Ahogy Tom meleg keze a hasához simult, Billben olyan bizsergés áradt szét, amilyen addig még soha. A feje forogni kezdett, és minden érzéke túltöltődött.

Tom keze a hasán volt, és áradt belőle a hő arra a területre és utálta bevallani, de kicsit lejjebb is. A szája Bill szájához tapadt, a nyelve pedig elszántabban fedezte fel, mint előtte bárki bármely részét. Hogy magát is megemlítse; ő is ugyanakkora erővel csókolt vissza, ott simogatta, ahol csak érte, és próbált a lehető legkevésbé feszült lenni. Próbált egy aprócska önbizalmat megcsillantani a rengeteg zavar és a némi pánik között.

Bill gátlástalanságától felbátorodva, Tom úgy döntött, hogy megváltoztatja a pozícióját, hogy kényelmesebb és tovább tartóbb legyen. A csók megtörése nélkül, térdre emelkedett Bill mellett, a Bill feje és csípője melletti kezeire támaszkodva. Bill nyöszörgött, ahogy Tom kezének melege elhagyta, de Tom kárpótlásként elmélyítette a csókot; a nyelvét izgatóan végigfuttatta Bill szájpadlásán, majd a nyelvpiercingje körül körözött.

Bill felnyögött, aztán eltépte a száját Tomról, felforrósodott arccal, szaggatott légzéssel. Elfordította a fejét, próbálta elrejteni az arckifejezését Tomtól, de Tom visszafordította az állát, így Bill felnézett rá félénk, majdnem-de-nem-eléggé bizalmas tekintettel.

- Kezdesz kiborulni? – kérdezte Tom, a szemeiben keresve a választ.

Bill megrázta a fejét, de Tom összeszűkítette a szemét, Bill pedig hülyén elmosolyodott.

- Talán – suttogta, és egy kicsit bólintott is a válasszal együtt.

- Szeretnél leállni? – kérdezte. Bill megrázta a fejét, háromszor oda-vissza a párnán. A szája sarkába harapott, és a Tom ajkán lévő karikára nézett. Végignyalta az ínyét, és próbálta lenyugtatni a légzését. – Mondd, hogy mikor álljak le, oké? – erősködött Tom.

Az elképzelés, hogy Billnek fogalma sem volt, hogy Tom mennyire messze hajlandó elmenni; egyszerre volt izgató és rémisztő. Nem volt túl sok lánnyal élete során, és már most ez volt a legmesszebb, ameddig egy pasival elment. És nem is csak az, de ez Tom volt felette. Biztos volt benne, hogy Tom hajlandó lenne mindent megadni neki, amit akar, és Bill félt attól, hogy ekkora hatalmas legyen. Válaszként bólintott Tom kérdésére, ahogy a hideg végigfutott a gerincén.

Bill átkarolta Tom derekát, ahogy a szájuk újra egymáshoz tapadt, Tom pedig az egyik lábát Bill lábai közé tette. Billnek a torkában akadt a levegő, de nem hagyta abba, tovább táncoltatta a nyelvét Tomén. Végül, amikor már biztos volt benne, hogy nem tud több levegőhöz jutni, Tom elhúzódott Bill szájától, és a nyakához hajolt. Ezzel az utolsó lélegzetét sikerült egyenesen Bill mellkasából elvenni, ahogy a feje engedelmesen oldalra fordult.

A kezét lejjebb csúsztatta, Tom combjához, Tom pedig azt a lábát is Bill lábai közé csúsztatta, és a térdével nyomta Bill combját, hogy húzza feljebb és adjon egy kis helyet. Bill arrébb mozdult és mocorogni kezdett Tom alatt; úgy érezte, mintha kirakatban lenne, pedig Tom nem is nézte őt, és még mindig teljesen fel volt öltözve. Ahogy mozgott, érezte, hogy Tom szája mosolyra húzódik a nyakánál, Bill pedig Tom combjától visszahúzta a kezét a derekához, hogy elterelje a figyelmét.

A terv nem éppen úgy működött, ahogy Bill akarta, mert abban a pillanatban, hogy az ujjai elérték Tom bőrét, Tom leejtette a csípőjét, és összenyomta az ágyékukat. Bill levegőért kapott, Tom pedig nyomott még pár ártatlan puszit Bill nyakára, aztán elhúzódott, és további engedélyt keresett Bill szemeiben.

