Az alvás nem jött könnyen Billnek, már ha jött egyáltalán valamennyi. Az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy csak feküdt az ágyán, bámult ki az ablakon át, random csillagok láttán rebegte el a kívánságait, és próbált rájönni mi baja van. Miért kellett ennyire elbaszottnak lennie? Miért kellett folyton menekülnie és eltaszítani az embereket?

Tom valami jó dolog lehetett volna. Tom annyira küzdött, hogy valami jó dolog lehessen, Billnek pedig el kellett basznia.

A másik oldalról viszont, Tom mondta, hogy szóljon, hogy mikor álljon le, és amikor szólt, akkor kiakadt. A legkevésbé sem volt fair megadni az engedélyt Billnek, hogy aztán amikor él vele, abban a pillanatban visszavegye. Ha bárki érthetetlenül viselkedett, akkor most Tom volt az. Bill ebben biztos volt.

Ahogy a nap elkezdett felkúszni az égre, kezdte hallani a mozgás jeleit a házban; lépteket, amik az öreg padló bizonyos pontjait érve a legimádnivalóbb hangokat adták. Bill a táskáját bámulta, az ajtó mellett, a falnál. Ma fog visszamenni New Yorkba, és Tomnak igaza volt, minden más lesz. Bill viszont elhatározta, hogy nem fogja hagyni, hogy bármi is más legyen. Tökéletesen megvolt már akkor is, mielőtt Tom benyomult volna az életébe, és Bill újra érezni akarta azt az ’okéságot’. Nem volt benne biztos, hogy képes is lesz elérni, tudván, hogy milyen volt Tommal az életében, de arra gondolt, hogy ha elég keményen dolgozik rajta, akkor összehozhatja.

Nagyjából egy óra telt el az első léptek után, és hallotta, hogy lassan nyílig az ajtó. Látta, hogy Annie bedugja a fejét, aztán, ugyanolyan gyorsan visszafordul becsukni az ajtót. Megállt a mozdulat közepette, és újra visszanézett.

- Nem számítottam rá, hogy itt leszel – mondta, amikor Bill felült. Tudta, hogy lassan indulnia kell. Hosszú út van előtte.

A gyomra görcsbe rándult a nagynénje kijelentése hallatán. Megköszörülte a torkát; a nyelvét száraznak érezte a szájpadlásán, ahogy megszólalt.

- Mikor kell indulnunk? – kérdezte, kerülve Annie előző mondatát.

Bill látta, hogy a nagynénje arca kicsit zavarodottá válik, aztán megrázta a fejét, elhessegetve akármilyen gondolatok is jutottak eszébe.

- Úgy egy órátok van. Te akarod felkelteni Tomot, vagy inkább én?

Bill megrázta a fejét. Nem akarta ő felébreszteni, de azt se akarta, hogy Annie-nek kelljen. Sokkal szívesebben ’felejtené’ el Tomot, hagyná itt, menjen haza egyedül. Nem azért, mert mérges volt rá, hanem mert összerándult a gyomra a gondolattól, hogy egész nap mellette üljön a repülőn. Beszélnie kellett Tommal; ki kellett találniuk valamit, hogy normálisak legyenek amíg visszamennek New Yorkba, és különválnak.

- Felkeltem – felelte végül Bill, a nagynénje pedig kíváncsian nézett rá. Valószínűleg észrevette, hogy milyen sokáig tartott neki válaszolni, de nem mondott semmit, csak mosolygott, és kiment a szobából, vissza a lépcső felé.

Bill az ágyban feküdt még pár percig, próbálta rávenni magát, hogy tényleg bemenjen és beszéljen Tommal. Nem akart, de tudta, hogy nincs más megoldás. Felnőttként kellett viselkednie, még akkor is, ha ez a hazalátogatás épp arról szólt, hogy újra gyereknek érezze magát. És kezdtek kifutni az időből. Végül átlopakodott Tom szobájába, nem is kopogott előtte. Tom hanyatt feküdt, az ablak felé fordított fejjel, csukott szemmel. Amikor az ajtó becsukódott Bill mögött, átfordította a fejét, kinyitotta a szemeit, és Billre nézett. Már ébren volt.

