Három nap telt el a csók után, és a téma említetlen maradt mindkét fél között. Bill eltávolodott, még akkor is, amikor nem volt a szobájába zárkózva. Tom viszont, azt is látta, hogy Bill nagyon keményen próbál úgy tűnni, mintha nem is történt volna semmi, mintha minden ugyanolyan normális lett volna, mint amikor megérkeztek. Sajnos, Bill nem volt túl jó színész, Tom pedig abban nem volt túl jó, hogy a problémákról beszélni tudjon. Szóval, a gond ott maradt, a szőnyeg alá söpörve, és csak várakozott, hogy előszedjék, amikor már sehogy sem lehet megkerülni.

- Olyan nagy segítség vagytok! – örvendezett Annie a nappali másik végéből, amikor Tom egy széken állva lógatott fel egy kis csokor fagyöngyöt az ajtó fölé, Bill pedig a földön állt alatta, hogy fedezze. Nem is az volt ebben a gond, hogy Tom szerint Bill nem bírta volna elkapni, ha leesett volna; inkább az, hogy Tom abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megpróbálta volna. De Annie ragaszkodott hozzá, és Tom is kezdte megtanulni, hogy volt valami Annieben, ami miatt nem lehetett neki nemet mondani. Kicsit kevesebb, mint egy hét volt karácsonyig, és most Annie kitalálta, hogy mindkettejüknek segítenie kell befejezni a dekorációt. Egyik fiú sem panaszkodott.

Miután a fagyöngyöt a helyére rakta, Tom leszállt a székről, és felnézett, hogy megcsodálja a munkáját. Ő is és Bill is, mindketten direkt úgy álltak, hogy semmiképp se pont a dísz alatt legyenek. Hülye hagyomány volt, és mindketten tudták, hogy nem is jelent semmit, de ha alatta álltak volna, arra kellett volna gondolniuk, ami köztük történt, és az egyszerűen elfogadhatatlan volt.

- Még van pár. – mondta Annie, és kivett egyet a lába mellett heverő dobozból. – Mit gondoltok, hova kéne rakni őket?
Tom körbenézett, csak hogy ANnie boldog legyen, de Bill még ennyire se volt hajlandó.
- Számít egyáltalán? – motyogta az orra alatt, és karba tett  kézzel bámult egy pontot a falon, ami sem Annie, sem Tom közelében nem volt.
- Hát persze, hogy számít. – mondta Annie, kicsit megfordult, és csinált lélekben egy térképet a házról. – Ez egy hagyomány Billy, és csak azért, mert valami böki a te csőröd, nem jelenti azt, hogy nekünk is rosszul kell éreznünk magunk.
- Semmi nem böki a csőröm. – vágta rá Bill, és Tom talán még nevetett is volna a szavakon és a hangsúlyán, ha nem félt volna kicsit Bill bosszújától. Már volt szerencséje első kézből megtapasztalnia, és most nem akart ujjat húzni vele. Főleg, mivel volt egy olyan érzése, hogy Bill rá van kiakadva a csók miatt.
- Hát, valami akkor is böki. – mondta Annie, de már oda se figyelt; még mindig a fagyöngyöknek meg a többi dísznek kereste a helyét.
A kijelentés után, Tom épp akkor nézett Billre, amikor Bill odanézett Tomra. A tekintetük találkozott, és Tomnak mindkét ajkát a fogai közé kellett szorítania, nehogy hangosan elröhögje magát. Bill elvigyorodott, és a középső ujját felmutatta Tomnak. Utállak, tátogta hangtalanul, de legalább mosolygott, szóval Tom úgy gondolta rendben van.
- Szerintem rakhatnánk egyet a konyhaajtó fölé is. – mondta Tom, és megkerülte Billt, hogy Annie mellett álljon.
Bill nagynénje elismerő mosollyal nézett Tomra, és megveregette a vállát, miközben már nyújtotta neki a következő fagyöngyöt.
- Ezt már szeretem. – mondta.
Bill nézte, ahogy Tom fogta a széket, és a szoba egyik végéből átvitte a másikba, aztán felállt rá, hogy az újabb fagyöngyöt is felrakja. Közben Annie elkezdett a szoba sarkában lévő rádióból szóló Jingle Bell Rock-ra énekelni; észre sem vette, hogy mekkora a feszültség a két fiú között.

