Billnek olyan sérülései voltak, amikről Tom nem is tudta hogyan szerezte. Ott volt a seb az arcán, természetesen, és még pár horzsolás az eséséből. Az állkapcsán lévőt Annie próbálta helyre hozni, de a legkiemelkedőbb a lila folt volt Bill arccsontján és a szeme alatt. A kék és a lila több száz különböző árnyalata jelent meg benne, és Bill hiába próbálta alapozóval eltüntetni, nem volt az a mennyiség, ami segített volna.

Miután hazajöttek, Tom csak figyelte a kanapé másik végéből, ahogy Annie elkezdett aggodalmaskodni, Bill pedig teljesen bezárkózott. Amióta megérkeztek, nem is mondott szinte semmit, még a történetet is Tomnak kellett elmesélnie. Annie homlokára végig mély ráncok ültek ki, Bill pedig az este további részére a szobájában bújt el, így Tom egyedül maradt egy olyan házban, ami nem az övé volt, és amit nem is ismert. Annie mondta neki, hogy Billnek csak kell egy kis tér egy darabig, ezért Tom úgy döntött meg is adja neki.

Tom kényelmetlenül érezte magát, nem találta a helyét, de leginkább, bűntudata volt. Ha hamarabb közbelépett volna, talán Bill nem szerezte volna ezeket a sérüléseket. Tom a piercingjét rágcsálva feküdt az ágyán a vendégszobában, csak bámulta a plafont, és azon gondolkozott, mit csinálhatott volna másképp.

Aznap este Tom korán elaludt egy zacskó jéggel – amihez Annie ragaszkodott – a fájó kezén.  Biztos volt benne, hogy Annie és Bob sem feküdtek még le amikor ő elaludt, pedig előtte még ő maga is poénkodott, hogy Annie-ék még a kakast is beelőzték reggel és este is. Az agya viszont nem tudott kikapcsolódni; még álmában is újra játszódott az aznapi jelenet, mindig kicsit másképp. Az ő helye, a fiúk helye, Bill helye, Annie kocsijának a helye. A végét viszont sosem látta.

Amikor másnap reggel Tom felkelt, az ökle lüktetett, a jég pedig, amit használt, most a tartójában meleg volt, folyós, és a csípője alatt volt. Megfordult fáradtan, és levette a zacskót. A pólója az éjszaka alatt felgyűrődött, így a zacskó odaragadt a derekához. Grimaszolva húzta el onnan.

Tom a padlóra dobta az olvadt jeget, és átfordult, hogy a párnába temesse az arcát. Fel se tudta fogni milyen szerencséje van. Ott élt a nagy-menő New Yorkban, és egész eddigi életében el tudta kerülni a verekedéseket. Most viszont, alig egy hét valami isten háta mögötti kisvárosban Georgiaban, és már ott is volt a helyi rossz fiúk verőlistájának a tetején.

Egyedül azzal tudta szentesíteni a helyzetet, hogy legalább segített Billnek, mielőtt még jobban elszabadultak volna a dolgok. Nem volt túl meggyőző, Tom tudta, de legalább ez a tudat megvolt.

Tom már kezdte rábeszélni magát, hogy kimásszon az ágyból annak reményében, hogy Bill is kijön majd a szobájából valamikor; amikor az ajtó kinyílt nagy erővel, és a falnak vágódott. Anélkül, hogy átfordult volna, Tom csak a fejét tekerte hátra, és látta, hogy Bill állt az ajtóban, határozott de aggódó arckifejezéssel. Annie-nek biztos igaza volt; csak egy kis térre volt szüksége.

