Bill az éjszaka felét csak forgolódással töltötte. A párnájába temette az arcát, és elbújt a takarója alá. A plafont bámulta, aztán az ablakon át a holdat, de még az is úgy tűnt, mintha direkt őt akarta volna idegesíteni, ahogy ott lógott a kis csillagos haverjaival, és szélesen vigyorgott rá. Bill utálta a holdat, és a csillagokat, és az éjszakát. Utálta Georgot, Emilyt, és utálta Tomot, és nagyon utálta önmagát.

Miért csókolta meg Tomot? Még egyszer? Miért kellett egyáltalán először megcsókolnia? Nem volt meleg. Amikor Georg megcsókolta, kábé tetszett neki, de elég részeg is volt. Nagyon részeg. De egyik alkalommal sem volt szó alkoholról, amikor Tomot megcsókolta, és még így is élvezte. Mi a francért kellett élveznie? Ez azt jelenti, hogy akkor meleg?

Egy egész sorozatnyi olyan gondolat futott át Bill agyán, amiket másoktól düh- és gyűlöletrohamok között kapott; olyan dolgok, amiket már megtanult kivédeni. Vajon igazak voltak? Talán mindenki látta már, amikor Bill még csak nem is sejtette? Nem, ez nem lehetséges. Bill biztos volt benne, hogy nem lehetsz meleg, amíg nem tudod, hogy meleg vagy. Bill majdnem biztos volt benne, hogy nem az, bár szinte látta a szeme előtt, ahogy a lehetőségek aránya egyre nagyobbra nő, egyre feljebb emelkedik az ég felé, a hülye vigyorgó hold és a kis csillogó haverjai felé.

És miért Tom? Az összes ember közül, miért éppen Tom miatt bizonytalanodott el önmagában és a szexualitásában? Tom trehány volt, nem volt munkája, nem tanult, Bill nem is tudott róla, hogy lenne egyáltalán bármi ambíciója. Mégis, hatalmas erővé vált Bill életében, egy furcsa központi elemmé, ahova visszatérhetett, amikor minden más túl zavarossá vált.

Bill eltűnődött, hogy vajon Annie és Bob mit szólna. Eltűnődött, hogy a szülei mit szólnának.

És a helyzet súlya ekkor zúdult rá, ismét, és rájött, hogy mi volt a baja. Hogy miért sikerült az egész Georg és Emily dolognak ennyire a bőre alá férkőznie, és hogy miért kezdett kötődni Tomhoz úgy, ahogy.

Bill lerepítette magáról a takaróját, és kilopakodott a szobájából, át a sötét folyosón, egyenesen Tom szobájába. Tom átlósan elnyújtózva az ágyán, mélyen aludt. Bill a hülye hold és a csillagok fényében lépkedett át a padló közepén hagyott pólók és nadrágok felett. Amint odaért az ágyhoz, helyet foglalt a végében; azon az oldalon, amit Tom épp nem foglalt el.

Tom meg se moccant, amikor a plusz súly ránehezedett és besüppesztette az ágyat, ezért Billnek magának kellett felébresztenie.

- Tom – mondta, elég halkan, hogy a szoba négy fala között maradjon, de elég hangosan, hogy Tom is felébredjen. Legalábbis, remélte, hogy fel fog tőle. Tom viszont még mindig nem mozdult, ezért Bill megragadta a lábát, és megrázta. – Tom – mondta, ezúttal kicsit hangosabban.

Tom felriadt, és amikor a szemei is kinyíltak, pár hosszú másodpercen át csak bámult Billre, ahogy próbált magához térni.

- Mi van? – kérdezte végül, álmosan. – Mi a baj?

- Beszélnünk kell – mondta neki Bill. Hirtelen kezdett ideges lenni. Hogy a fenébe fog belekezdeni ebbe a témába? De már itt volt, már Tomot is felébresztette, és most már nagyon hülye dolog lenne vissza menni az ágyába forgolódni.

- Most, Bill? Még csak – kezdett bele Tom, és az ágya melletti asztal felé hajolt, hogy megnézze a telefonján az időt – hajnali kettő van.