Sem Tom, sem Annie nem lepődött meg, hogy miután Tom ellopott pár sütit a konyhából, felment a szobájába, és becsukta az ajtaját. Tomnak fogalma sem volt, hogy most mennyi ideig lesz ott bent, de már kezdett elege lenni, hogy folyton egyedül van hagyja.

Nem az, hogy Tom nem kedvelte Annie-t, mert szerette. Ahogy múlt az idő, egyre kevésbé félt a kedvességétől, és egyre inkább hozzászokott. Annie úgy kezelte őt, mint ahogy Billt és még Georgot is. Számára az, hogy Tom és Bill barátok voltak, és hogy ott töltötte az ünnepeket, azt jelentette, hogy ő is családtag. Ami furcsa volt Tomnak, mert a saját anyja még addig se jutott el, hogy legalább egyszer felhívja, hogy megkérdezze hogy van. Minden alkalommal amikor beszéltek, Tom hívta őt.

Nem sokkal az után, hogy Bill eltűnt a szobájában az emeleten, Tom eltűnt a teraszon. Az idegei már a pattanás széléig feszültek az utóbbi napok alatt, amiért Bill ennyire eltávolodott az utóbbi napokban a csók óta, és arra sem volt hajlandó, hogy egyáltalán tudomást vegyen arról, hogy bármi is történt. Ő nem meleg, Tom ezt hallgatta Billtől már a találkozásuk óta. Tom nem tudta megérteni, hogy miért olyan nagy ügy, hogy az-e vagy sem.

Tom leült az üreg falépcsők tetejére, és előhalászott egy doboz cigit a zsebéből. Az ujjai remegtek, ahogy az ajkai közé vett egy szálat, aztán az öngyújtót a végéhez emelte, és meggyújtotta. Miután belélegezte az első adag nikotint, Tom azonnal érezte, hogy ellazul, még ha csak egy kicsit is.

Két szálat szívott el, egymás után, és már majdnem befejezte a harmadikat, amikor hallotta, hogy nyílik mögötte az ajtó. Összerezzent, amikor nyikorogva visszacsapódott, aztán várt. Csak arra tudott gondolni, hogy Bill jött ki, de amikor Annie leült mellé, Tom már abban sem volt biztos miért gondolta egyáltalán, hogy Bill lesz az. Hát persze, hogy Annie.

Tiszteletből elnyomta az utolsó cigijét, amikor Annie helyet foglalt mellette a lépcső tetején. Olyan közel ült le hozzá, mintha már egész életükben ismerték volna egymást; nem voltak határok. A kezdeti meglepetés után, Tomot már nem is zavarta. Szinte megnyugtató volt.

