly csövét ismét az állkapcsa alá nyomta, és meghúzta a ravaszt.

És akkor ott volt az a szörnyű, fülsüketítő csönd. Tom teljesen biztos volt benne, hogy a világ sem forgott tovább. Minden megállt, még levegőt sem tudott venni.

- Nincs megtöltve. – suttogta Tom, amikor a világ lassan újra forogni kezdett, és lassan felfogta mi történt. A szemei hatalmasra nyíltak, könnyektől csillogtak, a megkönnyebbülést pedig szinte tapintani lehetett, olyan erőteljes volt. – Nincs megtöltve. Elfelejtettem. Jézusom, elfelejtettem.

Leereszkedett a kanapéra, a térdei megadták magukat alatta. A fejét a kezeibe temette, és csak lélegzett, küzdve a sírással. Bill tényleg… Inkább megölte magát volna itt helyben, minthogy Tommal menjen. A gondolat olyan volt, mint valami sötét erő, ami az összes belső szervét egyszerre szorította.

Nem tudta mit csinál Bill, de hallotta, hogy a pisztoly a földre koppan. Szótlanul, Tom odanyúlt érte, megragadta, és visszarakta az övére. Nem tudott Billre nézni, helyette csak felállt, felvette a hátizsákot, és Bill lábához hajította.

Volt egy olyan érzése, hogy Bill se néz rá, miközben lehajolt, felvette a hátizsákot, és a fürdőbe ment, és olyan erősen vágta be maga mögött az ajtót, hogy még a falon lévő képek is beleremegtek.

Semmi nem volt ezután. Csend, feszültség, és semmi. Bill előjött a fürdőből egy perccel később, sötét farmerbe, és egy nagy, hasonlóan sötét pulcsiban és egy napszemüvegben, ami az arca felét eltakarta, és lehetővé tette, hogy elbújjon mögötte. Ezidő alatt, Tom is hasonló ruhába öltözött, de hogy kevésbé legyen gyanús, ő elhagyta a napszemüveget. Az egyetlen dolog, amivel Bill egyáltalán tudomásul vette Tom jelenlétét, az volt, hogy a rabruháját durván Tom mellkasának dobta. A kapucniját is felhúzta, és látszott rajta, hogy teljesen ki akarja zárni Tomot. Nem mondott semmit, csak állt, a falat bámulva, karba tett kézzel.

Tom felsóhajtott, lenézett a rabruhára, és visszafogta a késztetést, hogy végigsimítsa. Helyette megragadta a varrásnál és széttépte. Párszor megismételte ezt, amíg az ing már csak pár rongydarab volt. Ugyanezt tette a nadrággal is, és szinte biztosra vette, hogy Bill nézi a sötét napszemüvegen át, de amikor Tom felnézett, nem tudta megállapítani. Miután mindent darabokra tépett, Tom a kukába hajította őket. Meg akarta kérdezni Billt, hogy szeretne-e ő élni a megtiszteltetéssel, de olyan erősen szorította az állkapcsát, hogy Tom nem mert hozzászólni sem. Tom elővett egy kis doboz gyufát, meggyújtott benne kettőt, és a kukába dobta, majd szótlanul nézte, ahogy a ruhák elfeketülnek, és elégnek. Még egy fejezet lezárul, gondolta kicsit szomorkásan, de még mindig nem volt tiszta, hogy el fogják-e érni a befejezést, már ha egyáltalán volt olyan. A narancs lassan elhalványult, a kis azonosító kártya a mellkasnál elolvadt, a számok pedig eldeformálódtak rajta, és végül teljesen olvashatatlanná váltak.

Amikor a ruhákból már szinte semmi nem maradt, Tom fogta a kukát és a kandallóba öntötte a tartalmát. Két perccel később elhagyták a lakást, egymás mellett menve, de nem értek egymáshoz. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Tom elindult innen, de nem bírt szomorkodni miatta. Bill élt, és csak ez számított, még ha Bill utálta is őt. Egy nap majd megtanulja értékelni, amit Tom tett érte.