- Azt mondtad, hogy ha kitalálom mi az igazi bajom, akkor szóljak. – mondta Bill, felidézve az utolsó dolgot, amit Tom mondott, mielőtt kiment volna a szobából. – És kitaláltam – jelentette be. Tom felhorkant, kicsit feljebb ült, és megdörzsölte az arcát. Muszáj volt rászánnia magát a beszélgetésre, mert látta, hogy úgysem lesz más választása. – Hát, részben – tette hozzá Bill, és a nadrágja térdére pillantott.

- Hát, kezdetnek már jó – bátorította Tom, megköszörülte a torkát, és megnyalta a száraz ajkait. Várt pár hosszú pillanaton át, hogy Bill folytassa, de Bill csak tovább bámulta a nadrágját, lehajtott fejjel, és a varrását fogdosta, miközben a fejében próbálta összerakni a szavakat. – Na, nyögd már ki – sürgette Tom, nem bunkó módon, de kicsit türelmetlenül. Elvégre is, ő lett az éjszaka közepén felébresztve.

- A szüleim. – mondta Bill finoman, és a szoba tompa fényében, a tekintete találkozott Tommal.

- Oh – felelte Tom, és még feljebb ült. Tom mondta Billnek, hogy ha szüksége van rá, bármikor meghallgatja, ezért úgy érezte, most le kell nyugodnia, és jó hallgatóságnak kell lennie. – Mi van velük?

- Nem az, hogy Georgra vagy Emilyre vagyok féltékeny – kezdett bele Bill, és amikor a lány nevét említette, szarkasztikusan Tomra pillantott. – Szerintem mindkettejükre féltékeny vagyok.

- Miért?

Bill megdörzsölte a tarkóját, és kinézett az ablakon, fel az ég felé.

- Mert megkapták, amit a szüleim is, és én is azt akarom – vallotta be. Nem fordult el a csillagok felől. – Arra gondoltam, hogy megtalálhatom majd az egyetemen, de nem jött össze, és szerintem részben azért is, mert nem is tudom, hogy egyáltalán mit akarok, de aztán hazajövök, és erre azt látom, hogy Georg pedig megtalálta.

- Talán egyáltalán nem Georg hibája? – javasolta Tom, a hangja pedig kicsit berekedt, ahogy beszélt. Megköszörülte a torkát, és folytatta, amikor Bill újra vissza nézett felé. – A legtöbben arra használják a főiskolát, hogy megtalálják önmagukat, hogy rájöjjenek mit akarnak.

- De én tudtam előtte – vitatkozott Bill. – Tudtam, aztán ő kibaszottul megcsókolt, és most már nem tudom.

- Mi van, ha az csak újabb ajtót nyitott ki, amire nem gondoltál lehetőségként? – kérdezte Tom, óvatosan. Nem volt biztos Bill reakciójában, ezért lassan közelítette csak meg. – Mi van, ha tényleg szereted a fiúkat, és ha ő nem csókol meg, soha meg sem tudod. Akkor, talán, soha nem is találkozhatnál Az Igazival – mondta, közben a levegőben idézőjeleket mutogatva -, mert mindig a nők között keresnéd, és teljesen kihagynád az egyenlet másik felét.

Bill kihívóan bámult Tomra.

- És te ezt csinálod, amikor visszacsókolsz? Az egyenlet másik felét?

Tom lustán megvonta a vállát.

- Én se tudom, Bill. De engem annyira nem izgat, mint téged.

- De miért nem izgat téged? Azt mondtad, te sem vagy meleg, de most mintha nem is zavarna a tény, hogy…

- Bill – szólalt meg Tom, hogy még az elején félbeszakítsa a szónoklatot. Bill becsukta a száját, összeszorította az ajkait. – Nem szeretek címkéket aggatni a dolgokra. Nem tartom magam melegnek, csak mert jó volt megcsókolni. Tetszett, amikor megcsókoltalak, és ennyi az egész.

- De ha szeretsz megcsókolni egy pasit, akkor nem lehetsz hetero.

- Miért nem?

- Mert… mert!

