Még a nap is alig volt fent az égen, amikor Bill kivonszolta magát az ágyából, megragadta a csomagot, amit már pár hete rejtegetett, és álmosan átbotorkált a folyosón, Tom szobájába. Karácsony reggel volt, és végre oda tudta adni Tomnak az ajándékot, amit még azelőtt vett neki, hogy New Yorkból eljöttek.

A csomag zörgött kicsit, amikor Bill benyitott a vendégszobába, amit Tom foglalt el. Lentről reggeli illata és karácsonyi zene hangja áradt fel az emeletre. Éppen olyan volt, mint minden eddigi karácsony, amire Bill emlékezett, egyetlen dolgot leszámítva.

Tom aludt, ismét átlósan, keresztben az ágyon, a végtagjait négy különböző irányba szétvetve. Bill az ágy végébe ült, finoman, és nézte, ahogy a levegőt beszívja, majd kifújja Tom az eltátott ajkain át. Nem volt benne biztos, hogy valaha is képes lesz hozzászokni a késztetéshez, hogy megérintse őket.

Bill mély levegőt vett, aztán Tom vállára tette a kezét, hogy felrázza. Néha, még mindig gyerek volt lélekben, aki csak arra várt, hogy a karácsony minél hamarabb elkezdődjön. Ez jó nap lesz; tetőtől-talpig érezte. Tom felriadt, a szemei kipattantak, és a reggeli fényben, egyből Bill tekintetével találkozott.

- Mi a baj? – kérdezte Tom, és félig felült, a könyökére támaszkodva.

- Boldog karácsonyt – mondta Bill, fülig érő vigyorral.

Tom döbbenten bámult rá pár másodpercig, aztán drámaian visszavetette magát a párnájára, hangos nyögéssel.

- Most viccelsz? – kérdezte álmosan rekedtes hangon.

- Nem – vonta össze a szemöldökét Bill. – Karácsony van.

- Tudom, hogy karácsony van – bólintott Tom, majd visszaszívott egy ásítást, erősen összeszorított szemmel. Nem felejtette el, csak nem értette miért most kell. Azt se tudta mennyi az idő, de a nap még szinte fel se kelt, és…

- Csak azt ne mondd, hogy egész nap Grinch leszel – szólt rá Bill figyelmeztetően, és közelebb húzta az ölébe Tom ajándékát, ami már alig várta, hogy a jogos tulajdonosához kerülhessen. Általában nem voltak nagy ajándékozások sem családon, sem baráti körön belül, mert Annie ragaszkodott hozzá, hogy ennél többről szóljon, de Bill szeretett volna valamit adni Tomnak, hálája jeléül a barátságukért. Akkor vette, még mielőtt tudta volna, hogy Tom vele jön Georgiaba, és bár a dolgok kissé megváltoztak köztük azóta, akkor is szerette volna odaadni neki.

- Ne kelts még fel – morogta Tom, és oldalra fordult, hogy a fejét a párnájába temesse. Bill rosszallóan felsóhajtott, de Tom csak feljebb húzta a takarót az állához.

- Akkor gondolom az ajándékod sem akarod, huh? – mondta Bill.

Tom szemei ismét kipattantak, Bill arcáról az ölébe nézett, és amióta Bill felébresztette, most először, észrevette a becsomagolt ajándékot.

- Ajándék? – kérdezte, a csomaggal szemezve.

- Nem kapod meg, ha nem kelsz fel – mondta Bill, ahogy egy szülő mondaná a gyerekének, hogy nem kaphat desszertet amíg nem vacsorázik.

Tom megnyalta az ajkát és felnyögött, aztán tovább forgolódott. Bill ebből leszűrte, hogy legalább próbálkozik.

- Ébren vagyok – motyogta.

- Nekem úgy tűnik még mindig alszol – állapította meg Bill.

Tom megint felnyögött, ismét mocorgott kicsit, míg végül felült.