- Még mindig oké?

Ahogy Tom kérdezte, annyira megértően, együttérzően, és akkora aggodalommal, hogy Bill hasa még erősebben rándult meg, és belebizsergett az összes többi belsőszerve is. Bill kicsit mozgott Tom alatt, az alsó felük egy pillanatra így még erősebben ért össze, és látta, hogy Tom a szemét is lehunyta ettől. Amikor újra összenéztek, Bill csak bólintani tudott.

- Igen – suttogta, a legnagyobb része pedig remélte, hogy egy ideig még így is lesz. Újra megforgatta a csípőjét, kísérletezésképpen, és nézte, ahogy Tom arckifejezése változik. Jobban koncentrált a Tomhoz tartozó merevedésre, amit a combjánál érzett, mint a saját lábai között kezdődő erekcióra. Ahogy érezte, hogy Tom reagál a mozdulataira, Bill szíve dagadt a büszkeségtől. – Jó érzés? – kérdezte, mert akár be akarta vallani, akár nem, szüksége volt az elismerésre.

Tom felnyögött, és megint rávetette magát Bill szájára egy rövid, hév-fűtötte pillanat erejéig; Bill alsó ajkát a szájába húzta, aztán egyből el is engedte.

- Nagyon jó – helyeselt Tom, és visszaejtette a fejét Bill vállára, a csípőjével pedig újra Billhez simult.

Bill mély levegőt vett; ahogy hallotta Tom hangjában azt az akarást, azt a vágyat, az egész teste beleborzongott. Annyira megrémisztette, hogy szinte hányinger tört rá. Biztos volt benne, hogy nem áll készen ennél többre. Nem volt benne biztos, hogy képes lenne-e rá, vagy hogy valaha is eljut-e odáig, hogy képes legyen rá. És amennyire nem akart most leállni, annyira tudta, hogy nem volt fair Tommal szemben, hogy így félrevezesse.

Mielőtt meghozhatta volna a végső döntését, Tom a nyakához hajolt, és a fogát egy különösen érzékeny pontba süllyesztette, Bill füle mögött. Esély nem volt, hogy Bill elrejtse; felnyögött, Tom pedig zihálva felnevetett a füle mellett.

Bill megragadta Tom pólóját, kicsit feljebb tolta, a kezeit pedig Tom meleg, sima hátára tette. Tom újra lejjebb nyomta a csípőjét, Bill pedig, ösztönösen megemelte a sajátját. A hangok egyszerre jöttek mindkettejükből, és ez egy újabb emlékeztető volt Billnek, hogy vissza kell térnie a valóságba.

Tom felette volt, a lábai között, hozzá tapadva, és a nyakát harapdálta. Bill feje forogni kezdett. Tudta, hogy túl sokat gondolkozik; pont úgy, ahogy Tom mondta, hogy ne csinálja, de nem tudta megállítani. Minden túl valóságos volt, túl gyors.

Elvette a kezeit Tom hátáról, és a mellkasához tette. Gyenge próbálkozás volt, hogy lassítsanak, amikor Bill még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán le akart lassítani. De ugyanakkor, nem tudta elképzelni, hogy így megnyíljon. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán valaha képes lesz rá.

Tom felemelte a fejét Bill nyakától, és a szájához hajolt helyette, de Bill az utolsó pillanatban elfordította a fejét, így Tom ajkai csak az állkapcsát érték. Elhúzódott, kérdőn nézett rá, Billnek pedig muszáj volt elkapnia a tekintetét a plafon felé, vagy a falhoz, vagy bárhova, ami messze van Tom szemeitől.

- Még mindig oké? – kérdezte Tom. A szavai jóval komolyabbak, aggódóbbak voltak ezúttal. Ugyanakkor mélyebb, töményebb, vággyal teltebb is. Olyan vággyal volt tele, amit Bill még nem tudott megadni neki.