- Összevesztetek? – kérdezte köntörfalazás nélkül. Tom oldalra pillantott rá, aztán vissza maga elé, ahol a madarak verekedtek valami miatt a földúton. Úgy tűnt, Annie mégis észrevette. Annyira nem lepte meg Tomot.
- Nem. – válaszolta. Nem nézett rá, de érezte, hogy Annie nézi őt. – Nem hiszem… mármint, nem tudom. – felsóhajtott, és azt kívánta, bár ne nyomta volna el a maradék cigijét. Kezdte érezni, hogy az idegessége visszajön, és az izmai megfeszülnek. Mintha Annie olvasott volna a fejében, Tom érezte, hogy a hátára teszi a kezét, és nyugtatásképpen elkezdte masszírozgatni a vállait.
- Mindig nagyon makacs volt, Billy mindig. – mondta, és Tom majdnem felnevetett, mert pontosan tudta miről beszél, még ha Annie nem is tudta pontosan, hogy Tom mire gondolt. A szeme sarkából, látta, hogy a nő a fejét csóválja. – Az apjától örökölte, mert a húgom sosem volt ennyire rossz.
Tom idegesen megvakarta a nyakát. Azon tűnődött, vajon Annie tudta-e mi történik, hogy volt-e valami hatodik érzéke, amiért mindig ki tudta találni, ha összevesztek, vagy legalábbis nem beszéltek egymással. Aztán, végülis rájött, hogy annyira nem volt nehéz észrevenni, tekintve, hogy Bill ilyenkor mindig elzárkózott a szobájába.
A gondolataiba merülve, Tom észre se vette, hogy mindketten csendben ültek, amíg Annie meg nem szólalt.
- Már nem arról a verekedésről van szó, ugye? – érdeklődött, a kezét pedig Tom válláról a derekára csúsztatta, és közelebb húzta magához. Tom nem tudta mit kezdjen ezzel a kedvességgel; nem volt hozzászokva.
A kérdésre válaszként megrázta a fejét. A piercingjét kezdte forgatni, csak hogy lefoglalja magát, hogy a gondolatai ne kalandozzanak el kényelmetlen dolgokra.
- Ő csak… - kezdett bele Tom, de fogalma sem volt hova akar kilyukadni. Nem mondhatta el szimplán a nagynénjének, hogy megcsókolta, miután Bill elmesélte, hogy miután Georg megcsókolta, hónapokon át szenvedett miatta. Nem tudta szimplán elmondani, hogy attól tartott, hogy csinált valamit, amiről tudta, hogy nem kellett volna, és most talán el is baszta a barátságot, ami kialakult köztük. – Én nem is…
Annie megszorította Tom derekát, és átölelte egy karjával.
- Jó gyerek vagy. – mondta. – Ő pedig értelmes, csak beszélj vele. Bármiről is van szó, nem fog olyan sokáig tartani, ha beszélsz vele.
- Gondolom. – motyogta Tom, és érdektelenül megvonta a vállát.
- Csak óvatosan vele, oké? – figyelmeztette Annie finoman. – Ez az időszak nehéz neki, az anyukája és az apukája miatt.
Tom gyomra összerándult. Ezt el is felejtette. Nem azt, hogy a szülei meghaltak, hanem hogy karácsony este haltak meg. Majdnem itt volt az évforduló.
- Igen, én… - Tom még mindig nem tudta mit mondjon. Azt se tudta, hogy mit csináljon, vagy hogy mit ne csináljon.
A távolban, Tom látta, hogy Bob közeledik a ház felé, Travis-szel együtt, aki Georg apja volt. Mindkét férfi hatalmas volt és testes, bár Travisnek lágyabb vonásai voltak, mint Bobnak, és világosabb szemei. Annie szemei is követték Tom tekintetét, és felsóhajtott.
- Megint idő van. – mondta, az órájára pillantva. – Meg kell etetni azt a hadsereget. – veregette meg Tom térdét finoman, aztán a másik kezével, maga felé fordította Tom fejét az állánál fogva, hogy amióta kijött, most először, az arcára nézzen. Annie tekintete lágy volt és kedves, de látszott benne az aggodalom. – Ne hagyd, hogy eltaszítson. – figyelmeztette.
- Nem taszít el. – tagadta Tom egyből. Vagy igen? Tom már nem is tudta Bill mit csinál.
- Nagyon makacs, és nem sok ember tud úgy a bőre alá mászni, mint te.
Mielőtt Tom kitalálhatta volna mit feleljen erre, bár fogalma sem volt mit kéne egy ilyen vallomás után mondania; Bob hangját hallotta az udvar közepéről.
- Megint rólam beszéltek, ugye?
Annie elengedte Tom állát, és felállt, még egyszer megveregetve a vállát.
- Nem, az unokaöcsédről!
- Ah, makacs mint egy öszvér. – jegyezte meg, Tom pedig mély levegőt vett, és felállt, hogy a többiekkel bemenjen a házba. Az öszvér még csak meg sem közelíti.

Annie tanácsa ellenére, Tom nem ment beszélni Billel, és nem csinált semmit, hogy Bill ne taszítsa el, már ha tényleg ezt csinálta. Ebéd után, Bill ruhákat mosott, és segített Annie-nek sütit készíteni; aztán nézett valami karácsonyi műsort a tévében, de közben könyvet is olvasott, és végig sikerült elállnia Tom útjából. Vagy, talán Tom állt el az ő útjából; nem igazán tudta.

Végül, Bill a szobájában lyukadt ki, és mivel már túl frusztrált volt egy veszekedéshez is, Tom pedig a sajátjába ment, és még az ajtót is bezárta, hogy visszavonja a kimondatlan meghívást, amivel Bill amúgy sem élt soha. Miután felhívta az anyját, és végig kitért attól, hogy vele is összevesszen, hagyta, hogy elnyomja az álom. Valahogy muszáj a stressztől is menekülnie.

Ami rövid szunyinak indult, az valami hosszabbra sikeredett, és amikor felébredt, addigra már a nap is lement. Az ablakból, kilátott a hátsóudvarra. Telihold volt, és csillagok világították be az amúgy koromfekete eget. Gyorsan a telefonjára pillantott, és látta, hogy már 10 óra is elmúlt. Ha Bill ébren volt, akkor biztos volt, hogy már csak ők ketten.

