„Elegáns voltam, tiszta, frissen borotvált és józan, s nem bántam, ha megtudja a világ.”

Tom a sarokban ült, és hallgatta a szívmonitor egyenletes pittyegését. Nem tudta hány óra telt már el ezzel, de ahogy belegondolt, rájött, hogy már nem is érdekli. Régen feladta, hogy ilyen jelentéktelen dolgokat kalkuláljon, már arra sem emlékezett, hogy mikor kezdődött ez az egész. Hónapokkal ezelőtt? Talán egy éve is volt már, hogy a testvére először szédelgett haza azzal a szöveggel, hogy „csak egy csíkot szívtam, ez volt az utolsó”. Azóta Tom már meg se tudta számolni, hogy hány utolsó volt. Hogy hányszor kellett ugyanazt a műsort végignéznie, hány éjszakán át kellett fel-alá mászkálnia, várva, hogy Bill végre valami életjelet adjon magáról.

Most viszont jó volt. A szívmonitor biztos jele volt annak, hogy Bill életben van, legalább fizikailag. Nem számított mennyi idő telt el azóta, hogy bekövetkezett az, amitől mindig is rettegett; hogy Bill túladagolta. Nem tudta hány órája találta meg, hány órája jöttek be a mentővel, hány óra telt el azzal, hogy csak ült és nézte őt, de ironikus módon, most az egyszer, állandóságot érzett az életükben. A szívmonitor nem változott. Egyenletes volt, kiszámítható, és végre valami biztonságos.

Épp ezért rezzent össze, amikor hirtelen egy pillanatra felgyorsult az a bizonyos csipogás. A szemei kipattantak, és már készült volna felugrani, hogy hívja a nővért, vagy akárkit, de mielőtt megtehette volna, meglátta, hogy Bill feje felé fordul, és rámosolyodik. A szívmonitor újra lassulni kezdett, Tom pedig elengedte a szék karfáját.

- Hirtelen nem tudtam hol vagyok – magyarázta Bill, mosolyogva, és újra lehunyta a szemét. Tom felsóhajtott. Szerette volna, ha Bill visszaalszik, és még egy darabig nem kell beszélniük.

- Most már tudod? – kérdezte.

- Sejtem – vonta meg Bill a vállát, de olyan gyengén, hogy alig lehetett észrevenni.

- Emlékszel valamire?

- Azt álmodtam, hogy sütött a nap – motyogta Bill erre, Tom pedig ebből tudta, hogy Billnek fogalma sincs mi történhetett. Persze számított is rá, hogy így lesz.

- Pedig egész éjjel esett.

- Hány óra van?

- Negyed hat.

- Reggel vagy este?

- Este.

- Haza kéne menned megetetni a kutyákat.

- Már felhívtam Larát, majd ő megeteti.

- Nem szeretem Larát.

- Ő se téged.

- Van egy cigid?

- Itt nem dohányozhatsz.

- Ott az ablak.

- Füstjelző van a szobában.

- Akkor menjünk ki sétálni.

Tom felsóhajtott. Ebben voltak jók. Félretenni a gondokat, szőnyeg alá söpörni, beszélni és nem beszélgetni, kertelni, elfelejteni, mellőzni, kerülni és kerülgetni. Ez volt életük története. Minden automatikusan jött, a kérdés már a legeleje óta csak az volt, hogy még meddig; hogy mikor jön el az a pont, amikor az egyikük összetörik.

De most, ahogy ránézett Billre, hirtelen észrevette, hogy milyen sápadt. Annyira erőtlen volt, hogy még a szemét se nyitotta ki a beszélgetés közben, de a vörös szemhéján duzzadtak a kék erek, alatta sötét karikák sorakoztak. A haja csomókban tapadt a homlokához, a szőke pót-tincsek ezzel szemben ugyanolyan szépen simultak az arca köré, mint előtte. Az ajkai ki voltak cserepesedve, a bőre ki volt száradva, az arca be volt esve, most még a karja is soványabbnak tűnt, mint egyébként volt; Tom pedig… Tom pedig egy év után, ezen az éjszakán tudott először aludni, egy kényelmetlen kórházi műanyagszékben.

Felesleges volt arra várni, hogy összetörjön valamelyikük. Amikor elkezdődött, már akkor össze voltak törve.