- É-én, szerintem…

- Hagyjuk abba? – fejezte be helyette Tom , és nem tűnt mérgesnek, de volt egyfajta lefelé ívelés a hangjában, amit Bill félt megkérdőjelezni. Félt, hogy nem akarja tudni a választ. Bill nem akart, nem tudott Tom szemébe nézni. Választ sem tudott adni, és pár pillanat csend után, Tom megragadta az állát, és maga felé fordította a fejét. – Bill.

- Én nem fogok tudni… én nem… én nem akarok… – Az ujjait Tom tarkója köré fonta, a lélegzete elakadt, a hangja pedig elszorult. Rosszul érezte magát, amiért ennyire tépelődött. Egyik oldalról, tényleg szerette volna látni, hogy meddig tudnak menni, hogy mit tudnának csinálni. Másik oldalról viszont, legkevésbé sem akarta ezt. Ahogy Tom tarkóját fogta, az egyik tincsével kezdett játszani. – Sajnálom – suttogta végül, és Tom arcára nézett, nem tudván, hogy mire számítson.

- Hülyeség emiatt sajnálkozni – mondta Tom halkan, és újra Bill szájához hajolt, a korábbiakhoz képest egy kevésbé tüzes csókért.

- Ne haragudj – kérlelte Bill, bár Tom nem mutatta dühnek semmi jelét. Még mindig Billen feküdt, még mindig óvatosan és figyelmesen és túlontúl is rendesen. Kicsit viszont csalódottnak tűnt; ezt látta rajta Bill.

- Nem haragszom. Úgy tűnik, mintha haragudnék?

- Nem tudom megállapítani – nyöszörögte Bill, biggyesztve a csillogó és nedves alsó ajkát. Tom lehajolt, hogy még egyszer a szájába szívja, aztán átzuhant az ágyra, Bill mellé. Bill felé fordult.

- Nem haragszom – nyugtatta Tom, amikor már kényelmesen volt, hanyatt fekve, a plafont bámulva.

- Biztos?

- Esküszöm – mondta Tom, és vigyorogva nézett a bizonytalan fiúra mellette.

- Én csak… én…

- Bill – mondta Tom határozottan, hogy kirántsa Billt bármilyen gondolatok is futottak át a fején. Figyelmeztetés volt; Bill pontosan tudta, hogy a mondat többi része mi, Tomnak ki se kellett mondania. Ne gondolkozz annyit. Csak ne gondolj rá.

Bill nézte, ahogy Tom a plafont nézi. Mindkettejük mellkasa zihált, még mindig próbáltak levegőhöz jutni. Bill úgy érezte, mintha csak egy hajszálon múlt volna. Túl sokáig tartott, mégis olyan gyorsan ment. Nem bírta ezeket a vegyes érzéseket. Tom annyira magabiztosnak tűnt abban, hogy mit akar, hogy mire képes.

- Ezt – kezdett bele Bill, a hangja alig volt hangosabb suttogásnál. Tom felé fordította a fejét. – Mármint, szeretnéd ezt csinálni?

Tom a piercingjét mozgatta, eltűnődve, mielőtt válaszolt.

- Lefeküdni veled? – kérdezte, Bill pedig bólintott, kicsit elvörösödve a szóhasználaton. – Nem fogok hazudni és nemet mondani.

- Szóval igen – vonta le a következtetést Bill bizonytalanul.

- Ja – nevetett Tom. – De mindegy mikor, érted. Kicsit, öm… kicsit én is félek tőle.

- Igen? – kérdezte Bill. A remény újra visszatért a hangjába.

- Igen.

Valahogy, ez a felfedezés segített lenyugtatni Bill idegeit.

 A csók után, ami majdnem túl sok lett, mielőtt Bill le nem állította magukat; Bill érezte, hogy Tom nézi őt. Minden alkalommal, hogy Bill bement egy szobába, vagy kiment egy szobából, vagy mondott valamit, vagy nem mondott semmit. Bármikor, ha Bill Annie-nek segített, vagy Bobbal nevetett, vagy egy könyvet olvasott, vagy zenét hallgatott – Tom szemei rajta voltak.

Bill tudta mire gondol Tom. Csak biztos akart lenni, hogy Bill nem fog kiborulni, hogy nincsenek jelei egy közelgő összeomlásnak. Tom annyira biztos volt benne, hogy Bill megpróbál majd visszamenekülni New Yorkba, hogy készenlétben volt minden nagyobb kiakadásra, hogy lecsillapítsa a vihart. Bill nem értette, Tom miért törődik vele ennyire, de valahogy rohadt jó érzés volt.