Huncut mosoly jelent meg Tom arcán, ami Billt az idegesítő holdra emlékeztette. – Soha nem tetszett egy pasi sem, egész életemben – mondta Tom. – De te… te…

- Tetszem? – segítette ki Bill. Kezdett belefáradni a beszélgetésbe, Tomba, saját magába, és a rohadt zavaros érzéseibe.

- Te… ja. Te… Nem akarom azt a szót használni, hogy szép, de ja.

- Szerinted szép vagyok? – kérdezte Bill, vékony hangon, Tom pedig felnevetett.

- Mondtam, hogy láttam már szebbet.

- Én… mi, engem? – kérdezte Bill, Tom pedig oldalra döntötte a fejét, összezárt ajkakkal és összehúzott szemekkel. Most nem volt hajlandó bevenni, hogy Bill mindvégig ártatlan és tudatlan volt. – De ez nem magyarázza meg, hogy miért vagy ennyire közönyös az egész miatt. Te egy pasi vagy – mondta Bill határozottan. – És megcsókoltál egy pasit és élvezted.

- Bill, túl sokat gondolkozol – állapította meg Tom, egy ásítással küzdve. – Csak ne gondolkozz rajta.

Drámaian, Bill oldalra vetette magát. A feje Tom lábánál landolt, és hangosan felnyögött magának.

- Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie? Miért nem lehetek egyszerűen hetero? Vagy meleg? Miért…

- Bill – mondta Tom, és rúgott egyet, csak hogy elcsendesítse Billt. – Ne fekete-fehérben, vagy fiúkban-lányokban gondolkozz.

- Akkor mégis hogy gondoljak rá? – kérdezte, ásítva. Kezdett beletörődőnek hangzani. Hirtelen nagyon jónak érezte, hogy lefeküdt; az agya tisztább volt, de ugyanakkor lassabb is.

Elkapva a fertőző cselekvést, Tom visszaásított, közben pedig a szemei is bekönnyeztek.

- Gondolkozz úgy, hogy tetszik-e vagy sem. Ha igen, akkor rendben van; ha nem, akkor meg ne csináld többet.

Bill nyújtózkodott, miközben Tom tanácsán gondolkozott, és újra nagyot ásított. Megdörzsölte az arcát; most kimerültebbnek érezte magát, mint valaha.

- Jó volt megcsókolni Georgot, de nem hiszem, hogy újra meg fogom tenni – motyogta Bill. Érezte, hogy elég nyugodt már ahhoz, hogy elaludjon; bár próbált küzdeni ellene.

- Talán jó ötlet – nevetett Tom, és ahogy érezte Bill fejét a bokáján, ő is lejjebb süppedt a párnájába. – Tekintve, hogy barátnője van, meg ilyenek.

- Hogy-hogy ő nincs összezavarodva?

- Mindenkinél máshogy megy, gondolom – mondta Tom, és Bill el is hitte neki, mert Tom biztosan sokkal többet tudott azokról a dolgokról, amik miatt Bill tépelődött.

- De téged is jó volt megcsókolni – vallotta be Bill, és hirtelen oldalra fordította a fejét, a takaróba, ami Tom lábán volt, hogy elrejtse a zavarát, ami minden bizonnyal az arcára is ki volt írva. Nem tudta, hogy most miért volt olyan nehéz ezt bevallani, de az volt. Tom nem felelt, Bill pedig úgy érezte, összeszorul a gyomra. – Te élvezted, amikor megcsókoltál?

- Igen – mondta Tom, rekedtesen, de gondolkodás nélkül, Bill szája pedig mosolyra húzódott, amikor ásítani hallotta Tomot.

Bill mély levegőt vett; érezte, hogy lassan elalszik. Nem bírt rávenni magát, hogy megmozduljon.

- Akkor azt hiszem nem kéne annyit gondolkoznom rajta, csak csinálni.- Ja – értett egyet Tom, álmos hangon. – Ne gondolkozz annyit.
 

Amikor Bill felébredt, elfeküdt nyakkal; a szoba még mindig sötét volt, a csillagok és a hold pedig még mindig az égen világítottak, bár már kevésbé idegesítően. Amikor felült, észrevette, hogy mindene fáj, mivel Tom lába nem épp a legkényelmesebb párna volt, és az ágy végében kuporogni sem volt annyira kényelmes.