Egy bocsánatkérés már elkezdett formálódni Bill szájában, de lenyelte. Ezúttal nem az ő felelőssége volt elnézést kérni. Tom hibája volt, hogy bekattant rá, és most nem fog térdre borulni és bocsánatért esedezni. Ehelyett, Bill keresztbe fonta a karját, és az ajtónak dőlt, amin most jött be.

- Egy óra múlva kell mennünk – mondta Tomnak, aki még mindig csendben nézte őt.

- Kösz – felelte Tom rekedtes hangon, és visszafordult a szoba másik végében lévő ablak felé.

A szoba csendben volt. Tomból áradt az érzés, hogy azt akarja, hogy Bill elmenjen, de Bill még nem volt erre kész. Még mindig egy bocsánatkérésre várt; valami jelre, hogy Tom egyáltalán egy kicsit is vállalja a hibát a történtekben. Ám amikor Tom még mindig nem volt hajlandó erre, Billnek kellett lépnie.

- Egész nap ez lesz? – kérdezte hideg, jeges, dühös, barátságtalan hangon.

Tom megfordult, hogy Billre nézzen, az arcáról viszont nem látszott egy gondolata sem. Bill nem volt benne biztos, hogy mit utál jobban: a tényt, hogy nem tud olvasni Tom arckifejezéséből, vagy a tényt, hogy ezt az egyet még ezelőtt soha nem látta.

- Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte Tom, a legközönyösebb hangon, amit Bill valaha el tudott képzelni.

Másodperceken át csak bámult Tomra, aki még mindig az ágyában feküdt, aztán megadva magát kifújta a levegőt, a kezeit a levegőbe vetette, aztán visszafordult az ajtóhoz. Nem fog szólni Tomnak, hogy kérjen bocsánatot. Ha megtenné, az már a legkevésbé sem lenne őszinte. Kicsapta az ajtót, aztán bevágta maga mögött; Tom meg se próbálta megállítani, ami csak még jobban idegesítette Billt.

Bill meglepődött, hogy Georg, Emily és Gus már ott voltak a reptéren, mire ők odaértek. Nem azon lepődött meg, hogy előbb érkeztek meg; Tom lustaságának köszönhetően, eléggé késésben voltak. Egyszerűen csak nem számított arra, hogy egyáltalán ott lesznek. Mindegyiküktől elbúcsúzott már amikor eljöttek Emily bulijáról, mert biztos volt benne, hogy az lesz az utolsó találkozásuk mielőtt visszamegy New Yorkba. De itt voltak, egy padon ülve, egymásnak dőlve, mindannyian hulla fáradtan. Most először, meleg, pozitív érzések jelentek meg a sok hideg között, amit Bill egész reggel érzett Tom és a hülyesége miatt.

- Mit csináltok itt? – kiáltott nekik, és gyorsan odaszaladt hozzájuk. Mindhárman felnéztek, felismerték a hangot, és kicsit mintha szégyellték volna magukat, hogy elbóbiskoltak. Egyszerre álltak fel, fáradt vigyorral az arcukon.

- Nem hittétek, hogy elengedünk búcsú nélkül, ugye? – szólalt meg először Georg, megvonva a vállát.

- Elköszöntem – mondta Bill, zavarodott hangon. Így volt, nem? – A bulin.

- Azt hitted annyi elég? – mondta erre Emily, és felhúzta az orrát. Mosolygós ráncok jelentek meg a szeme körül, és ahogy Bill észrevette, hogy a legjobb barátja kezét fogja, már nem is rázta ki annyira a hideg tőle, mint eleinte. Kicsit elszomorította, persze, amiért neki még mindig nem volt ez meg. Azt hitte, hogy Tommal talán közel kerültek ehhez, de az egyértelműen félresikeredett.