- Neked is jó reggelt. – nyögte Tom; a szavai összefolytak, ahogy visszaengedte a fejét a párnába.
Tom hallotta, hogy kis kattanással becsukódik az ajtó, aztán érezte, hogy súly nehezedik mellé az ágyon.
- Hogy van a kezed?
Bill szavai sokkal lágyabbak voltak, mint az arckifejezése pár pillanattal korábban, Tom pedig oldalra fordította a fejét, hogy rendesen tudjon beszélni vele. Bill az ágy szélén ült, a fekete tincsei elállták az ablakon beszűrődő nap fényét. Levertnek tűnt, mégis meg volt benne az a Billség, amihez Tom már annyira hozzászokott.
- Fáj. – vallotta be. – Hogy van az arcod?
- Fáj. – Bill csendben volt, lehajtott fejjel ült, amíg Tom a ragtapaszt nézte az arcán. Pár perccel később, Bill lehajolt, hogy felvegye a jeges zacskót, amit Tom félredobott. Megnyomogatta az ujjaival, és rosszallóan nézett. – Kell neked jég.
- Neked is. – felelte Tom unottan, és az oldalára fordult, hogy kényelmesebben beszélhessen vele. Bill még mindig melegítőben és kopott pólóban volt. Tomnak fogalma sem volt mennyire volt korán, de a nap legalább már felkelt.
- Már tegnap meg akartam köszönni. – mondta Bill, gyorsan, és kicsit forgolódott az ágyon, hogy egyenesen szembe legyen Tommal. – Azért, amit csináltál. Úgy értem, nem kellett-
- Gyorsabbnak kellett volna lennem. – vágott közbe Tom, mielőtt Bill befejezhette volna a gondolatát.
Bill savanyú képet vágott, és megrázta a fejét.
- Nagyon gyorsan történt, Tom. Azonnal ott voltál.
Tom nem így gondolta. Igazából, teljesen biztos volt benne, hogy nem volt ott azonnal, ahogy Bill mondta. De ha Bill így gondolta, akkor Tom nem tudott vitatkozni, hogy elég gyorsan lépett-e közbe.
- Azok a pasik bunkók voltak. – mondta helyette, kicsit megváltoztatva a témát. – Kik voltak?
A kérdés már azóta ott motoszkált a fejében, amióta meglátta őket a játszótér szélén, amikor még Billel hintáztak.
- John és James Black. – motyogta Bill.
- Testvérek? – érdeklődött Tom, és kíváncsian felvonta a szemöldökét. Az egész olyan gyorsan történt előző nap, hogy nem igazán volt ideje észrevenni a hasonlóságot a két pasi között, leszámítva a méretet és a tekintetükben lobogó tüzet.
Bill bólintott.
- A családjuknak van egy hatalmas farmjuk, elég fontos emberek a városban. – próbálta magyarázni, de Tom nem bírta elképzelni.
- Akkor… akkor parasztok*. – Tom úgy mondta ki a szót, mintha már ettől undorodna. És igazából, a történtek után, így is volt.
Bill felhorkant Tom reakcióján, és fáradtan dörzsölte az orrát.
- Észre vetted, hogy hol vagyunk, Tom? – kérdezte. – Ez már nem épp Manhattan.
- De ők… - Tom félbehagyta, mert nem is igazán tudta mit akar már mondani. Egyszerűen csak nem tudta megérteni, hogy két olyan hatalmas, ronda állat, mint a Black testvérek, hogyan tudnak fontosak lenni a városban. Tom megrázta a fejét, elhessegette a gondolatokat. – Remélem ez nem történt már meg veled előtte.
Bill lehajtotta a fejét, a tekintetét a gyűrött lepedőkre szegezte. Az ujjával lkezdte kisimítani a mintákat benne, egyáltalán nem is figyelve Tom tekintetére, amíg próbált válasszal előállni.
- Sokat kerültem őket. – felelte, de Tomot ez nem nyugtatta meg.
- Tegnap is próbáltad kerülni őket, és nem nagyon sikerült. – vádolta meg, Bill pedig megfeszült.
- Nem számit. – mondta Bill, gyorsan be is fejezve a beszélgetést. – A giminek vége, és most a kibaszott New York City-ben élek.
Billnek a szavaktól felcsillantak a szemei. New York még mindig az otthona volt. A kibaszott álomban élt.
- De… - Tom nem akarta ilyen könyedén elengedni a témát.
- Tom, gyerünk már. – könyörgött Bill, és mosolyt is próbált az arcára erőltetni. – Csak fogadd el a köszönetemet és felejtsd el, oké?
- Jó. – morogta végül Tom beleegyezésképp, mert Bill olyan szépen kérte, de az egyszer biztos, hogy kibaszottul nem örült neki.
 