- Fent vagyok – mondta ásítva.

Amikor Bill elégedett volt, hogy Tom nem fog akármelyik pillanatban visszaaludni, odanyújtotta a becsomagolt ajándékot Tom lelkes ujjainak, és izgatottan nézte, ahogy Tom óvatosan letépi a hóemberes csomagolópapírt.

Tom tekintete az ajándékhoz tapadt, amint megszabadította a papírtól, Bill pedig összeszedte a szemetet, csak hogy lefoglalja magát, mert hirtelen izgulni kezdett. Nem tudta értékelni Tom reakcióját, és hirtelen eltűnődött, hogy egyáltalán érdemes volt-e odaadni azok után, amik köztük történtek. Talán túl sok volt. Talán…

- Bill – szólalt meg végül Tom, és a fiatalabb fiú szemébe nézett, Bill pedig megkönnyebbülten felsóhajtott az arckifejezése láttán. Tom elvigyorodott, és Bill nem bírta megállni, ő is ugyanezt tette. – Ez nagyon király.

Tényleg nem volt olyan sok, Bill véleménye szerint. Csak egy vázlatfüzet és egy rajzkészlet, amiben többféle speciális ceruza volt. Bill nem nagyon értett a képzőművészethez, de eltanult egy-két dolgot az Aaronban dolgozva. Plusz, látta Tom néhány vázlatát szanaszét hagyva a lakásában régi szórólapok hátuljára, kitépett füzetlapokra, és egyéb hasonló üres felületekre firkantva. Bill arra gondolt, hogy Tomnak talán tetszene, ha egy helyre rakhatná őket, és az arckifejezése láttán, igaza is volt.

- Örülök, hogy tetszik – felelte, és dagadt a büszkeségtől. Végre valamit jól csinált.

- Nagyon tetszik – mondta Tom, aztán a mosolya kicsit elhalványodott, és Bill látta, hogy körbenéz a szobában. Amikor újra találkozott a tekintetük, Tom megszólalt – Én is vettem neked valamit.

- Te… mi? Nem kellett volna – mondta Bill, hamar visszautasítva az ötletet, de Tom a szemeit forgatta.

- Ehhez képest tényleg semmiség – mondta, félretette az ajándékát, és lelökte magáról a takarót. Bill elhajolt az útból, amikor Tom levetette a lábait a földre, és a szoba másik felében heverő táskájához ment. Amikor visszajött, egy ügyetlenül, nagyon is Tomosan becsomagolt ajándékot nyújtott Bill felé. – Csak rád gondoltam, amikor megláttam, és…

- Tényleg? – kérdezte Bill. A szemöldöke meglepetten emelkedett meg, a szíve kicsit megolvadt, és valami összeszorult a gyomrában, amikor átvette az ajándékot Tomtól.

Tom idegesen vakarta a nyakát, amíg Bill a csomagoló papírral babrált.

- Csak nyisd ki – mondta végül, türelmetlenül, és helyet foglalt Bill mellett az ágyon. Bill felnevetett, és az egyik cellux alá csúsztatta az ujját. Nem kellett kétszer mondani.

A papír alatt, egy kötött, fekete sál volt; vastag és puha, apró, csillogó valamivel átszőve. Billnek a lélegzete is elakadt, és elvigyorodott. Pontosan ilyesmit vett volna ő is saját magának, és örült, hogy Tomnak ő jutott róla eszébe.

- Tom, ez… - kezdett bele, de hirtelen levegőt is alig kapott, ahogy a kiegészítőt nézte.

- Gáz? – kérdezte Tom, félénken.

Bill megrázta a fejét, és visszanézett Tomra.

- Király – állapította meg. Az anyag kicsúszott a kezéből, ahogy előre ugrott, és mindkét karjával átölelte Tom nyakát. – Köszönöm!

- Szívesen – nevetett Tom, és Bill háta köré fonta a karjait, hogy viszonozza az ölelést. Bill érezte, ahogy a feszültség oldódik benne.