Tomnak eszébe jutott Annie tanácsa előző napról. Rájött, hogy talán igaza volt; valószínűleg beszélnie kéne Billel. Előbb-utóbb úgy is muszáj lesz majd. Semmi értelme nem volt folyton elkerülni egymást, csak egy kis felindulás miatt, függetlenül attól, hogy megbánták-e vagy sem.

Tom épp készült volna felállni, hogy bekopogjon Billhez, amikor mozgást látott az ablakból. A hold fényében látta, hogy Bill az udvaron van, és a régi, rozsdás hintához megy. Tom elvigyorodott az irónián, de hamar vissza is konyult a szája. Sötét volt, de még így is értette Bill testbeszédét. A hintán ült, karba tett kézzel, lehajtott fejjel, és csak a lábával lökte magát ide-oda.

Bill még lejjebb hajtotta a fejét, megtörölte az orrát, és még szorosabban fogta körbe a saját derekát. Tom egyből Bill szüleire gondolt, és újra csomóba rándult a gyomra. Valószínűleg sokkal több dolog nyomasztotta Billt, mint egy hülye, jelentéktelen csók. És úgy tűnt, még fázik is.

Tom magára kapott egy pulcsit, és elővett egy másikat a táskájából, aztán halkan kisurrant a szobájából, és leosont az emeletről. A ház csendes volt és sötét, biztos jele annak, hogy Annie és Bob a szokott módon már aludtak. Tom, Billhez hasonlóan, a konyhán át a hátsó ajtó felé ment.

Ha Bill észre is vette, hogy jön; nem vett róla tudomást. Tom odaadta neki a pulcsit, amikor odaért a hintához, Bill pedig motyogott egy ’köszi’-t. Tom leült mellé a hintára, amíg Bill felvette a pulcsit, aztán újra a hasa köré fonta a karját, és aztán csend volt.

Tom kihasználta az időt, és összeszedte az összes létező bátorságát. Tudta, hogy valahol ott volt benne. Nem egyszer megjelent már benne, mindig előbukott váratlanul, de amikor komoly, fontos témákról volt szó, mindig kicsit nehezebb volt. Mindig kicsit jobban félt.

Végül, összeszedte magában a bátorságot, hogy hangosan kimondja, a hűvös decemberi éjszaka csöndjébe:
- Sajnálom.
Bill oldalra pillantott, összevont szemöldökkel. Az ajkai már sápadtak voltak és kicsit ki is voltak száradva, Tom pedig leszidta magát, miért nem vette észre.
- Miért? – kérdezte Bill. Az ökle megfeszült a pulcsi körül, és még szorosabban fonta a karját a mellkasa köré.
Tom megnyalta az ajkát, és nagyot nyelt. Bár ne nehezítette volna meg Bill ennyire. Mindketten tudták miért kér bocsánatot.
- Amiért megcsókoltalak. – mondta. Érezte, hogy az önbizalom-mérője jelentősen visszaesik.
- Tom, én csókoltalak meg először. – ellenkezett Bill. Bill fejében, ő maga volt a hibás, és még mindig Georgra kente, amiért anno megcsókolta, és mindent megkérdőjelezett miatta, amiben addig olyan biztos volt.
- Hát, ja. – mondta Tom. Ezt nem vitathatta. De Bill sérülékeny volt és--
- Csak elegem van abból, hogy mindenki automatikusan azt feltételezi, hogy meleg vagyok a ruháim, a hajam és a sminkem miatt. – kezdett bele Bill, félbevágva Tom gondolatmenetét. Egy pillanatra, Tom úgy érezte, mindez egyenesen szíven szúrta. – Csak azért feltételezik, mert ha nem overálban járok koszos körmökkel, akkor biztos meleg vagyok.
- Az vagy? – kérdezte Tom, bár Bill már számtalanszor elmondta neki, hogy abszolút nem. Annyira ragaszkodott hozzá, annyira magabiztos volt, hogy Tom szinte már teljesen el is hitte neki.
- Nem! – vágta rá Bill gyorsan. Az idegesség áradt a szavaiból és minden porcikájából. Érzékeny téma volt, és Tom is tudta, hogy finoman kell megközelíteni. De ugyanakkor, nem is túl finoman, mert az utóbbi pár nap is bizonyította, hogy az sehova nem viszi őket. – És ez a kibaszott probléma.
- Milyen probléma?
- A probléma velem, hogy… - Bill hamar megállította magát, aztán megrázta a fejét, és pár tincset kisöpört az arcából. Tom nézte őt, kíváncsian, várva a mondat befejezését, ami sose jött. – Nem számít. – fejezte be végül, lemondóan.
- Hát, sajnálom. – mondta Tom, és nyelt egyet. Rúgott egyet maga alatt, elkezdett előre-hátra lengedezni, de a lábával nem hagyta el a földet. – Nem akartalak összezavarni vagy megijeszteni.
- Ez… - kezdett bele Bill, de megállt. Nem is tudta mit akar mondani. – Kibaszott Georg csinálta ezt velem.
Tom elmosolyodott ekkor, mert látta, hogy a régi Bill is kezd végül visszajönni.
- Megverjem? – javasolta Tom játékosan.
A hintán Bill felnevetett, aztán felhúzta a pulcsi kapucniját a fejére, a kezeit pedig zsebre vágta. Kiélvezte a meleget és a megnyugtató illatot. Bármi is történt vele, amit nem tudott megmagyarázni, szinte nyugodtnak érezte magát. – Láttam, hogy Johnnal és Jamesszel hogy verekszel, és nem hiszem, hogy Georgot egyedül bírnád.
- Hé! – kiáltotta Tom hitetlenkedve. – Láttad ahogy két igen komoly segget rúgtam szét.
- Aztán elfutottál, amilyen nyuszi vagy. – cukkolta Bill.
Tom nem tudott ellenkezni. Tényleg jó nagy nyuszi volt, de egy szívdobbanás alatt újra megtette volna, ha kell.
- Georg amúgy is lányos lány. – mondta Tom. – Szerintem menne.
- Meghúzni a haját nem ér. – figyelmeztette Bill, Tom pedig színpadiasan biggyesztette az ajkát.
- Nincs semmi humorérzéked.