Miután együtt lementek reggelizni, és Annie újra kioktatta őket, Bill elvonult zuhanyozni, aztán megint bezárkózott a szobájába. Tom biztos volt benne, hogy Annie-t akarja kerülni, de kicsit azt is érezte, hogy Bill talán vele sem akar találkozni. Tom még mindig úgy gondolta, hogy hamarabb közbe kellett volna lépnie, hogy segítsen Billnek. Vagy már eleve azzal kellett volna kezdenie, hogy kiáll érte, ahelyett, hogy hagyja, hogy Bill csak visszavezesse Annie kocsijához. Vagy talán még párszor megütni a fiúkat, miután Bill beszállt a kocsiba.

Tomnak a nap legnagyobb részében fájt az ökle, de nem volt hajlandó több jeget elfogadni rá. Biztos Bill arca is fájt, és ha Bill kibírta a fájdalmat, akkor Tom úgy döntött ő is ki fogja. Ezt csinálják a legjobb barátok, gondolta. Ha teljesen őszinte akart lenni magával, be kellett vallania, hogy a legjobb barát dologban inkább csak ő vett részt.

Tomnak nem lett volna ellenére, hogy együtt szenvedjenek. Talán mind hisztizhettek volna, hogy mennyire fáj, együtt érezhettek volna egymással, együtt sajnáltathatták volna magukat. Bill viszont, úgy tűnt, jól elszendvedget egyedül is.

Reggeli után Bill ajtaja csukva volt a délelőtt további részében, hiába hagyta nyitva Tom a sajátját. Csendes meghívás volt, amit Bill sosem látott, mert Bill egyszer sem jött ki a szobájából. Még a fürdőbe se. És nem csak arról volt szó, hogy Tom nem vette észre, hogy Bill kiosont volna meg vissza. A vendégszobában lévő ágyról, Tom látta Bill ajtajának a felét, és legalább két órán át, mást se csinált, csak feküdt az ágyon, és bámulta, várva, hogy kinyíljon. Unatkozott. Muszáj volt csinálnia valamit. A mobiljáról megnézte az e-mailjeit, haza is csörgött az anyukájának, hogy jól van és még mindig él, aztán végiggondolta, hogy miután hazamentek, milyen lehetőségei vannak. Elvégre is, Billel megegyeztek, hogy elköltözik.

Tom egyszerűen csak nem volt hozzá szokva, hogy minden ilyen lassú és… lassú. New Yorkban, pislogni is alig mer az ember, nehogy lemaradjon valamiről. Georgiaban, kezdte belátni Tom, ha a nap közepén lefekszel aludni, akkor is pontosan ugyanarra ébredsz fel, ami órákkal korábban volt. Felfrissülve, de még mindig ugyanarra a jelenetre. Minden csigalassú volt.

Amikor koraeste elkezdett lemenni a nap, és Billt már reggeli óta nem látta, Tomnak végül elege volt. Lassan már beleőrült az unalomba. Nem tudott egész nap egyedül ücsürügni és sajnálgatni magát. Otthon, a saját kis kényelmi zónájában, talán kibírta volna, de ez valaki más otthona volt. Több száz mérföldre volt otthontól. Egy kis szabadságra jött el, és nem akarta azt érezni, hogy csak elpazarolja. Az idő elszáll, elvégre is.

Gyorsan átment a folyosón Bill szobájához és elfordította a kilincset, félig arra számítva, hogy be lesz zárva. Nem volt. Bill meglepetten nézett fel rá, ahogy az ajtó kitárult, és Tom szorította erősen az ép öklével a kilincset.
- Unatkozom. – mondta neki Tom. – Szóval ha te nem szórakoztatsz, megyek és én keresek valami szórakozést, és most figyelmeztetlek, hogy az valószínűleg nem lenne jó ötlet.