Anélkül, hogy felébresztené Tomot, feltápászkodott az ágyról és nyújtózkodott, aminek következtében érezte, hogy néhány csontja is meg roppan. Fogalma sem volt mennyi lehet az idő, de vissza akart menni a saját ágyába, hogy normálisan is aludhasson.

Óvatosan osont a szobában, út közben félrerúgva néhány szennyest, és kinyitotta az ajtót. Épp kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót, amikor a fürdő ajtaja kinyílt a folyosó végén, és hatalmas fényesség áradt a képébe.

Úgy nézett fel a nagynénjére, mint valami őzike a kocsi fényszórója előtt állva. Annie kérdőn nézett rá, és tagadhatatlanul próbálta elrejteni a vigyorát.

- Mennyi az idő? – motyogta Bill, és picit megingott a lábán.

- Majdnem öt – suttogta Annie a választ, az ajkai pedig feszes mosolyra húzódtak.

Bill bólintott, és gyorsan átvágott a folyosón, a saját szobájába.

- Most megyek lefeküdni.

Amikor becsukta az ajtót, hallotta maga mögött Annie-t nevetni, és egyből az ágyába temette az arcát.

Pontosan tudta hogy nézett ez ki, és nem akart belegondolni.

            - Mennyi rumot raktál a tojáslikőrbe? – nyávogott Bill, úton a konyhából a nappali felé, egy-egy pohárral mindkét kezében. Egész nap tojáslikőrt ittak, mivel Bill az idejének az egyik felét azzal töltötte, hogy Annie-nek segített a konyhában sütni és készülődni a karácsonyi vacsorára, a másik felét pedig azzal, hogy Tomot szórakoztatta. Bill úgy dél körül érezte, hogy alkohol is került a tojáslikőrbe, ennek ellenére, ugyanúgy itta tovább. Melegséget és bizsergést érzett belül, és nem gondolkozott tőle annyit, ahogy Tom is javasolta.

            - Amíg nem vagy elég idős, hogy legálisan ihasd – kiáltott vissza Annie a konyhából -, addig nem panaszkodhatsz. Csak örülj, hogy hagyom, hogy mind megigyátok.

            Bill egy üveget Tomnak nyújtott, miközben mind kiáltottak egy köszönömöt maguk mögé, bár Tom már volt annyi idős, hogy legálisan is igyon. Tom oldalt ült a kanapén. A fejét a karfának támasztva, és a karácsonyfa villogó égőit nézte. Visszaemelte a fejét normális pozícióba, amikor Bill a kezébe nyomta a poharat, és nézte, ahogy Bill helyet foglal a kanapé másik végében.

            - Hihetetlen, hogy ennyire nem bírod – vigyorodott el, amikor látta, hogy Bill majdnem orra bukott, miközben megpróbált leülni. Bill kiadott valami tagadásra utaló hangot, de miután elhelyezkedett, újra belekortyolt az italába. – Ti tényleg nem vagytok benne ebben az egész ajándékozás dologban?

            Bill korábban már mondta neki, hogy nem csináltak nagy ügyet az ajándékokból. Annie mindig azt mondogatta, hogy a karácsony Jézusról és a családról és a barátokról szól, nem pedig az ajándékokról vagy a Mikulásról.

            - Általában adunk valami kis apróságot egymásnak, de soha nincs olyan nagy cucc, hogy karácsonyi vásárlótúrára menjünk, ahol az összes pénzünk elköltjük.

            Bill közel fogta a tojáslikőrt a mellkasához, miközben beszélt, és végig a karácsonyfaégőket nézte.

            - Ez fura – állapította meg Tom, ahogy visszanézett a fára és az alatta lévő űrre, aztán vissza Billre. A saját családjában másképp volt, de úgy tűnt, Bill családja sokkal kipihentebb az ünnepek környékén, szóval talán jól csináltak valamit. – A családod fura – folytatta a cukkolást, ennek ellenére, csak hogy lássa Bill reakcióját.