Mégis, nehéz volt egy szabad pillanatot is találni Tom kíváncsi tekintete elől, és Bill minden egyes ilyen percet maximálisan ki is használt. Eltelt már pár nap azóta, hogy úgy döntöttek megpróbálják, és bár Bill nem igazán tudta megfogalmazni, hogy mit is, azt tudta, hogy sok csók van benne, flörtölés, és mindig Tom figyelő szemei.

Kezdett késő lenni, és Tom úgy döntött elmegy fürdeni, ezért Bill úgy döntött, itt az idő kikapcsolni a világot, és helyette bekapcsolni egy kis zenét. Annyi minden történt az utóbbi pár hétben, és olyan régen fogott már tollat a kezébe, hogy már tele volt érzésekkel, amik alig várták, hogy kitörhessenek. Mindig is a zene volt az egyetlen módja, hogy meg tudja érteni a dolgokat maga körül. A szüleit okolta és az ő zenei hátterüket, de ezt csak akkor értette meg, amikor már meghaltak. Akkor kezdett saját zenét komponálni; akkor döntötte el, hogy a nyomukba akar lépni és a Juilliardra menni, az intézménybe, ami őket is összehozta.

Egy füzettel és egy tollal a kezében, Bill befészkelt az ágyra, a gitár mellé, amit Bob hagyott ott pár nappal korábban, és végigsimította a nyakát. A gitár sosem volt az ő hangszere, nem számított Bob hányszor próbálta megtanítani, de imádta a hangját és a húrok tapintását az ujjai alatt, és a fa érzését a karja alatt. Egyszerűen csak nem tudta megtalálni azt az ösztönt, hogy hangokat hozzon létre azokkal a húrokkal.

Bill a fülébe tette a fülhallgatót, és bekapcsolta az iPodját. Addig nyomogatta, amíg meg nem találta a kedvenc, nyugtató dalát, hogy kitisztítsa a fejét. Kinyitotta a füzetét, és a zenével a fülében, a villogó karácsonyfa égők alatt, amint a toll hegyével megérintette a papírt, a szavak csak úgy jöttek belőle, mintha egész eddig azt várták volna, hogy mikor ömölhetnek a papírra. Az a hatalmas zűrzavar, a zavarodottság amit Tommal az első csókjuk miatt érzett; minden, amit azóta érzett, most hirtelen magától jött a fejéből a papírra, gondolkozás nélkül. A lapon formálódó szavak csak vázlatok voltak, és firkák, ahogy írt, aztán megállt, hogy végignézzen rajtuk. Néhány értelmes volt, néhány nem, de már ettől kevésbé érezte zavarosnak a világot. Nyugodt volt.

Bill folytatta az írást, és addig olvasgatta újra, amit írt, amíg Tom be nem fejezte a zuhanyzást, és meg nem jelent a szokásos nagyméretű ruháiban, és sokkal felfrissültebben, mint ahogy már jó ideje kinézett. Bill nem nézett fel a füzetéből, de a szeme sarkából, látta, hogy Tom felé pillant. Bill tovább mozgatta a tollat a papíron, újabb szavakat és érzéseket írt a sorok közé, és ez el is árulta Tomnak, hogy most el volt foglalva, a saját kis világában. Leszámítva, hogy Bill végig a szeme sarkából Tomot figyelte.

Amikor Tom felvette a gitárt és leült egy székre Billtől távolabb. Bill diszkréten lehalkította a kezében lévő iPodot, és hallgatta, ahogy Tom elkezdett egy halványan ismerős dallamot pengetni. Nem tudta beazonosítani, hogy mi az, de minél tovább hallgatta, annál kevésbé vette észre, hogy a végén már egyenesen Tomot bámulta. Tom felnézett rá; az ujjai megálltak és lefogták a húrokat, hogy elhallgattassa a hangszert. Egy béna, kicsit zavarban lévő vigyor jelent meg az arcán, Bill pedig megnyalta az ajkait.

- Nem is tudtam, hogy tudsz játszani – mondta Bill, Tom pedig vállat vont.