- Gondolom – töprengett, és hátrapillantott Annie-re és Tomra, akik különböző arckifejezéssel nézték őket. Annie úgy tűnt örül, hogy ott vannak; valószínűleg be is volt avatva a titokba, hogy ott lesznek. Tom arca üres volt. Annyira üres, hogy az már frusztráló volt.

Annie célzásképp az órájára pillantott, amikor Bill ránézett, aztán bólintott a fiú. Késésben voltak, és nem volt túl sok idejük búcsúzkodni. Georg is kiszúrta a célzást, és kitárta a karjait Billnek, amikor ő visszafordult a baráti köréhez.

- Gyere ide – mondta Georg, és a karjaiba vonta Billt, aztán megveregette közben a hátát. – Ne hagyd elmenni – figyelmeztette, Bill pedig felhorkant Georg vállába.

- Vannak más halak is – felelte Bill, és elhúzódott. Mielőtt Georg a válaszhoz az arckifejezését is tanulmányozhatta volna, Billt máris újabb ölelésbe vonta Gus, Emily, és végül Annie, aztán Bill látta, hogy Tom is ugyanazt az ölelkezést-búcsúzkodást kapja. Mérges volt a gondolattól, hogy mindannyian ilyen gyorsan befogadták őt, amikor még csak nem is ismerték. Még Bill sem ismerte.

Bill nézte, ahogy Georg barátságosan átkarolja Tomot, aztán mond valamit a fülébe. Tom elhúzódott, üres arckifejezéssel, nyomott tekintettel, és megrázta a fejét. Úgy tűnt, Georg nem ezt a reakciót várja, Bill legalábbis ezt látta a haverja arcán, és ettől kicsit fel is vidult. Legalább Tommal még mindig valahogy egy oldalon voltak, gondolta.

- Rohannunk kell – mondta Bill Tomnak, amikor visszalépett a körbe. Tom bólintott, és lehajolt, hogy felvegye a táskáját.

Annie-hez fordult, és még egy ölelést kezdeményezett vele.

- Köszönöm, hogy itt lehettem – mondta elég hangosan, hogy Bill is hallja.

Bill nagynénje megszorongatta Tom derekát.

- Akkor jössz vissza Billel, amikor csak akarsz, hallottál? – húzódott el Annie, és a tenyerével megveregette Tom arcát.

- És többször kell visszajönnöd – mondta Georg Billnek. – Ha te akarsz lenni a tanúm, az kötelességgel jár.

- Oh, te jó ég – nyögött fel Bill, vidáman, és még egyszer utoljára megölelte Annie-t a repülőre szállás előtt.

- Hívj fel, amikor megérkeztetek – követelte, Bill pedig bólintott a vállába, és egy picit tovább ölelte még.

- Fel foglak. Szeretlek.

- Ne felejtsd el, amit mondtam – mondta Georg Tomnak, amikor Bill elhúzódott Annie-től, és zavartan nézett a legjobb barátjára. Georg Billre nézett, aki szótlanul válaszokat keresett, Georg pedig csak féloldalasan elvigyorodott. Bill összeszűkítette a szemeit, de tudta, hogy nem fog semmit kiszedni belőle.

- Georg… - próbálkozott, de a barátja csak vállat vont.

- Kérdezd Tomot.

Bill ránézett Tomra, aki lehajtott fejjel, a földet bámulta. Bill frusztrált volt, mert biztos volt benne, hogy egyikükből sem fog semmi választ kicsikarni, ezért inkább még egyszer megölelte egyszerre Emilyt és Gustavot is.

- Gratulálok – mondta Emily irányába az ölelésben. – De ha egyszer majd megunod a sok szarját, ne legyen bűntudatod kirúgni az utcára.

- Köszönöm, Bill – nevetett a lány.

- És mondd anyukádnak, hogy üdvözlöm, oké? – mondta Gusnak, mielőtt elhúzódott volna az ölelésből. Gus bólintott válaszként, az arca pedig kicsit aggódóvá vált. – És ígérd meg, hogy kérsz majd segítséget, ha szükséged van rá – tette hozzá. – Ezért vagyunk itt.

Gus összevonta a szemöldökét, de amikor Bill összeszűkített szemekkel nézett rá, megadta magát.