Még mindig a pizsamájában volt, de Bill úgy döntött, az új sálát a nyaka köré tekerve fog lemenni reggelizni. Tom nevetett, de Bill látta rajta, hogy örül, és az állandó fent-lent után, amin Bill keresztül vitte, úgy gondolta, hogy ennyivel tartozik is neki.

Bob az újságja felett kérdőn nézett rá. Bill elvigyorodott, és leült az egyik székre. Bob nem kérdezte, Bill pedig nem is magyarázta meg, Tom pedig csak mosolygott Billre.

- Boldog karácsonyt! – csiripelte Bill a konyhába.

Bob azonnal ismételte utána, és Annie is megfordult a sütő mellől, konyharuhával a kezében, hogy mindegyiküknek boldog karácsonyt kívánjon. Amikor észrevette a sálat, hogy mennyire elüt Bill öltözékétől, a tekintete Tomra vándorolt, aztán vissza Billre. Felnevetett, aztán vissza is fordult a sütőhöz, ahol Bill úgy látta, éppen palacsintát csinál.

- Boldog karácsonyt nektek is.

Miután mind a négyen megreggeliztek, a nappaliban gyűltek össze egy kis ajándékozásra. Bill egy albumot kapott Annie-től és Bobtól, ami tele volt régi fényképekkel és emlékekkel a szüleiről; majdnem el is sírta magát, amikor meglátta. Tomot pedig, egy hatalmas tehén plüssel lepték meg, amitől Bill nevetett, Tom pedig elpirult.

Tom ezután elment zuhanyozni, Bill pedig követte Annie-t a konyhába, hogy segítsen feltakarítani a reggeli után, és hogy segítsen neki elkezdeni a karácsonyi vacsorát. Egész végig, ahogy egyedül voltak, és egymás mellett dolgoztak, Annie csendesebb volt a szokottnál, és Bill érezte, hogy valamit mondani szeretne.

Végül, egyenesen megkérdezte, hogy mi lenne az. Annie elismerően nézett rá, aztán visszafordult az egyik szakácskönyvben lévő recepthez, amit már a hét elején kinézett.

- Tudom, hogy nem igazán tartozik rám – kezdett bele, Bill pedig kicsit megfeszült a hangjában lévő aggodalom miatt -, de van köztetek valami Tommal?

Bill megnyalta az ajkát, ahogy a gyomra ugrálni kezdett benne. Fogalma sem volt hogyan magyarázhatná el, ami köztük van; még saját magának se tudta meghatározni. Ráadásul, arra sem igazán számított, hogy már ilyen hamar, ilyen nyíltan szavakba is kell öntenie. Annie negatív jelnek vette Bill bizonytalanságát, és gyorsan közbeugrott, hogy hozzátegye:

- Ha nem akarsz róla beszélni, megértem.

- Nem, csak… - kezdte Bill, hogy elhessegesse a nagynénje félelmeit, de tényleg nem tudta megfogalmazni mi is volt, vagy miért is volt, vagy hogy egyáltalán hogy történt. Csak annyit tudott, hogy Tom betolakodott az életébe egy barátság ígéretével, és valahol útközben, Bill pillangókat kezdett érezni a gyomrában, amikor Tom valami édeset csinált; például amikor megvédte Johntól és Jamestől, vagy megvett neki egy sálat, mert rá emlékeztette. Bill öntudatlanul elkezdett a sála szélével babrálni, Annie pedig rámosolygott.

- Csak nem szeretném, ha bajod esne, kicsim – mondta Annie lágyan, és átkarolta Bill derekát, hogy közelebb húzza magához. Pont olyan illata volt, amilyenre Billnek szüksége volt a megnyugváshoz, ezért ki is élvezte a pillanatot, és próbálta elraktározni az emlékezetében, hogy akkor is elővehesse, amikor újra New Yorkban lesz, távol innen.