Remélhetőleg.

Bill olyan csendben volt a kocsiban, mintha nem is lélegzett volna, és Tom ezért is rezzent össze, amikor végül megszólalt, éles hangon.

- Elmehetnénk valahova, mielőtt elrángatsz isten tudja hova?

Tom nemet akart mondani, tényleg, mert nem volt rá idejük, de a pisztollyal történtek után, nem bírta ezt tenni. Istenem, soha.

- Persze. - felelte. - De ne legyen túl hosszú. Húsz percen belül ott kell lennünk, különben lekéssük a gépet.

Bill állkapcsa láthatóan megrándult, és feszülten az ablak felé fordult.

Tom szó nélkül elvitte Billt oda, ahova menni akart. Aggódott az idő miatt, de nem tette szóvá az aggályait. Amint Bill elmondta hova szeretne menni, Tom tudta, hogy erre a kérdésre nem lehet nemet mondani, bármennyire is szorít az idő, és Bill bármennyire is próbált érzéketlennek tűnni, ahogy kimondta.

A föld kemény volt, és meg volt fagyva a lábuk alatt, Tomot pedig emlékeztette a pár nappal korábbi rémálmára. Kirázta a hideg, és a zsebébe dugta a kezeit. Soha nem szerette ezeket a helyeket, mindig teljesen kikészült tőlük.

Bill elől ment az úton, Tom csak a háttérben követte, a sírköveket nézve, amíg hirtelen meg nem állt. Bill megérintette a tetejét óvatosan, aztán letérdelt. Odanyúlt a szomszéd sírhoz, hogy az egyik csokorból letörjön egy rózsát, és a kő alatti, megfagyott földre fektette. Ezt leszámítva, a sír üres volt és gondozatlan, ahogy Billé is volt Tom álmában, és Tomnak el se kellett olvasnia a feliratot, már tudta kié volt a sír. Először Tom összevonta a szemöldökét, amiért Bill a rózsát a közepe helyett a baloldalára tette, de aztán, sajgó szívvel rájött, hogy azért, mert a szüleit együtt temették el.

Bill csak pár pillanatig ült ott, aztán felegyenesedett, és tovább indult, ezúttal lassabban, bizonytalanabb léptekkel. Tom egy jó három méterrel arrébb követte, még mindig óvatosan, hogy ne zavarja meg. Aztán Bill hirtelen megállt egy hófehér sírkő előtt, és csak állt ott, és nézte, hosszú másodperceken át, aztán térdre rogyott, sokkal kevesebb méltósággal, mint előtte. Tom picit közelebb ment, és visszafogta magát, hogy ne mondja ki, hogy siessen. Nem akarta sürgetni, de arról volt szó, hogy csak öt perc, és most már legalább négy eltelt ebből. Kezdtek kifutni az időből, és hacsak Andreasnak nem sikerült tényleg feltartani őket, akkor már biztos észre is vették, hogy eltűntek.

Ez a sír jóval ápoltabb volt, mint az előző. Friss virágok voltak a hideg idő ellenére is, a gaz rendesen ki volt szedve, és egy kis lámpás még mindig égett a korábbi látogató után.

Bill a megfagyott fűbe ásta a kezét maga előtt, a hátának fel-le emelkedése pedig elárulta, hogy durván és fájdalmasan veszi a levegőt. Tom azon kapta magát, hgy az óráját nézi, ahelyett, hogy nyugtatná. Épp amikor mondani akarta, hogy menniük kéne, Bill felállt, gyorsan és elszántan.