- Oké, oké, megígérem.

- Utálom, hogy meg kell szakítanom ezt, de tényleg mennetek kéne – szólalt meg Annie, Bill pedig egyből ugrott is; már majdnem elfelejtette, hogy késésben voltak.

- Sziasztok – köszönt az összegyűlt csoportnak, miközben felkapta a táskáit. – Majd telefonálok – ígérte mindannyiuknak, de a tekintete Georg felé irányult, Georg pedig bólintott válaszként.

Tomnak igaza volt. Minden más lesz, amikor visszaérnek New Yorkba.

Az út csendes volt Georgia és Virginia között, ahol át kellett szállniuk. Amint felszálltak és bekapcsolhattak elektromos eszközöket, Bill egyből elővette az iPodját. Tom hátradöntötte a székét, és lehunyta a szemeit. Bill viszont nézte, és látta, hogy nem alszik. Túl sokat mocorgott egy alvó emberhez képest.

Amikor leszálltak Virginiában, volt egy kis idejük, hogy egyenek egyet valahol. Bill próbált normális lenni, a new yorki kettéválásukig, ezért felajánlotta Tomnak, hogy válasszon hol fognak enni, de Tomot nem érdekelte, és végül Bill választott egy kegyetlenül drága pizzázót.

Együtt ültek egy asztalnál valahol hátul, és hagyták, hogy a reptér hangjai körbevegyék őket. De épp amikor Bill kezdte azt gondolni, hogy beszélgetés nélkül fogják végigülni az ebédjüket, és valószínűleg az út többi részét is; Tom kinyitotta a száját, megtörve a nagy csendet kettejük között.

- Értem, hogy ki vagy rám akadva, vagy mi – mondta Tom, Bill pedig felnézett rá a sajtos pizzája felett. – De nem gondolod, hogy neked is vállalni kéne egy kicsit a felelősséget?

Ledöbbenve, hogy Tom egyáltalán eszébe jutott ilyet mondani, Bill leejtette a pizzaszeletét a tányérjára, és tátott szájjal bámult az előtte lévő férfira, akit eddig a barátjának nevezett.

- Nem hiszem, hogy bármi rosszat is csináltam, nem – tagadta makacsul.

- És én igen? – ellenkezett Tom, idegesen, amiért egyáltalán ilyen helyzetbe kerültek. Annyira jól megvoltak, fejlődtek; bár lassan, de fejlődtek. És akkor Bill megint visszaugrott a legelejére, és nem volt hajlandó másképp látni a dolgokat.

- Igen – sziszegte Bill, halkabban, és a tekintetével villámokat szórt Tom felé. – Azt mondtad szóljak, hogy mikor állj le, és amikor szóltam, kiakadtál.

- Basszus, Bill – mondta Tom, és valami undorodó vicsorgás szerűségre húzódtak az ajkai. – Szerinted erről van szó? Nem erről van szó.

- Azt mondtad nem fogsz seggfejjé változni, és már most az vagy – vitatkozott Bill töretlenül. Semmiképp nem volt hajlandó hagyni, hogy Tom kipofázza magát ebből.

- Ha seggfejé változok – suttogta Tom, az állkapcsa pedig frusztráltan megfeszült –, az azért van, mert te úgy viselkedsz, mint valami kis szűzkurva. – Bill szemei erre legalább ugyanannyira elkerekedtek, mint Tom szemei a váratlan kijelentés után. – Ez nem jött ki jól – kezdett egyből bocsánatot kérni, de Bill megrázta a fejét.

- Szerintem pontosan úgy jött ki, ahogy szeretted volna.

- Úgy értem, hogy végig türelmes voltam veled, azt hittem fejlődünk és haladunk valamerre, aztán visszamentél a kibaszott nem vagyok meleg faszságodhoz, amivel semmire nem megyünk. Ha nem akarsz velem lenni…

- Tom! – suttogta Bill gyorsan, tágra nyílt szemekkel, és körbenézett a teremben lévő többi utason.