Nem tudta azt mondani, hogy nem fog baja esni, mert nem volt benne biztos. Úgy tűnt, mintha éppen ettől akarna menekülni, de ugyanakkor, érezni is akarta; akár jó lesz, akár rossz. Meg akarta találni a végét.

- Megleszek – ígérte Annie-nek. – Nem tudom mi ez, de… - Bill félbehagyta a mondatot, a szája sarka pedig mosolyra húzódott. – Igazából, elég ijesztő.

- Mindig így kezdődik – mosolygott vissza Annie kedvesen.

Bill hátradőlt a konyhapultnak és keresztbe tette a karjait, egy pontot bámulva maga előtt a falon.

- Teljesen más, mint minden, amit eddig csináltam, érted? – mondta, és biztos volt benne, hogy Annie meg fogja érteni. Ő mindig annyira megértő, annyira támogató volt, annyira tökéletes mindenben, hogy Bill nem is kételkedett benne. – Azt akarom, ami anyának és apának volt – vallotta be Bill halkan.

- Kicsim, ha erről szól, akkor abba kell hagynod az aggódást. Meg fog történni a maga idejében, de ne siettesd.

- Nem siettetem – tagadta Bill, de tudta, már azelőtt, hogy kimondta volna, hogy valószínűleg nincs igaza. Talán tényleg siettette, de már olyan régóta várt, és látván, ahogy Tom nézett rá néha, és párhuzamba vonva azzal, ahogy Georg nézett Emilyre; néha szinte túl sok volt már.

- Ne felejtsd el, hogy láttalak kijönni a szobájából egyik reggel – figyelmeztette Annie, Bill pedig elvörösödött.

- Nem! – mondta gyorsan, a hő pedig az arcába áramlott. – Az… nem az volt… Istenem – nevetett Bill idegesen. Annie csendes szórakozottságában felvonta az egyik szemöldökét. – Mérges volt rám, és nem tudtam aludni miatta, ezért rendbe akartam hozni, és csak beszélgettünk.

A hideg is kirázta, hogy ez milyen közhelyesen hangzik, de úgy döntött, kihagyja azt a részt, amikor elaludt Tom ágya végében, mert attól csak rosszabbnak tűnne.

Annie úgy mosolygott rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy hisz-e neki, vagy sem, de a tekintetében Bill látta, hogy nem is számít. Nem leszidni akarta, nem volt mérges, sem csalódott. Csak mint mindig, Annie azt akarta, hogy boldog legyen; mindig gondoskodott róla.

- Miért nem mész fel és készülsz össze, hogy fürödni menj, miután Tom végzett? – javasolta Annie. – Sok dolgom van ma, és nincs rá szükségem, hogy még te is a lábam alatt legyél.
Maguk a szavak kicsit durvának hangzottak, de a tekintetéből és a hangneméből Bill tudta, hogy Annie így akarja felmenteni a további kínos beszélgetés alól. Bill pedig hálás is volt.

Megpuszilta az arcát, ismét boldog karácsonyt kívánt, aztán felszaladt az emeletre, a szobájába, hogy összeszedje a cuccait és saját magát. Utálta, amikor Annie, vagy akár Melissa olyan dolgokról faggatta, amikről még nem tudott kényelmesen beszélni – főleg, amikor Tomról volt szó és a hozzá fűződő érzéseiről vagy akármijeiről.

- Ja, jól vagyunk – mondta Bill mosolyogva Melissa megnyugtató hangjának hallatán. Az ágya támlájánál feküdt, a háta mögött párnákat gyűjtött össze, a lábait a bokájánál tette keresztbe, a fülénél pedig Tom telefonja volt, mivel a sajátját szigorúan csak vészhelyzetekre használta. Miután lezuhanyzott, végre levette a pizsamáját, de még mindig nem volt hajlandó a fekete sálat levenni, amit Tomtól kapott. Most is ott volt a nyaka körül, a vége pedig a most már pólóval fedett mellkasáig ért le.