- Mi nem lenne jó ötlet? – kérdezte Bill, oldalra döntött fejjel. Az ölében egy puhaborítós könyv volt, amin látszott, hogy már vagy százszor el lett olvasva. Bill már a vége felé járt, Tom pedig eltűnődött, hogy vajon aznap reggel kezdte-e el olvasni; talán ezzel foglalta el magát egész nap.
- Hagyni, hogy elszabaduljak egy kisvárosban. – felelte Tom. – Hidd el, találok bajt, ha nagyon akarok.
- Hiszek neked. – mondta Bill lassan, bár az arcán nem jelent meg semmi mosolyféle, vagy valami huncut vigyor, amire Tom számított volna. Tom mindössze egyenes, összeszorított ajkakat kapott.
A szoba csendben volt pár hosszú pillanaton át; Tom nézte Billt, Bill pedig bámult vissza. Tom nem tudta, hogy Bill mire vár, de ő maga valami ígéretre várt Billtől. Valami jelzésre, hogy nem tervezi az este hátralévő részét és a hálószobájában tölteni, az orrát egy könyvbe dugva.
Végül, Tom megtörte a csendet, amikor már túl türelmetlen volt, hogy kivárja amíg a barátja megadja magát.
- Légyszi.
Bill felsóhajtott, szamárfülesre hajtotta a könyvének az oldalát, és az ágya végébe dobta. Tom most megkaparintotta őt, legalább egy kis időre.
- Szeretnél filmet nézni vagy valami? – javasolta Bill.
Tom majdnem felnevetett. Billnek mindig ez volt a válasza az unalomra. De akkor, Tom rájött, hogy talán nem is olyan rossz ötlet.
- Igen. – bólintott, és keresztbe tette a karját Bill szobájának ajtajában állva. A piercingjével babrált, miközben nézte, hogy Bill elkezd felállni az ágyáról. – Menjünk, nézzünk meg egyet a moziban. – kérte Tom, amikor Bill már talpon volt. Előző nap, amikor a városban kocsikáztak, látta, hogy van egy. Elég kicsi volt természetesen, tényleg nagyon apró, de legalább mozi, és egy darabig mindketten kimozdulnának a házból.
Bill összeszűkítette a szemét és sóhajtott, de nem panaszkodott hangosan. Tom nézte, ahogy elkezd körbemenni a szobában és elkezd összeszedni ruhákat, sminket, kiegészítőket innen-onnan. Káosz volt, de úgy tűnt, volt benne valami rendszer. Tom kezdett rájönni, hogy Bill életére ez volt a jellemző, még ha Tom nem is mindig értette. Végül, Bill megállt a szoba közepén, csípőre tette a kezét, és még jobban összeszűkítette a szemét Tomra.
- Na?
- Na mi? – kérdezte Tom, zavarodottan.
- Menj ki, hogy öltözhessek.
- Oh! – mondta Tom, amikor rájött, hogy eddig is csak bámulta. Nem tudta miért, vagy hogy miért nem gondolt eddig bele. – Oké, én is felöltözök.
A szoba közepéről, Bill nézte, hogy Tom visszamegy az ajtón, és halk kattanással bezárja maga mögött.

Tom biztos volt benne, hogy a Lepényleső csak egy kis lyuknak számít, de a Trinity mozija… hát, akkor az már szinte a semmihez közelített. Amikor belépett az ajtón, maga is meglepődött, hogy milyen kicsi. A jegypénztár és a büfé egy helyen volt; egy sorral, egy pénztárral, egy dolgozóval, és nem túl nagy választékkal.