- … akkor csak mondd ki, ahelyett, hogy tovább húzod az egészet, és félrevezetsz.

- Shh! – sziszegett Bill, de Tom nem figyelt rá.

- Velem akarsz lenni? – mondta ki Tom minden egyes szótagot lassan, nyomatékosan. Bill még mindig körbe-körbe nézett a teremben. Senki nem nézte őket, de Tom látta rajta, hogy aggódott, hogy valaki hallja őket. – Látod, ez a te bajod, Bill – állapította meg. – Túl sokat foglalkozol azzal, hogy mások mit fognak gondolni.

- Én nem…

- Mindenki leszarja, hogy meleg vagy-e vagy sem.

Bill szemei elkerekedtek, ahogy Tom megemelte a hangját, amivel néhány ember figyelmét magukra is vonta, de összességében, senkit nem érdekelte túlzottan, ami megint csak Tom állítását bizonyította.

- Lehetne, hogy ezt ne itt beszéljük meg? – könyörgött Bill.

- Velem akarsz lenni vagy nem? – kérdezte Tom másodszorra is.

Bill lehajtotta a fejét, és a tányérját nézte; készen, hogy elsüllyedjen. Haza akart menni, a lakása magányába Cukorhoz és Melissához a szomszédban. Azt akarta, hogy minden normális legyen.

- Ezt nem most akarom megbeszélni – mondta végül, amikor még mindig érezte, hogy Tom tekintete felperzseli.

- Jól van – mondta Tom, mogorván. – Akkor gondolom ez a végső válaszod.

Bill a földet bámulta maguk alatt. Több tízezer méterrel a levegőben, minden olyan aprónak tűnt, mintha csak egy kis modellt látna kis falvakról, tele boldog emberekkel. Boldog emberekkel, akinek teljes, bonyodalommentes életük volt. Előrehajolt, és a homlokát az üvegnek támasztotta. Nehéz volt nem eltöprengeni, hogy a lent lévő emberek milyen életet élhettek. Vajon voltak, akik most házasodtak? Voltak olyanok, akiknek a legjobb barátjuk házasodott most? Voltak barátok, akik veszekedtek, akik össze voltak zavarodva, akik meg voltak sértve?

Elhúzta a fejét, aztán nagyot sóhajtott, bepárásítva az üveget. Az ujja hegyével egy szivecskét rajzolt bele, de ugyanolyan gyorsan le is törölte a tenyerével. Mi értelme volt? Nem volt szüksége, hogy még egy szimbólum emlékeztesse, hogy még a közelébe se került annak, hogy rátaláljon arra, amire a szülei is rátaláltak New Yorkban.

Amikor elfordult az ablaktól, látta, hogy Tom távoli tekintettel nézi őt. Annyira messze, annyira távolba tekintő tekintettel, hogy észre sem vette, hogy Bill visszanéz rá.

- Mit gondolsz Emilyről? – kérdezte Bill, halkan és a repülő búgásától alig hallhatóan.

Tom arca megváltozott, lassan felfogta a Bill szájából jövő szavakat.

- Huh? – kérdezte. – Emily.

Bill felröhögött magában.

- Ja, mit gondolsz róla?

Anélkül, hogy igazán végiggondolta volna, Tom vállat vont.

- Aranyos.

- Aranyos, ja – értett egyet Bill is, és nézte, ahogy Tom megnyalja a kicserepesedett ajkait, és megdörzsöli a fáradt arcát.

- Talán túl aranyos – motyogta Tom, és visszafordult az előtte lévő ülés felé. Bill a homlokát ráncolta, de nem tett megjegyzést a viselkedésére.

A dolgok stagnáltak közöttük. Bill nem tudta mi történt, vagy hogy éppen mi történik. Csak azt tudta, hogy amikor Tom megkérdezte vele akar-e lenni, Bill első lélektipró reakciója az lett volna, hogy igen. De nem lehetett, nem engedhette meg magának, és most le voltak ragadva. Újra kezdtek eltávolodni egymástól, ebben a rövidéletű, de intenzív barátságban.