- Akkor menjünk. – mondta, és elvágtatott Tom mellett, olyan gyorsan, hogy Tomnak még futnia is kellett, hogy elérje.
Amikor visszaértek a kocsihoz, Bill bevágta maga mögött az ajtót, az ülésre felhúzta a lábait, és az ablak felé fordult.
- Kapcsold be az öved. – mondta Tom, amikor kihajtott a temető kapuján. Bill egy arcizmát se mozdította meg. – Kérlek?
Semmi. Jól van. Egyik kezét a kormányon tartva, Tom áthajolt, hogy megragadja az övet, durván megrántotta, és bekapcsolta. Bill elhúzódott, az ajkait pedig még erősebben összeszorította, de egyébként nem ellenkezett.
A csönd ezt követően olyan kényelmetlen volt, hogy Tom legszívesebben sikított volna.
- Nézd. – mondta pár perc után. – Értem, hogy mérges vagy, de-
- Kuss.
- Rendben.
 

Meglepő módon, úgy tűnt, senki nem gondol semmit a kicsit furcsán öltözött férfiakról, ahogy a reptér felé szaladtak. A hűvös idő megmagyarázta a nagy pulcsijukat és sapjájukat, a napszemüvegek pedig… hát, néhányan csak szimplán szokatlanok.

Bill lehajtotta a fejét, a feszültség és az idegesség pedig akkora hullámokban áradt belőle, hogy Tomnak nehéz volt kibírnia, hogy ne ölelje át; de ügyelt rá, hogy egyáltalán ne reagáljon, amikor Bill végül megadta magát, és megragadta Tom pulcsijának az ujját.

Rendben van. Rendben vagyunk.

Mostanra már mindenki észrevette, hogy eltűntek; Tom biztos volt benne. Valószínűleg már el is kezdték kihallgatni az épületben lévőket, beleértve Andreast is. Tom remélte, hogy tényleg igazat mondott, és soha nem fogja említeni sem, hogy mit csináltak, vagy hova mennek. Szinte ironikus volt, hogy ilyen vakon kellett benne bíznia. Éppen abban a személyben, akit még csak soha nem is kedvelt, most mindkettejük sorsát a kezében tartotta. De Andreas volt az egyetlen, aki egyáltalán ismerte Billt, aki látta rajta a változást, aki tudta, hogy valódi volt. Persze, ott volt Anne is, de ő sose tette volna meg, Tom pedig nem is akarta volna kockáztatni az ő karrierjét, vagy hogy börtönbe kerüljön.

Egyelőre azonban úgy tűnt, minden egész jól megy. Tom félt, hogy nem fogják tudni bejuttatni Bill gyógyszereit az ellenőrzésen, de most már itt voltak, a biztonsági kapu másik oldalán, és még senki sem állította meg őket. A hamis személyigazolványuk annyira valódinak tűnt, hogy semmi gond nem született belőle. Senki nem is kereste őket, szóval talán az is lehetséges volt, hogy a rendőrségen még senki nem is vette észre, hogy eljöttek. Andreas biztos jó munkát végzett a figyelemeltereléssel, gondolta Tom halványan mosolyogva.

Pár perccel az után, hogy átjutottak a kapukon, szinte félelmetes, hogy milyen közel voltak ahhoz, hogy ne sikerüljön. Fél óra, és a repülő már indult is volna nélkülük, és akkor mit csináltak volna, menekültek volna a vadonba?

Tom átadta Billnek az ablak melletti helyet, bár úgy tűnt, inkább ülne a szélsőn, hogy bármikor megszökhessen. Mégis, kapucnival és napszemüveggel, Bill leült, a lábait és a karjait is szorosan maga köré zárva. Öt perccel később, Bill forgolódni kezdett a székében, és a körmével nyugtalanul dobolni kezdett a karfán, Tom pedig kétségbeesetten szerette volna megfogni a kezét.