- Bill – emelte meg a hangját Tom, és megvárta, amíg Bill kinyitja a véreres szemeit. – Nem kaphatsz cigit.

Bill szemei egy pillanatra elkerekedtek.

- Haza akarok menni – jelentette ki ekkor.

Tom felsóhajtott, ismét, és az arcát a kezébe temette.

- Nem érted, igaz? – csóválta a fejét, Bill pedig ekkor erőt vett magán, és feljebb ült az ágyán.

- Mit?

Próbálkozhatott azzal, hogy játssza a hülyét, de Tom tudta, hogy most valami történni fog. A mellébeszélésnek most véget fog vetni, ha tetszik Billnek, ha nem.

- Egy hajszálon múlott, hogy nem haltál meg.

- És ezért nem kaphatok egy cigit?

- Felejtsd már el azt a kurva cigit! – kiáltott rá Tom, frusztráltságában pedig felállt és arrébb rúgta a széket. – A picsába, Bill, mikor veszed észre, hogy ez már nem játék?

- Mit akarsz hallani? – emelte meg a hangját a testvére is. – Köszönöm Tom, hogy megmentettél? Írjak neked dalt? Állítsak emlékművet a dicső Tom Kaulitznak?

- Tudod te, hogy milyen érzés volt, amikor félholtan megtaláltalak? Van neked elképzelésed, hogy milyen érzés végignézni ahogy hónapok óta csak pusztítod magad?

- És szerinted nekem milyen érzés végigmenni ezen? – üvöltött rá Bill, szinte hisztérikus hangon. – Azt hiszed én nem tudom, hogy problémáim vannak? Szerinted én minden reggel úgy kelek fel, hogy be akarok állni? Szerinted tényleg olyan rohadtul élvezem? Azt hiszed egyedül te vagy az, aki szenved? A rohadt kurva életbe, Tom, vedd már észre, hogy ez kibaszottul nem rólad szól!

Tom lemerevedett. Az állkapcsa megfeszült, ahogy összeszorította a fogait, a tenyerét ökölbe szorította.

Ismerte már ezt; Bill újra és újra csak manipulálni akarta. Bűntudatot akart benne kelteni, és előadni, hogy ő mindenben csak áldozat. Annyiszor végigcsinálta már ezt az érzelmi zsarolást. Tom látta már őrjöngeni, látta már sírni és bocsánatot kérni, hallott már jelentőségteljes ígéreteket, üres közhelyeket, kapott már kemény vádakat. Bill maga volt a megtestesült manipuláció, de Tom már nem dőlt be ennek.

- Te vedd észre, hogy nem minden csak rólad szól.

Bill meglepődött ezen, de egy ironikus, száraz nevetéssel leplezte. Tom ezt a műsort is sokszor látta már tőle.

- Azt hiszed mindent tudsz, ugye? – nézett egyenesen Tom szemébe, de a közönyösség és a ridegség alatt, Tom látta, hogy már nincsen valódi erő. – Akkor mondjad drága testvérem, kérlek világosíts fel, hogy mi a problémám!

- Mondjuk az, hogy négy zacskó kokaint kellett lehúznom tegnap a vécén.

- Komolyan azt hiszed, hogy a kokain az egyetlen problémám? – kérdezte Bill cinikusan. – Arra nem gondoltál, hogy talán valami oka is van, hogy elkezdtem?

- Tudom, hogy nem az a fő problémád, és pontosan azt szeretném, ha a gondjaidat megpróbálnád megoldani ahelyett, hogy újakat csinálsz.

- Tudom, hogy csak menekülök – kiáltott fel Bill. A hajába túrt, és lehajtotta a fejét, majd normál hangerőn folytatta. – De fogd már fel, hogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy kívülről látod. Ha az lenne, akkor hidd el, hogy már rég abbahagytam volna, de amíg a többit nem tudom megoldani, addig ezt sem fog menni.

- És akkor mégis mi lesz? Ezt addig folytatod, amíg a többi bajod meg nem oldódik magától? – Ezúttal Tom köre volt cinikusnak lenni. Ezen a beszélgetésen is már nem egyszer átmentek, de Bill mindig tudott valami új üres ígéretet, erőltetett magyarázatot hozni.

- Próbálom megoldani, érted?