Beálltak a mindössze háromfős sor végébe Billel, aki pedig borúsan zsebre vágta a kezét. Tom látta rajta, hogy nagyon próbálta elrejteni a sebeket az arcán, de még így is látta őket. Azt már nem tudta mondjuk, hogy azért, mert tényleg annyira látszott, vagy mert Tom tudta, hogy ott vannak, és tudta, hogy Bill nem akarta, hogy az emberek tudják, hogy ott vannak.

Végül odaértek a sor elejére, miután az előttük álló pár összeveszett, hogy nagy popcornt vegyenek kis kólával vagy kis popcornt nagy kólával. Csak két film, csak két terem volt az egész moziban. Bill és Tom nem beszélte meg melyiket fogják választani, Tomot nem is nagyon érdekelte, de a véleménye kikérése nélkül, Bill vett két jegyet a Karácsonyi énekre, egy nagy popcornt, két nagy kólát, és egy doboz karamellás csokit.

Miután a pénztáros odaadta nekik a 3D szemüvegeket és a visszajárót, Bill odaadta Tomnak az egyik kólát és a popcornt, aztán elindult a folyosó felé, ami a két terem felé vezetett. Tom nem értette mi ütött Billbe. Út közben még úgy tűnt jól van, de miután megvették a dolgokat, hirtelen bezárkózott. Nem mondott semmit, miközben vezette Tomot a sötét moziba, se amikor megtalálták a helyüket az egyik középső sor közepén.

Amint letelepedtek, Bill odaadta a 3D szemüveget Tomnak, Tom elvette és rámosolygott.
- Szóval, Karácsonyi ének, huh? – jegyezte meg, felvette a szemüveget, és pofákat kezdett vágni Bill felé.
Bill nevetett a próbálkozáson, Tom pedig elvigyorodott.
- Az a lány megbámult. – felelte Bill közönyösen, és a saját szemüvegét is felvette. Az övé kicsit gyűrött volt, az egyik oldalán bele is akadt Bill hajába, de Tom odanyúlt, hogy megigazítsa.
- Nem szoktad még meg, hogy az emberek megbámulnak? – kérdezte Billt, aztán elvette a kezét, amikor már tökéletesen állt a szemüvege. Tom biztos volt benne, hogy erről már beszélgettek valamikor.
- Megszoktam, de – kezdte Bill, és még egy ujját is feltartotta határozottan – ő nem engem bámult, hanem a monoklimat.
Tom nem volt benne biztos, hogy érti.
- És?
- És – kezdett bele Bill eltúlzottan drámai sóhajjal -, a 3D-s filmet választottam, hogy a szemüveg eltakarja. – nyúlt át Tom ölébe pár popcornért.
Tom felnevetett a magyarázat hallatán.
- Egy sötét teremben vagyunk. – emlékeztette. – Senki nem fogja a monoklid nézni.
Bill csendben volt, és csak vigyorgott maga elé, amíg azt a pár szem kukoricát rágta. Rájött, hogy talán tényleg nem gondolta végig a tervét rendesen, de már mindegy volt. Ami megtörtént, megtörtént.
- Talán. – egyezett végül bele, csak hogy Tom örüljön.
- Amúgy meg – tette hozzá Tom, és hátrafordult, hogy körbenézzen a teremben. Közel hajolt aztán Billhez, és halkan odasúgta neki. – mi vagyunk az egyetlenek itt, és én már láttam a monoklid.
Bill erre hangosan nevetett, és meglökte Tom vállját, hogy normálisan üljön vissza a saját helyén.
- Hát, akkor meg, talán csak nagyon vágytam egy 3D szemüvegre. – mondta.
- Ja, valószínű. – vigyorgott Tom, Bill pedig sértődötten felhorkant a vád hallatán, és megütötte a karját.
- De stílusos, nem? – suttogta Bill, színpadiasan megemelte a szemüveget a szeme fölé egyik kezével, és a sötétben emelgetni kezdte a szemöldökét.
- Hollywoodba illő. – bólintott Tom is, és kicsit megbökte a műanyagüveget Bill arcán. – Teljesen el tudom képzelni, hogy Paris Hilton ilyenben lesz a következő nagy eseményen.
Bill felnyögött.
- Istenem, csak ne őt. Bárkit, csak ne őt.
Tom felnevetett, de végiggondolta.
- Valószínűleg igazad van. – egyezett bele végül, és megnyalta a száraz ajkait. Visszafordult a kivetítő felé, de még mindig olyan filmekről mentek előzetesek, amikről tudta, hogy sosem fogja majd megnézni őket. – Neked valószínű jobban is áll, mint neki.
Bill levegőért kapott, olyan hangosan, hogy Tom is megijedt. Ösztönösen odafordult, hogy valami baja van-e Billnek; és Bill tágra nyílt szemeivel találkozott.
- Valószínű? – károgta Bill, Tom pedig elnevette magát, és kieresztette a levegőt, amit előtte visszatartott. Bill próbált nem mosolyogni, amikor Tom a fejét kezdte csóválni. – Paris Hilton egy kurva, és még csak nem is szép.
- Féltékeny vagy? – kérdezte Tom, és újra a képernyő felé fordult, ahogy a film is elkezdődött.
- Talán. – felelte Bill, bár, hirtelen, nem is volt benne teljesen biztos, hogy mi is volt a kérdés.