Amíg ő azzal volt elfoglalva, hogy Melissával beszélt, Tom a földön ült, a falnak dőlve. A térdeit felhúzta a mellkasáig, az ölében pedig az új vázlatfüzete volt, és szélsebesen rajzolta az elé táruló látványt – az ágyán fekvő Billt, akinek az arcán vidám mosoly volt, a nyaka körül pedig az a hülye sál.

- Gondolom jó egy kicsit otthon lenni, huh? – kérdezte Melissa, Bill pedig azon kapta magát, hogy bólint, és próbálta elfelejteni az érzést, hogy Tom őt nézi, és minden szögből tanulmányozza.

- Jó ez a kis változás – mondta. Nem állt szándékában belemenni a többi eseménybe, ami azóta történt, hogy hazajött; a veszekedés, a féltékenység Georg új barátnője miatt, a Tom és közte alakuló kapcsolatról pedig pláne nem akart beszélni.

- Találkoztál végül azzal a barátoddal, hogy is hívják?

- Georg – segítette ki Bill. – Igen, találkoztunk párszor. Még meg is lepett azzal, hogy a barátnőjét is hozta.

Bill a szája sarkába kapaszkodott, ahogy eszébe jutott eleinte mit érzett Emily miatt, és hogy még most is próbált rájönni, hogy mit is gondol róla. Ahogy látta, hogy Georggal van, annyi érzés jött elő benne; emlékeztette a szüleire, és hogy neki közel nem volt ilyen kapcsolata.

- Oh, wow – felelte Melissa. Tudta nagy vonalakban, hogy mi történt közte és Georg között, és természetesen, megpróbálta meggyőzni Billt, hogy csak túlreagálja. Mindig próbálta rávenni, hogy válaszoljon a rögzítőjén hagyott hívásokra. – És mi van veled és Tommal? – érdeklődött Melissa, Billnek pedig meg kellett erőltetnie magát, hogy most ne kezdjen el forgolódni zavarában.

- Mi… Nem tudom. Nem tudom mire gondolsz?

Bill nyelve nehéz volt a szájában, és száraz. Annyira nagyon száraz. A szíve kalapált, és kicsit szédülni is kezdett. Nem tudott ilyen egyszerűen, csak úgy beszélgetni erről, főleg nem úgy, hogy Tom is ott volt a szobában, és végig őt nézte.

- Tudod hogy értem – mondta Melissa, Bill pedig hallotta a célozgatást is a hangjában. – Megcsókoltad már?

- Melissa! – szólt rá Bill döbbenten, és most már kényelmetlen forgolódásba kezdett, és a szabad kezét a szeme elé emelte zavarában.

- Bill – parancsolt rá Tom a szoba másik végéből. A füzet még mindig a térdén volt, a ceruza még mindig a kezében. Sejtelmesen mosolygott, és előre-hátra mozgatta a piercingjét a nyelve hegyével. Bill csak bámulta, amíg Tom ki nem zökkentette. – Ne mozogj!

- Bocs – motyogta Tomnak, aztán hallotta, hogy Melissa nevet a vonal másik végében.

- Csak nem zavarok? – cukkolta Melissa. – Jobb lenne, ha inkább…

- Nem! – kiáltott rá Bill. Most már nem csak az arca volt lángoló vörös. Hirtelen nagyon melege volt, és legszívesebben levette volna a sálat is, hogy a hűvös levegő le tudja nyugtatni. – Istenem, fogd be.

- Szinte látom magam előtt, ahogy pironkodsz – mondta Melissa -, és a reakciód alapján, azt kell, hogy mondjam, hogy igen, már megcsókoltad.

- Úgy mondod, mintha biztos lenne – motyogta Bill, és lehajtotta az állát a mellkasáig.

- Bill – mondta Tom figyelmeztetően, Bill viszont csak legyintett neki.