Tom hosszan fújta ki a lélegzetét, és újra leült, de ezúttal közelebb húzta a széket az ágyhoz. Itt van a könyörgő, bűnbánó Bill. Ez legalább nem üvöltözik.

- Bill – szólította meg lágyan, amíg a testvére újra fel nem nézett rá. – Ugye tudod, hogy függő vagy?

Tom attól tartott, hogy Bill arca ismét el fog torzulni, ahogy előtte mindig a ’függő’ vagy a ’beteg’ szó hallatán, de ezúttal (szerencsére) nem ez történt. Most csak olyan… megtört volt.

- Csak kérlek, higgy nekem, amikor azt mondom, hogy abba fogom hagyni. Lehet, hogy nem ma, és lehet, hogy nem egy héten belül, de hidd el, hogy én sem akarok örökké ilyen lenni. Te is tudod, hogy én nem ez vagyok.

Tom megrázta a fejét. Mégse változott semmi, egy másodpercre mégis majdnem bedőlt neki. Bill még mindig nem volt tudatában annak, hogy problémája van. Beszélt arról, hogy minden más baja van – persze, Tom is pontosan tudta. Tomnak is pontosan ugyanazt át kellett élnie. Ikrek voltak, bármilyen közhelyes hangzik, akkor is egy lélek, két testben; soha nem volt az, hogy két külön problémájuk lett volna. Tom tudta, hogy másképp is lehet ugyanazokat a bajokat kezelni, de Bill ezt képtelen volt belátni.

- Tudod Bill – szólalt meg, keményebb hangon –, amikor a folyosón vártam, hogy rendbe rakjanak, addig arra gondoltam, hogy bár az én kezemben lehetne a tű és a cérna az orvos helyett. Mert legszívesebben, összevarrtam volna a két kezed, hogy végre te is megtapasztald milyen érzés a tehetetlenség, a karodba pedig belevarrtam volna nagybetűkkel azt, hogy következmények, hogy végre te is észre vedd, hogy… – Nem tudta befejezni a gondolatát, mert Bill félbeszakította.

- Milyen költői lettél hirtelen – nevetett, de most nem szarkasztikusan, hanem finoman, halkan, őszintén, Billesen.

- Nézd Bill – szólította meg újra, és próbálta megfogni a kezét, de Bill elhúzta azt. Tom viszont most nem hagyta, hogy elterelje a figyelmét a témáról. – Tudom, hogy nehéz neked – folytatta –, de szeretném, ha most az egyszer, rendesen végiggondolnád a helyzetet. Azt mondod, hogy szarul vagy akkor is, ha drogozol? Akkor tessék, most józan lehetsz, nem kell szarul lenned, de viseld el, hogy egy kórházban vagy. Tudom, hogy már kiskorunk óta az volt a lételemed, hogy valaki foglalkozzon veled, és tessék, most odakint van egy nővér, akinek azért fizetnek, hogy óránként megnézze mi van veled. Állandóan a figyelemre vágytál, tessék, most megkaptad, élvezd ki. Élvezd ki a fehér falakkal, az infúzióval, a kórházi hálóinggel együtt. Te akartad, hogy idáig fajuljon, akkor használd is ki.

- Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte Bill halkan, de Tom tudta, hogy Bill már sejti.

- Azt, hogy én ebben már nem tudok segíteni. Túl vagyok már a tagadás szakaszon, a harag szakaszon, az alkudozáson, depresszión, elfogadáson; most már nem tudom, hogy mit kéne tennem, vagy hogy mit kéne egyáltalán éreznem.

- Csak békén kéne hagynod – felelte Bill. Elfordította a fejét a másik irányba, de ezúttal hagyta, hogy Tom megszorítsa a kezét.

- Szeretném, ha elmennél egy elvonóra – mondta ki Tom, ami már hónapok óta ott volt a nyelve hegyén. Billnek egy pillanatra megfeszült a tenyere. – Kérlek, csak gondold végig. Itt minden segítséget meg tudnak adni, ha vállalod a kezelést. Te is tudod, hogy nem fog menni egyedül. Sikerült mindenkit elüldöznöd magad mellől, most pontosan olyan magányos vagy, mint a dalszövegeidben, de ne akarj engem is eltaszítanod. Eddig végig büszke voltam rád, és melletted álltam, ne most adj okot, hogy ez megváltozzon. Lehet, hogy élvezed ezt a zuhanórepülést, de most van az a pont, hogy ha nem állsz újra talpra, akkor már túl késő lesz, mert ha ennél lejjebb esel, akkor én már nem foglak tudni elkapni. Már azt is alig bírom végignézni, ahogy zuhansz lefelé.