Amikor a légiutas kísérő hangja megszólalt a hangszórókon, Bill ujjai elfehéredtek a karja körül. Tom megkérdezte volna, hogy szeretne-e váliumot, vagy valamit, hogy lenyugodjanak az idegei, ha nem tudta volna, hogy Bill egyből letépte volna a fejét. Talán inkább Tomnak kellett volna a válium, úgy érezte nem ártott volna. De ahelyett, hogy azt mondták volna be, hogy a járaton két szökevény van ’kérjük maradjanak a helyükön, pánikra semmi ok’; a légi utas kísérő, csak annyit mondott be, hogy pár percen belül felszállnak. Bill szorítása enyhült a karfán.

Tom tíz perccel később, amikor a repülő elindult a kifutón és felemelkedett a földről, sírni tudott volna. Talán sírt is egy kicsit, de csak úgy, hogy Bill azt ne láthassa.

Tom abban a pillanatban nagyon is óvatos volt Bill kedélyállapotával. Még a vad dühöngését is jobban szerette, mint ezt a folyamatosan áradó mérget. Ahogy most volt, csendben, magában forrongva, mindkét lábát és karját keresztbe zárva; sokkal rémisztőbb volt, mert Tomnak most fogalma sem volt, hogy egyáltalán mit gondolt, A csendes düh mindig sokkal rosszabb volt. Kiszámíthatatlan és hideg, mint egy fal, amin sosem tud átjutni.

Az is lehet, hogy mindent előről kell majd kezdenie vele, de talán nem is számított.

- Aludnod kéne. – jegyezte meg Tom egy idő után, és a szeme sarkából Billre pillantott. – Hosszú az út.
- Nem.
Tom bólintott.
- Még mindig örülök, hogy megcsináltam, ugye tudod. – mondta, halkan, hogy a többi utas ne hallja. – Tudom, hogy mérges vagy.
- Még nem láttad milyen vagyok mérgesen.
Tom csak bólintani tudott, és hátra dőlt a székében. Az út egyre csak hosszabb lett.
 

Tizenkét órával később végül mleszálltak. Egyikük sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Bill azért, mert túl ideges, rémült vagy dühös volt (vagy mindegyik egyszerre), Tom pedig azért, mert nem bírt elaludni azzal a tudattal, hogy Bill ilyen állapotban ébren van mellette. Tom azon kapta magát, hogy folyton tudni akarta hol van, hogy biztonságban és életben van, és hogy nem megy sehova. Annyira nagyon, hogy még a mosdóba is alig tudott kimenni, hogy ne kelljen Billt egyedül hagynia.

Kiléptek a reptérre, kicsit megkönnyebbülten, miután olyan sokáig ültek, és beszippantották a friss levegőt, ami annyira más volt a németországihoz képest. Ahogy körbe néztek, mintha minden gyorsabban mozgott volna. Az emberek gyorsabban mentek, gyorsabban beszéltek japánul és minden más nyelven, és ettől könnyű is volt elmerülni a tömegben és eltűnni.

Úgy tűnt, Billnek sikerült valamennyire lenyugodnia az utóbbi tizenkét óra alatt, de még mindig magába volt fordulva, és mindig összerezzent, amikor valaki véletlenül hozzáért. Ismét Tomhoz fordult nyugtatásért; a kezét úgy fonta Tom csuklója köré, mint valami bilincset. Tom lepillantott és elrejtette a mosolyát, ahogy elnavigálta magukat a reptér egy elszigeteltebb részébe, nem messze a kijárattól, aztán Bill felé fordult.