- Valamikor meg kellett történnie – mondta Melissa. – Amúgy meg, még valahogy aranyos is, hogy először hazavitted bemutatni a családodnak, mielőtt bármit csináltatok volna.

- Nem erről van szó – tagadta Bill határozottan, de gyakorlatilag, pontosan erről volt szó. Eddig viszont még nem gondolt így bele, és továbbra sem akart. Így nézve sokkal többnek tűnt, mint ami valójában volt. – Csak… Én…

- Bill, Tom! – A szobában mindkét szempár az ajtó felé szegeződött, ahogy meghallották, hogy Annie nekik kiabál a lépcső aljáról. – Gyertek le, Gus és ’Lizabeth itt vannak.

- Mennem kell – mondta Bill a telefonba, Tom pedig becsukta a füzetet és a ceruzás doboza alá csúsztatta. – Megjöttek a vendégek.

- Jól van, szép időzítés – jegyezte meg Melissa, Bill pedig még jobban elvörösödött, miközben felkelt az ágyról, és felállt. – Boldog karácsonyt, Bill.

- Boldog karácsonyt – ismételte vidáman. – Hamarosan majd találkozunk.

- És kérek majd részleteket.

Bill elvörösödött Melissa hangnemét hallva, de nem tudott most vitába szállni. Kinyomta a hívást, és visszaadta a telefont Tomnak, aki egyből zsebre is vágta.

- Jót beszélgettetek? – kérdezte Tom, csak hogy cukkolja, miközben elindultak a lépcső felé. Bill sehogy sem tudta volna elrejteni mennyire vörös, még Tom elől sem.

- Kuss.

Bill jól érezte magát. Az egész házban irányíthatatlan, vidám káosz uralkodott. Jó barátok és a családja vette körbe. Plusz, megint rákapott a tojáslikőrre, amitől az egész testében szétáradt a melegség. Fáradt volt és boldog, és nem akarta, hogy véget érjen az este. Be akarta csomagolni az egészet is elvinni magával New Yorkba, hogy elővehesse a magányos napokon. Még az a tény sem tudta lehúzni a jó hangulatát, hogy Georg magával hozta Emilyt is a karácsonyi vacsorára. És ha mégis kezdte rosszabbul érezni magát, elég volt megragadnia egy újabb pohár tojáslikőrt.

A vacsora asztal nem volt kicsi, de tíz vendéggel együtt, beleértve Georg és Gus családját, mindenki össze volt nyomorítva, könyéktől-könyékig, és ez az érzés is kényelmes volt Billnek. Bill be volt nyomorítva Tom mellé, aki végig rugdosta a lábát az asztal alatt; és Gus mellé, aki alkalmanként ellopott egy-egy falatot az ő tányérjáról is.

Bill nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára ennyire boldog, ilyen jó társaságban.

A vacsora és a desszert között - abban a kis időben, amikor mindenki hátradőlt a székében és a hasát fogta, mert nem álltak még teljesen készen a desszertre -, amikor a dolgok megváltoztak Bill számára. Éppen Tom térdét lökte meg egy másik rúgásra válaszként, és éppen rácsapott viccből Gustav ujjaira, amikor Georg jelentőségteljesen, megköszörülte a torkát.

Minden szem rászegeződött, ahogy felállt, kicsit idegesen, mellette Emily pedig szélesen vigyorgott, amikor őt is felhúzta, hogy álljon fel vele. Bill szinte rémülten nézte, ahogy Georg átkarolta a lány derekát, adott egy puszit a szájára, aztán kimondta a nagy bejelentést:

- Emilyvel összeházasodunk.

Az asztal körül elinduló nyüzsgés hangja betöltötte Bill fülét, összekeveredve a saját vére pumpálásának a hangjával. A hang egyre hangosabb volt a fejében, ahogy az izgatott felkiáltások és kérdések, ahogy a hangulat körülötte egyre fokozódott. Bill úgy érezte, mindjárt megfullad és elájul.