Bill az előszoba és a nappali közti ajtóban állt, a fából készült keretnek támaszkodva, miközben Tom a dolgait pakolta el, tudván vagy nem tudván, hogy Bill nézi őt. Nem volt már túl sok cucc, amit el kellett volna pakolnia, mivel a dolgai nagy része már a táskában volt, amit Georgiába vitt magával. Bill keresztbe fonta a karját a mellkasa felett; egyfajta üresség érzése máris kezdett leülepedni a gyomrában, ahogy kezdte felfogni a helyzet véglegességét. Elhessegette az érzéseket, ahogy Tom felállt és megfordult, és amióta Bill nézni kezdte, most először visszanézett a szemébe.

Tom megköszörülte a torkát.

- Szerintem minden megvan – mondta, és feljebb emelte a táskát a vállán. A megjelenése feszült volt a stressztől, kényelmetlenségtől és talán a szomorúságtól. Bill nem tudott minden érzelmet leolvasni az arcáról.

- Oké – mondta, halk hangon. A lakás valahogy kisebbnek, csendesebbnek, üresebbnek tűnt már most, pedig Tom még el sem ment. A falak mintha kezdtek volna közeledni, és Bill csak remélni tudta, hogy ha Tom elmegy, ha az életét sikerül visszavezetni a Tom előtti időszakra, akkor a dolgok ismét rendbe jönnek. Észre sem vette, hogy az élete milyen apró kis buborékká vált.

- Nem lenne muszáj így történnie, ugye tudod – mondta Tom, a piercingjét rágcsálva.

Bill nyelt egyet, mivel az a szó, hogy maradj, már ott volt a nyelve hegyén.

- Hova fogsz menni? – kérdezte helyette.

Megadva magát, Tom felsóhajtott, és megvonta az egyik vállát.

- Vannak barátaim. Majd valamit kitalálok.

- Rendben – bólintott Bill, és próbálta kizárni a fejéből a gondolatot, hogy az éjszaka kellős közepe volt, és hiába voltak abban a városban, ami sosem alszik; néhány ember mégis csak aludt. Tudta, hogy mondhatná Tomnak, hogy maradjon reggelig, de azt is tudta, hogy akkora sokkal kevésbé lenne erős az elhatározása, és tudta, hogy mit kell tennie. Tomnak mennie kellett. Amikor holnap Bill fel fog kelni, és Tom nem lesz a lába alatt, akkor majd hálás lesz, hogy ez a kis ballépés, ez a félresikerült kis kísérlete véget ért.

- Rendben – ismételte Tom halkan. – Akkor azt hiszem majd találkozunk. Vagy… nem, tök mindegy.

Bill az ajkába harapott, hogy csendben maradjon, miközben nézte, ahogy Tom felvette a cuccait, és az ajtó felé indult. Bill azt hitte, hogy ekkor már könnyebb lesz lélegeznie, de csak azt érezte, hogy a nyomás a mellkasán most még nehezebb volt, mint valaha. Azt akarta, hogy az érzés megszűnjön, de most már biztos volt benne, hogy ez csak nehezebb lesz, ha nézi Tomot elmenni.

- Tom, várj – mondta, amikor a barátja a kilincsért nyúlt. Tom megállt, a keze még mindig a levegőben volt. Amikor megfordult Bill felé, Bill nem volt már benne biztos, hogy pontosan mit is kéne mondania. Ennyire előre már nem volt ideje tervezni. Csak ösztönösen cselekedett, és az ösztöne azt súgta, hogy valamit mondania kell. – Mire gondolt Georg, amikor azt mondta, hogy ne felejtsd el amit mondott?

Ez a kérdés már azóta ott motoszkált a fejében, amióta Georg csak annyit közölt Billel, hogy kérdezze Tomot. Bill nem rajongott a titkokért.

Tom tekintete elködösödött a kérdés hallatán, és vállat vont; a felső ajkát a fogai közé vonva.

- Azt mondta, hogy ne hagyjam, hogy eltaszíts.