            - Hallottam! – kiáltotta Annie a konyhából, mielőtt Bill reagálhatott volna, és mindkét fiú nevetésbe tört ki.

            - Bocsi – kiáltott vissza Tom, továbbra is viccelődve, amikor Bill belerúgott a lábába. Tom megragadta, mielőtt Bill visszahúzhatta volna, mire Bill felkiáltott és forgolódni és röhögni kezdett, még lejjebb csúszva a kanapén. Tom letette a poharát a dohányzóasztalra, hogy felszabadítsa a másik kezét, majd az ujjaival elkezdte Bill oldalát böködni, ahol pár centit felcsúszott a pólója.

            Bill tovább forgolódott, és a másik lábával rugdosta Tomot, Tom pedig látta, hogy a tojáslikőrje a pohár széléhez csapódik, és Billre folyik, ahogy próbált mélyebbre süllyedni a kanapéba.
            - Jobb lenne, ha azt letennéd – javasolta Tom, mielőtt tényleg kiömlött volna, Bill pedig csak összeszűkítette a szemeit.
            - Nem.

            - Jól van akkor – figyelmeztette Tom -, de akkor ne engem hibáztass, ha át kell öltöznöd, mert mindenedre rád megy!

            Bill szemei elkerekedtek. A gondolatai olyan helyre kalandoztak, ami Tomnak soha nem állt szándékában, és Tom megszorította a lábát, amikor neki is leesett. Csikizte, ezért Bill felsikított, Tom pedig odanyúlt, hogy elvegye a poharat Bill kezeiből, mielőtt tényleg végig öntötte volna magán és az egész kanapén.

            - Tooom! – nyafogott Bill, nevetve, ahogy Tom az egyik kezével lefogta Bill lábát, a másikkal pedig tovább csikizte és böködte Bill oldalát a bordái alatt. Bill megemelte a másik lábát, rugdosni kezdte Tomot védekezésképpen, próbálta lelökni magáról, de Tom eltántoríthatatlan volt. – Tom! – szólt rá Bill újra, határozottabban, és forgolódott, próbált kimászni alóla, de Tom nem engedte.

            - Mi a varázsszó? – húzta tovább Tom.

            - Légyszi? – kérdezte Bill, a szemöldökét pedig zavartan és kétségbeesetten vonta fel.

            - Nem, nem az. – vigyorodott el Tom.

            Bill tovább forgolódott, végül pedig hanyatt fekve találta magát, felette Tommal, aki a kanapéhoz szorította. Bill elvörösödött, kipurcanva és kényelmetlenül. Ahogy észrevette milyen kompromittáló pozícióban voltak, Bill megrándult Tom alatt, de Tom nagyon jól lefogta.

            - Tom – mondta Bill, sokkal komolyabban, és csak egy pillanatba telt, hogy Tom is észrevegye, hogy Bill már nem játszik.

            Tom kicsit elmosolyodott, elengedte Billt, és ő maga is felült. Visszavette a poharát az asztalról, és finoman elvigyorodott.

            - Vesztes – motyogta, és a szájához emelte a poharat. Bill megint megrúgta, még mindig kicsit vörösen, és a saját likőrjéért nyúlt.

            - Utállak – mondta, miközben belekortyolt. Grimaszolt; érezte az alkoholt az italában, és nem igazán tetszett neki, de nagyon jó érzés volt a pocijának, ezért újra ivott belőle.

            - Kell egy cigi – mondta Tom hirtelen, lerakta a poharát, és a zsebébe nyúlt a dobozért.

            Bill még Tomnál is előbb állt fel a kanapéról, Tom pedig kíváncsian nézett rá.

            - Veled megyek – mondta, aztán odakiáltott Annie-nek -, kimegyünk egy percre, aztán jövök vissza segíteni.

            - Viselkedjetek! – szólt rájuk Annie, de a hangjában annyira lehetett hallani a mosolyt, hogy Bill majdnem ezen is elpirult.

            Tom követte őt a teraszra. A lengőajtó nyikorogva csapódott be mögöttük, aztán helyet foglalt Bill mellett a lépcső tetején.