Balra nézett. Az összes ember közül, egyedül Tom nézett rá. Nem volt benne biztos, hogy megalázónak kéne éreznie, hogy hálásnak kell lennie, de a gyomrában és a fejében lévő kavargás nem lassult. Ki kellett jutnia innen.

A széke csikorgott a linóleum padlón, ahogy gyorsan hátratolta, attól tartva, hogy ha nem mozog elég gyorsan, itt helyben fog minden visszajönni, amit eddig evett. Nem mondott semmit, de ahogy megrántotta Tom pulcsiját, az épp elég jelzés volt Tomnak, hogy követnie kell Billt. Tom bocsánatkérően nézett a többiekre, főként Georgra és Emilyre.

Tom követte Billt a nappaliba, és látta, hogy Bill megragad egy kulcscsomót az ajtó melletti asztalról. Ahogy elindultak kifelé a házból, Bill mindössze egy pólóban és egy farmerban; a beszélgetés lassan újra elindult a konyhában. Sokkal halkabb, sokkal visszafogottabb volt, de lehetett hallani, hogy még mindig próbáltak izgatottak lenni a boldog pár miatt, és próbálták elterelni a figyelmet arról, hogy Bill elszaladt.

Tom a kocsi anyósülésére ült, Bill mellé. Remegő kézzel próbálta berakni a kulcsot, de amikor váratlanul nem találta el a lyukat, a kulcs csörömpölve leesett. Elfojtott hang szaladt ki Bill ajkain, ahogy a kormánynak döntötte a fejét, Tom pedig lenyúlt, hogy megkeresse a kulcsokat. A jobb kezével keresett, a ballal pedig átkarolta Bill derekát.

- Bill, Bill, shh – nyugtatgatta, amikor Bill olyan zokogásba kezdett, hogy az egész teste természetellenes módon rángatózott. – Bill, gyerünk – kérlelte Tom. Az ujjai végre megtalálták a kulcsokat. Szorosan tartotta a kulcscsomót az öklében, ahogy ügyetlenül átkarolta Billt a másik karjával is, és oldalról ölelte, amíg Bill felé nem fordult, hogy az arcát Tom mellkasába temesse, és a karjaiba kapaszkodjon.

- El akarok menni innen – sírta Bill, a hangját pedig el is nyelte Tom pulcsija. – Oh, istenem, vigyél el innen.

Tom nem mozdult, nem mert még ilyen hamar elszakadni Billtől.

- Bill…

Bill elrántotta magát Tomtól, szipogott, és az arcát törölgette. Kinyújtotta a tenyerét, várakozva, de a teste még mindig remegett a sírástól, ezért Tom csak erősebben szorította a kulcsokat.

- Muszáj elmennem innen – magyarázta Bill, és mély levegőt vett, ahogy még több könny folyt végig az arcán, az álláig, a pólójára.

- Hagyd, hogy én – mondta Tom finoman. Kimászott a kocsiból, és körbe szaladt a másik oldalára. Amikor kinyitotta a vezető oldal ajtaját, Bill döbbenten bámult rá. – Elviszlek innen, csak menj arrébb. – Bill még mindig várakozva, mozdulatlanul bámult a barátjára. – Nem vezethetsz, Bill, hacsak nem az a terved, hogy mindketten meghaljunk. – próbálta Tom oldani a hangulatot, de Bill csak még feszültebb lett, de aztán átmászott engedelmesen az anyósülésre.

Tom elindította a kocsit, és kihajtott az udvarról. A szeme végig a ház ablakán volt, hogy nézi-e őket valaki. Tom biztos volt benne, hogy Bill nem akarná, hogy bárki is ilyennek lássa, bár Tom még arra se tudott rájönni, hogy egyáltalán mi lehetett a probléma. Tudta, hogy több annál, hogy Georg eljegyezte Emilyt, és valami fura féltékenységi izénél is több, de Bill nem beszélt, Tom pedig nem volt pszichológus.