Bill nem tudott róla, de még mindig apró popcorn darabok voltak a hajába ragadva a rögtönzött kajacsatájuk után, amibe a film közepén kezdtek bele, miután, Tom hangosan kijelentette, hogy soha nem bírta Jim Carey-t, és hogy egyáltalán miért hagyta, hogy Bill elrángassa erre a filmre? Bill dobta meg az első kukorica szemmel, mondván, hogy Tom rángatta ki őt a házból, hogy menjenek moziba.

Tom visszadobta a darabát, Bill visszadobott egy kis marékkal, Tom erre még nagyobb marékkal, és végül már a földről szedték fel a darabokat, hogy egymásnak dobálják őket.

Mi a fenének ne, döntötték el mindketten. Amúgy is csak ők ketten voltak.

Egész úton kifelé a teremből, Tom Bill mögött ment, és próbálta visszafogni a röhögést, amiért a haja még mindig tele volt darabokkal. A film vége felé, Bill már a szemüvegét is felcsúsztatta a feje tetejére, a popcornnal és a papír kiegészítővel pedig, Tom szerint nagyon hülyén nézett ki. Billnek viszont fogalma sem volt erről, Tom pedig azt akarta, hogy ez így is maradjon, ezért megtartotta a megjegyzéseit magának ameddig csak bírta.

Odakint, a nap már teljesen lement, és az üres parkolóban csak néhány utcai lámpa világított. Annie kocsija az egyik távolabbi parkoló helyen várta őket. Tom feljebb húzta az óriási nadrágját, épp amikor Bill hirtelen megtorpant, és Tom majdnem neki is ment. Amikor Bill megfordult, mosolyogva, és könnyedén visszacsúsztatta a szemüveget a feje tetejéről a szemei elé, Tom majdnem elengedte a nevetést, ami már egy ideje elő akart törni belőle.

- Nagyon menő vagyok, nem? – szólalt meg Bill, játékosan jó hangulatban, már jó ideje először. A papírszemüveg a kék és vörös lencsével, a popcorn darabok a sötét hajában, a sebek és zúzódások az arcán. A tompa fény még ki is emelte Bill arcának a hibáit, de Tom egyszerűen nem tudott ellenkezni. Őszintén.
- Sokkal menőbb, mint Paris Hilton. – bólintott Tom, és az alsó ajkát a szájába szívta, nehogy túl nagyot vigyorogjon és lebukjon. Bill teljesen szét volt esve, és Tom szerint nevetséges volt, hogy egy annyira rendszerezett embernek, mint Billnek is voltak esztelenül kaotikus pillanatai.