Bill nem válaszolt. Tom perceken át nézte a profilját, tartotta a mozdulatlan kezét, és várta, hogy valami történjen, de Billnek egy izma se rezzent.

Rettegett, hogy hibát követ el, de ekkor felállt, és anélkül, hogy visszanézett volna, kiment a kórteremből. A kilincsért még remegő kézzel nyúlt, de minél közelebb ért a kórház bejárati ajtaja felé, minden lépése annál könnyedebb lett. Érezte a felszabadulást; és hogy valami most változni fog.

Végre kimondta, amit már annyi ideje akart. Most már nem az ő feladata volt megoldást találni, már Billen múlott minden. A felelősség mindig könnyen jön. Most már csak az a kérdés, hogy képes lesz-e megtartani.

- 3 hónappal később -

Bill még egyszer utoljára megbizonyosodik arról, hogy mindent elpakolt, aztán az egyik orvos segítségével, elindul a kijárat felé. A férfi most utoljára ellátja tanácsokkal, mond pár bátorító szót, de Billt már nem érdekli semmi, csak a tény, hogy végre hazamehet. Végre visszakapta a telefonját, és most mehet visszavenni az életét.

Bill ekkor meglátja a kovácsoltvas kapu rácsai között, hogy Tom már vár rá. Dübörögni kezd a szíve. Egyik fele szeretne még ott maradni, visszarohanni az épületbe, hogy soha ne kelljen Tom szemébe nézni; a másik fele már rohanna is, hogy a testvére nyakába boruljon.

De erőt vesz magán. Most egyiket sem teheti meg. Az orvos elbúcsúzik tőle, és minden jót kíván. Hetente vissza kell járnia kontrollra és terápiára. Bill bólint, megköszöni sokadszorra is a segítséget, és ő is elköszön. Szorítást érez a mellkasában, de elindul a testvére felé.

- Levágtad a hajad – állapítja meg Tom. Bill bólint, de nem mond semmi mást. A bőröndjét együtt rakják be a csomagtartóba, és beszállnak a kocsiba.

- Köszönöm – mondja ki Bill, még mielőtt Tom bármit is szólhatna. Az utóbbi hónapokban annyiszor használta ezt a szót, de most először, komolyan is gondolja.

- Miért? – kérdezi Tom. Bill tudja, hogy Tom is tudja, hogy nem olyan jelentéktelen dolgokra érti, mint a kocsiajtó kinyitása. Nem érzi szükségét, hogy válaszoljon rá.

- Nem az a típus vagyok, akinek szüksége volt elvonóra – mondja helyette. Tom bólint. Ő is tudta, mindig is. – De jobban megismertem magam miatta, és rájöttem, hogy mekkora kibaszott csoda, hogy túl tudtam élni önmagamat.

Tom csak mosolyog. Bill látja rajta, hogy ő is megváltozott az elvonó ideje alatt. Az arca most kisimult, a testtartása is sokkal nyugodtabb volt. Ahogy egy pillanatra egymásra néznek, Bill azt is észreveszi, hogy a tekintete is sokkal nyugodtabb, és most először, láthatja is, szemtől szemben, amire az utóbbi hónapok alatt rájött. Hogy ez nem csak róla szólt.

- Túl tudtuk élni önmagamat – helyesbít Bill. A mondatszerkezet talán nem szabályos, de ez most nem számít. Az egész történet nem volt szabályos. A tanulságnak sem kell annak lennie.

Tom átnyúl, hogy megszorítsa Bill vállát.

- Mielőtt elkezdted volna, már akkor megbocsátottam.

- Tudom.

Amikor kiszállnak a kocsiból, Bill első lépése, hogy óvatosan átöleli a testvérét. Nem olyan igazi ölelés, inkább csak kötelességszerűen történik, de Bill tudja, érzi, hogy még így sem jelentéktelen. Azt jelenti, hogy van rá esély, egy kis munka belefektetésével, hogy egyszer ismét őszintén ölelhessék át egymást.

És most már Bill is hajlandó volt érte dolgozni.