Hagyták, hogy a csend eluralkodjon köztük, ismét. A földet rugdosták, hogy a hintájuk menjen kicsit. Bill jobban bízott a régi szerkezetben, de egyikük sem használta ki teljes egészében. Tom észrevette, hogy Bill már nem hajtotta le annyira a fejét, mint amikor még a házból látta, és a bizonytalanság ellenére, el is mosolyodott ezen.

Kis idő múlva, mindketten lelassultak, szinte meg is álltak. Az öreg hinták minden apró mozdulatuktól nyikorogva, apró háttérzajt kreálva.
- Akkor mi most, öm… - kezdett bele Tom, és amikor Bill ránézett, apró mosoly látott az arcán.
- Jóban vagyunk. – bólintott Bill, anélkül, hogy Tomnak be kellett volna fejeznie a mondatot.
Tom bólintott.
- Annie emlékeztetett a… tudod, a szüleidre. Az évforduló…
- Ez édes tőle. – mondta Bill, és az arca rosszallóan összehúzódott.
- Ja, hát… úgy értem, ha szeretnél beszélni róla, vagy csak kell… - a levegő Tom mellkasában akadt, amitől hirtelen megállt a mondatban. Bill csak nézte őt a hold fényében. – Ha akármi kell, tudod. Én…
- Köszi. – mondta Bill, megkönnyebbítve a barátjának a kényelmetlen témát. – Ez édes.
Most Tom grimaszolt.
- Nem édes. – tiltakozott, de Bill akkor is mosolygott. – Csak… legjobb barátok, igaz?
- Igaz. – mondta Bill, az ajkába harapott és felnézett az égre, aztán hátra vetette magát, a láncokba kapaszkodva. A kapucnija lecsúszott a fejéről, a hajának a fehér végei pedig majdnem elérték a földet alatta. – Szerinted a világ ellenkező részén így fordítva mennek az emberek?
Tom csak bámult Billre, zavarodottan, de egyben szórakozva.
- Olyan kibaszott fura vagy.
- Próbáld ki. – bátorította Bill, és Tom felé fordította a fejét, aki kíváncsian nézte őt. – Tök jó.
- Bill… - mondta Tom, visszautasítva az ajánlatot, de amikor Bill csak nézett rá, várakozva, Tom azon kapta magát, hogy ő is megragadja a láncot és hátralendül, egy szintre Billel. – Annyira kibaszottul fura. – vonta le a következtetést. A torka összeszűkült, ahogy hátrahajolt, amennyire csak tudott.
- Az élet fura. – hümmögött Bill, és ezt már Tom sem tudta tagadni, bármennyire is akarta.