Bill nagyot nyelt, ahogy a szavak súlya ránehezedett. Georg jobban ismerte őt bárkinél. Ő tudta, hogy Bill mit fog csinálni Tommal; amit Bill már meg is csinált Tommal. És a tény, hogy Georg már megtette a lépést, hogy figyelmeztesse Tomot, hogy már előre tanácsolta Tomnak, hogy bírja ki; ez a tény sokat elárult. Tom nem csak valami városi fiú volt, akit hazavitt karácsonyra. Tom a legjobb barátja volt, és talán még több is, már ha Bill magába szívná a büszkeségét, és hagyná. Még otthon is mindenki kedvelte, semmi kifogás nem volt, ami mögé Bill elbújhatott volna.

- És most mit csinálsz? – kérdezte Bill félénken. A hangja éppen csak annyira volt hangos, hogy az apró, csendes lakásban hallani lehessen.

A válasz Bill kérdésre, Tom számára egyszerű volt. A szimpla igazság, amit mindvégig tudott. Csak belefáradt, hogy küzdjön ellene.

- Hagyom, hogy eltaszíts – mondta nyugodtan, ugyanolyan borús tekintettel, mint előtte. A keze még mindig az ajtó felé nyúlt, a cuccai még mindig a karjában voltak, várva, hogy elvigye őket.

- Georg nagyon jól ismer engem – mondta Bill. – És szerinte tovább kéne próbálkoznod, szóval talán…

- Ez nem egy játék nekem, Bill – csattant fel Tom. Ledobta a táskáit és tett egy lépést előre, el az ajtótól, közelebb a fiúhoz, aki még mindig az ajtófélfának támaszkodott. – Azt hiszed akármeddig játszhatod ezt a rángatósdit, várva, hogy végig itt maradok mint valami szánalmas kiskutya? Mert nem fogok. Nem lökhetsz el folyton, hogy aztán egyből visszarángass minden alkalommal, amikor megijedsz, hogy talán tényleg elmegyek.

- Én nem… nekem sem játék ez – ráncolta Bill a homlokát, lehajtott fejjel. – Csak tényleg nagyon rossz vagyok ezekben a dolgokban.

Tom nagyot sóhajtott a levegőbe, és az orrnyergébe csípett. Amikor elvette a kezét az arcától, Bill szemei elkerekedve, aggódó tekintettel szegeződtek rá.

- Mit akarsz tőlem? Teljes őszintén.

- Én nem… - kezdett bele Bill bizonytalanul.

Tom előrébb lépett, még közelebb Billhez, bekerítve az ajtófélfához, és olyan közel állva hozzá, hogy érezték egymás lélegzetét. Tom orrlyukai kitágultak.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte, ismét. – Mert amit én akarok, az az, hogy veled legyek. De amit nem akarok, az az, hogy folyton csak ráncigálj, mert bizonytalan vagy. Szóval, mit akarsz?

- Azt akarom… - kezdett bele Bill, lehajtott fejjel, amíg Tom fel nem emelte az állát, hogy egymás szemébe nézzenek. Bill megnyalta az ajkát, idegesen, és megköszörülte a torkát. A hangja suttogásként jött csak ki, ahogy folytatta, – csak téged akarlak.

- Itt vagyok – felelte Tom, erősen szorítva Bill állát, hogy az arcát határozottan maga felé irányítsa. – A tied vagyok, ha végre leállsz azzal, hogy megpróbálj eltaszítani.

- Oké – mondta Bill, egyszerre suttogva és nyöszörögve.

- Oké?

Bill bólintott, és Tom elvette a kezét Bill állától.

- Fontos nekem, hogy ez működjön – ismerte be Bill, elvörösödött arccal, majd Tom közelebb hajolt, hogy gyorsan összeérintse az ajkaikat. Bill elengedte magát a biztonságos érzésbe, ami a gyomrában kavargott, amíg Tom el nem húzódott.

- Akkor működni fog – ígérte Tom, Bill pedig a szája sarkába harapott, ahogy egy apró, óvatos mosolyra húzódott a szája mindkét vége.

- Oké.