            - Utálod, amikor cigizek – mondta végül Tom, amikor a meggyújtott öngyújtóját az ajkai között lévő szálhoz emelte. Kicsit ugrált, ahogy beszélt. Miközben visszarakta a dobozt a zsebébe, belélegezte az első adag nikotint, aztán kivette a szájából a szálat.

            Amikor Billre nézett, Bill csak bámult rá, ezért Tom meglökte a térdét a sajátjával.

            - Furán viselkedsz.

            - Mi? – kérdezte Bill, ahogy visszatért az elbambulásából. – Oh, bocs. Mit mondtál?

            Tom felnevetett és újra beleszívott a cigijébe.

            - Azt mondtam, hogy utálod, amikor cigizek – ismételte meg, aztán kifújta a füstöt a szájából, direkt a másik irányba, hogy ne Billre menjen. – Maradhattál volna segíteni Annie-nek.           

            - Oh, én, öm… - botladozott Bill a válasszal. Meglepődött a kérdésen, vagy a megállapításon, inkább. – Friss levegő? – kiáltott fel végül. A hangja hullámzott a bizonytalanságtól.

            Tom belenevetett a cigije végébe.

            - A füstömet szívni nem épp friss levegő.

            - Azt hiszem igazad van – mondta Bill, beletörődve. A kezeit összeszorította, és a térdei közé csúsztatta. Bár hozott volna egy dzsekit, mielőtt kijött Tommal. Melegebb volt, mint New Yorkban, de akkor is hűvös. Elég hűvös, hogy libabőrös legyen.

            Tom megint meglökte a térdét, Bill pedig összerezzent, és kicsit arrébb csúszott, hogy több helye legyen Tomnak. Tom a homlokát ráncolta; egyáltalán nem ezért csinálta.

            - Megint túl sokat gondolkozol – állapította meg.

            Bill elkapta Tom tekintetét, mélyen eltűnődve, és felsóhajtott. Tudta, hogy igaza van, de nem tudta hogyan hagyja abba a gondolkozást, hogy hagyja abba a kiakadást. Nem volt fair, hogy Georg és Tom is ilyen könnyedén tudták venni a dolgokat, amikor Bill folyton harcolt önmagával, hogy mi a jó és mi a rossz, mi hogy néz ki, és mi mit jelent.

            - Bocs – kért bocsánatot, mert egyedül ezt tudta jól csinálni. Tényleg próbált nem gondolkozni olyan sokat, de nehéz volt. Minél többet próbált nem gondolni rá, annál többet gondolt rá. Kimerítő volt.

            - Ne kérj bocsánatot – mondta neki Tom, és a lábuk alá pöckölte a hamut. – Kezdelek már kiismerni – mondta, az utat bámulva maguk előtt.
            - Gondolod? – vonta fel a szemöldökét Bill.

            Tom felé pillantott. Közelebb csúszott hozzá, hogy játékosan a helyére zárja Billt a lépcsőn.

            - Gyáva vagy – jelentette ki Tom, mire Bill csúnyán nézett vissza rá. Tom nem adott neki alkalmat válaszolni. – És minden alkalommal, ha valamitől megijedsz, egyből elfutsz és elbújsz.

            - Ez nem igaz! – tiltakozott Bill, és összefonta a karjait a mellkasa fölött. Tom ránézett Billre, és csak nézte, amíg meg nem adta magát. – Jól van – mondta sértődötten. – Megijedek és elfutok és elbújok. Most örülsz?

            Tom a homlokát ráncolta, és újra beleszívott a cigarettája végébe. Bill, ahelyett, hogy Tomra pillantott volna, a cigi másik, vörösen világító végét nézte.

            - Megijedtél tőlem; nem tudom miért kéne örülnöm.

            - Nem ijedtem meg tőled – próbálkozott Bill, de haszontalanul, mert Tom egyből összeszűkítette a szemeit felé.

            - Már mondtad, hogy így van.

            - Jól van – mondta Bill, ismét sértődötten. – Tök mindegy.

            - Nem szeretném, hogy amíg itt vagy, végig azt várnád, hogy mikor futhatsz vissza New Yorkba – mondta Tom. A hangja ezúttal jóval komolyabbra váltott, mint eddig.