- Csak egy kicsit – magyarázta. – Az apám tanított pár dolgot, amikor kicsi voltam.

- Jó voltál – dicsérte Bill Tomot, és egyből halvány pír jelent meg az arcán, amint kimondta.

Tom felhorkant, és visszarakta a gitárt a földre, aztán felállt, és helyet foglalt a kanapén Bill mellett, egy kicsit túl közel, hogy szigorúan baráti legyen. Bill ösztönösen eltakarta a lapot egy karjával, ahogy Tomra nézett.

- Te tudsz gitározni? – kérdezte Tom, játékos mosollyal.

- Nem, én, öm – mondta Bill, a kezeit nézve. A fekete körmei éles ellentétben voltak a fehér papírral. – Én éneklek, többnyire. És rendesen tudok zongorázni.

- Rendesen? – kérdezte Tom, és kérdőn felvonta a szemöldökét is. – Ez nálad a szerénykedés?

Bill kifújta a levegőt, és megvakarta a nyakát a rasztái alatt. Soha nem szerette azt mondani, hogy jó valamiben; mindig úgy érezte, mintha kérkedne. De azt se tudta mondani, hogy nem volt jó zongorán, mert ez sem volt igaz. Az apja is zongorázott, Billnek a vérében volt.

- Gondolom – válaszolt végül, bizonytalanul, és kerülte is Tom tekintetét, amíg meg nem érezte az ujjait az állkapcsán.

Ekkor Tom szemébe nézett, és egyből meglátta azt a huncutságot bennük. Megrázta a fejét, már túl jól ismerte azt a nézést.

- Ne is gondolj rá – figyelmeztette, lenézett a füzetére, aztán becsukta, és maga mellett a párnák közé vágta. Visszanézett Tomra, és látta, hogy a piercingjét mozgatja, előre-hátra, előre-hátra.

- Nem is tudod mire gondoltam – ellenkezett Tom.

- Bármire is – vágott vissza gyorsan, játékos tiltakozásként –, biztos vagyok benne, hogy semmi jóra.

- Csak javasolni akartam egy Go Fish visszavágót.

Ahogy Tom felvonta a szemöldökét, szikrák szaladtak végig Billen, egyenesen a hasába, amitől egyből összerándult.

- Oh, nem – utasította vissza Bill azonnal, ahogy eszébe jutott, hogy Tom milyen könnyedén elverte minden egyes körben. Bill biztos volt benne, hogy még egy ilyet nem bírna elviselni az egója.

- Félsz? – kérdezte Tom, cikizve őt, és közelebb húzódott Billhez, kihívó tekintettel, játékos mosollyal, a kezét Bill térdére téve… valami teljesen más volt.

- Rettegek – mondta Bill, bár a torka kezdett elzáródni. Próbált könnyednek hangzani, magabiztosnak, játékosnak, de látta a villanást Tom tekintetében, és tudta, hogy abban az egy szóban is hallotta mi rejtőzik mögötte.

Tom arca merev volt pár nagyon hosszú pillanaton át, Bill pedig kényelmetlenül mocorgott az idősebb fiú mellett. Végül, Tom megtört, a szája pedig olyan széles mosolyra húzódott, hogy az összes fogait felfedte. A csendet mindössze egy egyszavas váddal törte meg.

- Nyuszi.

Bill felkiáltott, ahogy Tom előrevetődött, és a kanapé karfájához nyomta őt. Bill iPodja lecsúszott a földre, a fülhallgató kiesett a füléből. Tom összeszorította a szájukat, Bill pedig meglepetten nyöszörgött. Viszont, mielőtt észbe kaphatott volna, már vissza is csókolt Tomnak, és amikor észrevette, eltolta őt, meglepettségtől és aggodalomtól elkerekedett szemekkel.

- Tom – szólt rá, és ellökte, ahogy Tom ujjai az oldalába vájtak. Erőt vett magán, hogy ne sikítson, és azt kívánta, bár Tom sose tudta volna meg, hogy milyen csikis az oldala. – Tom! – Bill levegőért kapott, nevetve, ahogy Tom megint Bill lábai között volt, ahol egyre többször és többször találta magát az utóbbi időben. - Ezt… - kezdett bele Bill, aztán hátrahajtotta a fejét, és nevetett, miközben Tom erősebben böködte, a bordái alatt. – Ezt nem lehet – mondta ki végül, és forgolódni próbált Tom súlya alatt.