Bill hangosan sírt mellette, ahogy Tom az ismeretlen város sötét, üres utcáin hajtott végig. Nem tudta mit mondjon Billnek, így az ajkai végig össze voltak szorítva, az ujjai pedig feszülten szorították a hideg kormányt. Bill csak bámult ki az ablakon, amíg Tom le nem parkolt egy bolt üres parkolójában.

Leállította a kocsit. Amikor Bill még mindig nem fordult felé, és még mindig nem mondott semmit; Tom odanyúlt, hogy egyik kezével megérintse a vállát. Bill összerezzent, de végig az ablakon tartotta a szemét. A sírása kezdett enyhülni, de Tom érezte, hogy a könnyek még nem.

- Mi a baj? – kérdezte végül Tom. A szavai ügyetlenül hangzottak a kocsiban, ahogy megfordult Bill felé. Bill nem válaszolt, de válaszként megrázta a fejét, ami legalább már volt valami. – Nem örülsz Georgnak? – próbálkozott Tom, Bill pedig lassan megfordult, hogy a kocsi eleje felé nézzen.

Amennyire Tom látta Bill arcát az utcai lámpák fényében, az arca vörös volt, duzzadt, és nedves. Most kész roncs volt, pedig annyira boldog volt egész nap, hogy Tom egyszerűen fel sem tudta fogni, hogy egyetlen bejelentés hogy tudott ekkora hatással lenni rá. Bill állította, hogy nem érez semmit Georg iránt; Tom azt hitte, hogy már Emily gondolatát is kezdte megszokni, de valami változott.

- Örülök ne-e-eki – mondta Bill, a fejét rázva, karba tett kézzel. Levegőért kapkodva, hátra döntötte a fejét az ülésnek. – Emily boldoggá teszi – motyogta szomorúan.

Tom még mindig próbálta felfogni.

- De… te akarod boldoggá tenni?

A szavai lassúak és bizonytalanok voltak, és tudta, abban a pillanatban, hogy Bill hirtelen felé fordította a fejét, hogy rossz volt a feltételezés.

- Nem. Jézus, Tom – szipogott Bill.

- Bocsi, csak egyszerűen nem értem – vakarta Tom a tarkóját.

- Nem tudom – suttogta Bill, szaggatottan. Az álla remegett az alsó ajka alatt, de Tom látta, hogy Bill próbálta nyugtatni magát, hogy megállítsa a könnyeket. Az arcát dörzsölte, a szemeit, és gyengén felnevetett. – Annyira elbaszott vagyok.

- Nem…

- Elbaszott vagyok, Tom – mondta Bill határozottan, félbeszakítva Tomot, még mielőtt ellenkezhetett volna. Épp amikor Tom azt hitte, Bill képes lesz irányítani a könnyeit, az arca összehúzódott, és újabb könnyhullám hagyta el a szemeit. – Miért nem tudok csak egy normális kibaszott ember lenni?

Tom megrázta a fejét, és óvatosan megérintette Bill alkarját nyugtatásképp. Bill felhúzta, és helyette összekulcsolta az ujjaikat, spontán megszorítva minden alkalommal, amikor a levegő a mellkasába szorult.

- A normális nem illene hozzád – felelte végül Tom halkan.

Bill odafordult Tomhoz, és az alsó ajkát a fogai közé szippantotta. Nagyot nyelt, aztán bólintott.

- Haza akarok menni – suttogta. Az arca alapján megint közel állt ahhoz, hogy összeomoljon, de kezdte irányítani.

Engedelmesen, Tom elengedte Bill kezét, és visszafordult. Újra elindította a kocsit, és lassan, elindult Annie háza felé.

Mellette, Bill szipogott, és megtörölte az arcát. Haza akart menni, New Yorkba. Messze akart lenni, messze Georgtól és Emilytől, de addig is, Annie-nél is jó lesz.