Bill még jobban vigyorgott a dicséret hallatán, aztán újra elindult előre, Annie kocsija felé. Mögötte, Tom felemelte a kezét, hogy kivegyen egy pattogatott kukoricát Bill hajából, de amint odanyúlt, Bill hirtelen hátrafordult, hogy Tomra nézzen, és a szavak már ott voltak a nyelve hegyén. Tom tenyere Bill arcát találta el, épp az állkapcsán lévő sebénél, ami előző nap vérzett is, Bill pedig felnyögött a fájdalomtól.

- Basszus! – kiáltotta Tom, és megálltak mindketten. Bill előrehajolt, az állkapcsához tartva a kezét. – Bill, basszus, hadd nézzem! – kérlelte Tom, bűntudattal. Bill felegyenesedett, Tom pedig még nagyobb bűntudatot érzett, amikor tisztán látta a fájdalmat Bill tekintetében. Nem volt a sírás szélén, de már nem mosolygott, Tom pedig utálta magát emiatt.

Óvatosan, Tom néhány ujját Bill sebéhez emelte, próbálta megnézni, hogy felszakadt-e, de alig ért hozzá, Bill már összerezzent. Nem érzett semmi nedvességet benne. A parkoló sötét volt, és nem is tudta megnézni, hogy vérzett-e.

Tom közelebb hajolt, próbálta jól megvizsgálni a sebet anélkül, hogy megérintené. Mielőtt észrevette volna, hogy milyen közel került hozzá, hirtelen Bill nedves leheletét érezte a nyakán, ami az éjszaka hidegével keveredett, és az egész gerincén végigfutott a hideg. Tom nagyot nyelt, és a sebtől Bill szemeire nézett.

A tekintetük találkozott a sötétségben, aztán Tom érezte, hogy Bill ujjai az állkapcsához érnek, megfordítják a fejét, és Bill puha, nedves ajkai Tom ajkaihoz értek. Bill szája merev volt, bizonytalan, félénk, de határozott. Bill érezte, hogy az alsó ajka Tom ajkai közé kerül, és amint rádöbbent mit tett, ijedten elrántotta magát, amitől Tom is összerezzent.

Tom nagyot nyelt a gombóc ellen, ami hirtelen megjelent a torkában és szitne lehetetlenné tette, hogy levegőhöz jusson; aztán óvatosan visszahajolt, hogy újra összeérintse az ajkaikat. Felbátorodva, és az adrenalintól feltüzelve, Bill a fogai közé vette Tom piercingjét, Tom pedig a szájába nyögött, kiélvezve, hogy most valaki más ér hozzá, nem ő maga.

A nyelve végigszaladt a saját ajkain, át Bill fogain, és határozottan közel húzta magához Billt a csípőjénél fogva, amíg teljes testükben egymáshoz simultak. Az érzés új volt és veszélyes mindkettőjüknek, de egyik fiú sem merte azonnal abbahagyni. Egymás ajkaiba kapaszkodtak, kísérletezve szívták és harapták egymást, amíg Tom nyelve belépést nem kért. A nyomást megérezve, Bill nyöszörgött, és gyorsan elhúzódott, ziháló mellkassal és dübörgő szívvel.

- Megijesztesz. – vallotta be Bill suttogva, amikor Tom kérdőn nézett rá. Hagyta, hogy Tom tovább ölelje, de arrébb húzódott, hogy egy kis távolság legyen köztük.
- Miért? – kérdezte Tom, végignyalva a saját, duzzadt ajkait.
- Mert összezavarsz.
- Azt hittem Georg zavart össze. – válaszolta Tom. A kezét határozottan Bill csípőjén tartotta, amíg csak Bill engedte.
- Nem így. – mondta Bill, a fejét rázva. – Nem úgy, mint te.

Tom a saját ajkába harapott. Próbált Bill fejében olvasni, próbált rájönni, hogy ez jó vagy rossz dolog.

Amikor Bill tekintete követte Tom szájának mozgását, Tom rájött, hogy megkapta a választ. Megnyalta az ajkát, és visszahajolt újabb csókért.

Billel fél úton találkozott.