- Miért nem? – érdeklődött Tom. Olyan egyszerű, ártatlan kis kérdésnek hangzott, de Bill tudta, hogy Tom is pontosan tudja miért nem, csak nem akarta ilyen könnyen elengedni.

- Tudod miért – mondta Bill, de nem volt elég válasz Tomnak, mert az ujjai tovább táncoltak Bill hasán. A csikizett bőr feszült izmokká vált Tom ujjai alatt, és véletlenül fel is nyikkant, ami csak tovább bátorította Tomot.

- Szerintem nem – felelte halkan, majd a puha ajkait Bill nyakához nyomta. A keze feljebb kúszott Bill pólója alatt, amíg meg nem találta Bill mellbimbóját, amit a hüvelykujjával szörnyen izgatóan kezdett simogatni. Bill utálta, hogy Tom ilyen egyszerű mozdulatokkal képes volt elgyengíteni őt. Ahogy Tom ügyes kezei a bőrét cirógatták, Bill érezte, hogy minden ellenállása kezd elszállni, de azt is tudta, hogy semmiképp nem fogja engedni, hogy Tom a nagynénje nappalijának közepén a kanapén másszon rá.

- Tom – mondta Bill, és próbált kicsit határozottabb lenni. Odanyúlt, hogy megragadja Tom csuklóját, és kihúzta a pólója alól. – Annie és Bob…

- Alszanak – fejezte be neki Tom. Tom tudta, mert direkt megnézte, hogy a hálószobájukban le van-e kapcsolva a villany, amikor lejött az emeletről. Tom visszanyúlt Bill pólója alá, Bill pedig felnyögött. Újra megcsókolta Bill nyakát, aztán az ajkai a fülcimpájához vándoroltak. A lehelete meleg volt és nedves, és Bill egész gerince beleborzongott. – Ne gondolkozz annyit – mondta Tom, nyugodtan.

Bill mély levegőt vett, próbálta kitisztítani a fejét. Tomnak mindig emlékeztetnie kellett, hogy hagyja abba a gondolkozást. Bill úgy érezte, kezd javulni, de még mindig voltak alkalmak, hogy kellett az emlékeztetés. Tom nézett le rá, türelmesen várva Bill válaszát. Végül, Bill bólintott, átkarolta Tom vállát, és megemelte a fejét, hogy Tom nyakába temesse az arcát. Tiszta, tusfürdő illata volt, és egyben nagyon férfias. – Oké – suttogta Tom frissen megtisztított bőrébe.

Végigsimította Tom vállát, a mellkasát és a hasát, és Tom nadrágjának dereka fölött állt meg. Próbálta emlékeztetni magát, hogy ne gondolkozzon. Nehezebb volt, mint látszott. Attól függetlenül, hogy ő is srác volt, és Tom is srác volt, és Bill soha nem gondolt még arra, hogy bármit is csináljon egy másik pasival; ezektől függetlenül, természetesnek kellett volna lennie. Mégis, minden bizonytalanságtól, ami a gyomrában halmozódott, egyszerűen lefagyott, és nem tudta mit csináljon.

Ahogy érezte, hogy Bill keze hezitál a hasánál, Tom lenyúlt, hogy megfogja és összekulcsolja az ujjaikat. Bill felsóhajtott, elnyugodva, ahogy Tom megszorította a kezét, és arrébb mozdult, hogy Bill és a kanapé háttámlája közé feküdjön.

- Sajnálom, hogy… - kezdett bele Bill, és Tom tudta, hogy hova akar ezzel kilyukadni, ezért gyorsan befedte Bill száját a sajátjával, beszippantotta Bill alsóajkát, és ezzel minden bocsánatkérést is egyenesen a szájából.

- Te adod a tempót – mondta Tom.

Bill válaszként elmosolyodott, és visszahajolt Tom szájához. A csókok könnyűek voltak, és csak egyre könnyebbek; azokat már kezdte megszokni pánikolás nélkül. Abban nem volt biztos, hogy mégis milyen tempót szeretne, de tudta, hogy ez már legalább egy kezdet.