            - Nem lesz bajom – mondta Bill halkan. Hülyén viselkedett; ő is tudta. A sötét, kora hajnali órákban, amikor Tom azt mondta neki, hogy egyszerűen csak ne gondolkozzon rajta; annyira jól hangzott. Elméletben, nem is tűnt olyan nehéznek. De a nappali órákban, amikor minden más megindult Bill fejében, nehéz volt szimplán csak kizárni azokat a félelmeket és érzéseket.

            - De komolyan – mondta Tom. – Azt szeretném, ha jól éreznéd magad a barátaiddal és a családoddal. Rájuk kéne koncentrálnod, nem rám.

            - Veled is barátok vagyunk – vágott közbe Bill, makacsul.

            Tom elmosolyodott, de folytatta, ahova ki akart lyukadni. Ki kellett mondania; muszáj volt kiterítenie az asztalra.

            - Szeretnéd, hogy hazamenjek, hogy rájuk tudj koncentrálni?

            - Nem! – mondta Bill gyorsan. Tom összezavarta, megijesztette és megőrjítette, de ebben a pillanatban, rájött, hogy mindezek ellenére, szerette volna, ha Tom is ott van. – Ne, légyszi, maradj.

            Tom csendben nézte Billt, de a szája sarka apró mosolyra húzódott, amit nem tudott nem eltüntetni. De legalábbis megpróbálta, mert nem akart túl büszkének tűnni.

            - Ha biztos vagy benne – mondta.

            - Az vagyok – bólintott Bill, határozottan, és úgy hangzott, hogy tényleg úgy is gondolja. – Bocs, hogy ilyen hülye vagyok az egész miatt.

            - Mondtam, hogy ne kérj bocsánatot – vágta rá Tom, és oldalra dőlt, hogy a elnyomja a csikket a földön. – De ha úgy érzed, hogy haza akarnál rohanni, vagy valami, akkor előbb szólj, és inkább megyek én, oké?

            - Ne legyél hülye – biggyesztette Bill az ajkát, amiért Tom ilyen hitetlenül beszélt. – Nem fogok elrohanni innen.
            - Tőlem – tette hozzá Tom, a piercingjét a nyelvével forgatva.

            - Nem fogok – mondta, és teljesen biztos is volt benne. Tom ekkor visszanézett rá; látszólag próbálta felmérni, hogy higgyen-e neki vagy sem. – Szabad öm… lehetne… - dadogott Bill, és idegesen rágta az alsó ajkát. A tekintetét vonzotta Tom szája, és maga Tom se segített azzal, hogy olyan csábítóan mozgatta azt a rohadt karikát előre-hátra. Tom elvigyorodott, és megint meglökte Bill térdét.
            - Nem kell megkérdezned – felelte.

            Bill nem adott magának egy pillanatot sem, hogy megkérdőjelezze, vagy megpróbálja értelmezni a fejében. Pontosan azt tette, amit Tom mondott neki, és próbált nem gondolni rá. Kitisztította a fejét, ahogy előrehajolt, és egy rövid csókot nyomott Tom ajkaira. Hamarabb vége lett, mint ahogy elkezdődött; Bill már el is húzódott, nagy sóhajjal.
            Tom átkarolta Bill vállát, és visszahúzta magát, hogy az ajkaikat újra egymáshoz nyomja egy hosszabb, jobb csók erejéig. Tom végignyalta Bill ajkait, belépést kérve, Bill pedig egyből meg is adta, csak egy nagyon kicsi hezitálással. A nyelvük egy pillanatra összeért, Bill pedig egyből elhúzódott, felhúzott orral, lekonyuló szájjal.

            - Mi van? – kérdezte Tom. Az ő mosolya is eltűnt Bill arckifejezése láttán.

            - Hamutartó ízed van – jelentette ki Bill, lemondóan.

            - Oh, bocs – kért elnézést Tom. Megköszörülte a torkát, kicsit zavarban is volt. Megnyalta az ajkát, és félig elvigyorodott. – Neked meg tojáslikőr és rum.