- Hé. – mondta, és a kezét Bill arcához emelte, hogy Bill tiltakozása ellenére levegye a napszemüvegét. – Erre nincs szükséged. – letolta a kapucnit is, hogy végre, az utóbbi tizenkét órán belül most először láthassa az arcát. – Itt senki sem ismer minket.
Bill egy pillanatra a szemébe nézett, aztán elfordult.
- Utállak.
Tom mellkasa fájdalmasan összeszűkült, de rávette magát, hogy mosolyogjon.
- Majd együtt megoldjuk.
Bill cinikusan felnevetett, és keresztbe tette a karját.
- Együtt. Vicces. Én pedig még azt hittem csak te hozod a döntéseket.
- Azt tettem, amit tennem kellett. – mondta Tom, Bill pedig csak grimaszolt, láthatóan nem volt meggyőzve.
- És hol fogunk mi élni? – kérdezte. – Az utcán, gondolom? Talán egy kukában, ha szerencsések vagyunk?
- Már vettem egy lakást.
Most először, Bill rendesen ránézett.
- Mi?
- Eladtam a kocsim. – magyarázta Tom. – Már egy ideje.
Ahogy Bill bámult rá, mintha csak most vette volna észre, hogy Tom milyen komolyan gondolta ezt, és hogy nem csak hirtelen felindulásból csinálta. Az elárultság érzését viszont még mindig látta Bill tekintetében, és ez volt a legrosszabb az egészben.
- Olyan nagy kérés, hogy tiszta lappal induljunk? – próbálkozott Tom, és Bill nem mondott semmit, de ez még jobb volt, mint egy ’igen’.
Tom hezitált, de végül odanyúlt, hogy a kezét finoman Bill nyaka köré fonja. Ott tartotta egy darabig, ha esetleg Bill el akarna húzódni, de ugyanott maradt, egyenesen Tom szemébe nézve. Bár nem vett éppen részt benne, el sem húzódott, amikor Tom odahajolt egy csókért. Jó érzés volt, ha egy kicsit hideg is, mégis úgy tűnt, hogy Bill talán ad neki egy esélyt.
A csók csak pár pillanatig tartott, mert Bill elhúzódott, de nem annyira, hogy kilépjen Tom kezei közül.
- Bár ne csináltad volna ezt. – mondta halkan.
Tom a kezei közé fogta az arcát, és a homlokukat egymásnak támasztotta.
- Csak hagyd – mondta halkan -, csak hagyd, hogy megtanítsalak szabadon élni. – Bill mozogni kezdett, de Tom erősebben szorította magához. – Nem foglak kényszeríteni, hogy maradj velem. – folytatta. – Nem fogok soha, semmi többet kérni tőled, elég tudnom, hogy még mindig itt vagy, és élsz. Csak engedd meg, még ha ez is lesz az utolsó dolog, amit érted fogok tenni.
Bill tekintete úgy tűnt meglágyul, és lecsukódtak a szemei. A fáradtság látszott az arcán, és ahogy Tomnak dőlt.
- Őrült vagy. – mondta kis idő után. Megemelte a saját kezét, és szinte kísérletszerűen, végigsimította egyik ujjával Tom arcát; úgy, ahogy előtte még sosem csinálta. – Miattam vesztetted el a fejed?
Tom elmosolyodott, ami úgy tűnt, mintha már évek óta most fordult volna elő először.
- Igen, miattad. – mondta. – Megőrülök érted.
Bill úgy tűnt elfogadta ezt, mert visszamosolygott, még ha kicsit bizonytalanul is.
Ott álltak még így egy darabig, csak itták be egymás jelenlétét, és próbáltak energiát gyűjteni a következő lépésekhez. Meglepő módon, Bill húzódott el először, és kicsit felvont szemekkel, megszólalt.
- Akkor?
Tom bólintott, bénán, és kísérletszerűen, lenyúlt, és megfogta Bill kezét. Nem volt semmi reakció, csak Bill ujjai megszorították az övéit, Tom pedig elindult a kijárat felé.

Bill visszavette a napszemüvegét, de Tomot nem zavarta. Nem szabadott ellazulniuk és teljesen elengedni magukat, nem teljesen, még nem. Talán tíz vagy húsz év szabadság után sem lennének erre képesek. Sosem lesz olyan, hogy ne lennének veszélyben. De rendben volt, gondolta Tom, és megszorította Bill kezét, ahogy az ajtók hangos susogással kinyíltak. Meg fogják oldani.

Vége