Amikor aznap Billt valaki elkezdte keltegetni, ki se kellett nyitnia a szemét, már tudta, hogy még nincs reggel.

- Bill! – suttogta rekedtes hangon a rejtélyes idegen.

- Hagyjál! – morogta Bill álmosan, de a testvére nem adta fel.

- Bill! – ismételte Tom, pontosan ugyanazzal a hanglejtéssel, és ezúttal a vállát is megrázta.

- Tom! – szólt rá Bill. Fenyegető próbált lenni, de jóval gyengébbre sikeredett az álmosságtól, így nem is sikerült Tomot eltántorítania.

- Biiiill! – suttogta Tom, ezúttal kicsit elnyújtva a nevét. Bill felnyögött dühében, de végül megkísérelte kinyitni az egyik szemét. Hatalmas fényességgel találkozott, ami egyenesen a szemébe világított.

- Ah! – tette a szeme elé a kezét.

- Bocsi! – suttogta Tom félhangosan, és az éjjeli szekrényre rakta a telefonját, hogy ott világítson. Bill nagyokat pislogott, majd amint a szeme hozzászokott a fényhez, végignézett a testvérén, de nem épp megszokott látvány tárult elé. Tom az ágya mellett guggolt, egy szál boxerben, de valamiért a napszemüvege még mindig a fején volt. A telefon tompa fényében Bill nem volt biztos, hogy jól látja mi van a kezében, ezért először hunyorított, aztán elkerekedtek a szemei.

- Az ott egy befőttes üveg? – kérdezte hitetlenül.

- Ja, uborka! – bólogatott Tom lelkesen. – Kérsz? – dugta oda az orra alá az egész 2 literes befőttesüveget, amiben már gyakorlatilag csak a leve volt, aminek a tetején két félbeharapott uborka és néhány levél úszkált szánalmasan. Amikor Bill meglátta, hogy Tom gyűrűsujján egy rózsaszín köves aranygyűrűt visel, egészen biztos volt benne, hogy csak álmodik. A telefon képernyője elsötétült ekkor.

- Hogy készül a hámozott szotyi? – kérdezte Tom sejtelmesen, de Bill válasz helyett lehunyta a szemét, és várta, hogy újra elnyomja az álom. – Hallottad a sötétben? – kérdezte Tom, miután újra életre keltette a mobilját. Tom megbökte a halántékát, hogy ébredjen fel, Bill pedig nagyot pislogott.

- Mi van? – kérdezte álmosan.

- Hogy készül a hámozott szotyi? – ismételte Tom. Bill zavarodottan nézett rá, aztán a furcsa részleteket összerakta a fejében.

- Be vagy tépve? – sóhajtotta, és beletörődve, hogy egy darabig nem fog még aludni, teljes testével Tom felé fordult, és a karjára támaszkodva felemelte a fejét.

- Te látod rajtam? – kérdezte Tom teljesen megrökönyödve.

- Sejtem. – sóhajtott Bill, pár másodperc hatásszünet után pedig Tom is, csak ő kicsit drámaiabban, és lerakta a befőttesüveget a földre, kivette belőle azt a két szem megrágott uborkát, a helyére pedig a napszemüvegét tette.

- Tom-három azt mondta, napszemüvegben nem látszik. – magyarázta.

- Tom-három? – kérdezte Bill, de amint kimondta, a nyelvére harapott. Ilyen helyzetekben soha nem szabadott rákérdezni Tom baromságaira, mert általában mindegyikhez valami nagy létfilozófiai fontosságú elmélkedés vagy irdatlan hosszú történet tartozott, de ha nem, akkor is képes volt fél órán át magyarázni. Bill meglepetésére viszont most meglehetősen egyszerű volt a válasz.

- Ja. Ő az új haverom. Én vagyok Tom-kettő.

Bill összeszűkítette a szemét, ahogy gondolkozott feltegye-e a kérdést, de úgy döntött, egyszer még megpróbálkozik vele, hátha most is könnyen elintézi. Ha nem, akkor meg alszik egyet amíg Tom mesél.

- És ki Tom-egy?

Tomnak elkerekedtek az egyébként meglehetősen vörös szemei, aztán hatalmas röhögésbe tört ki.

- Nem tudom! – csapkodta a combját a nagy nevetés közben. – Baszki Bill! – kiabálta közben, és egy szép díszes káromkodásfüzért tett még hozzá, csak úgy. Amikor a telefonja megint elsötétült, Bill visszafeküdt és a párnájába temette a fejét, várva, hogy befogja végre a testvére, de ő ugyanúgy nevetett csak tovább, perceken át.

- Menj, feküdj le. – szólt rá Bill, amikor végre elcsendesült.

- Oké. – felelte Tom, újra a színpadias suttogás hangerejét felvéve. A fényforrását, azaz a telefonját nem kapcsolta vissza, ezért Bill nem látta, de hallotta, hogy Tom valóban feláll, és botorkálva elindul valamerre. Feszülten hallgatta, ahogy Tom tapogatózott a szekrénye ajtaján, az asztalon, az ágy végében (egyszer Bill lábát is megfogta), aztán miután belerúgott valamibe és fél percig sajnáltatta magát, leállt a mozgással és a zajcsinálással, Bill pedig úgy érezte most már biztonságban van, lehunyta a szemét, és kezdett ellazulni.

Ám ekkor azt érezte, hogy nyikorog alatta a matrac, aztán valami, illetve valaki lehúzza róla a takaróját.

- Tom! – kiáltott rá kétségbeesetten, és visszatépte a takaróját a karmai közül. – Nem arra gondoltam, hogy az én ágyamba!

- De az enyémben ott van Ria! – hangzott Tom védőbeszéde, Bill pedig már majd’ felrobbant.

- Még egy ok, hogy a sajátodban legyél, tűnj már el innen a picsába!

- De túl jól nézek ki! – panaszkodott keservesen, Bill pedig a szemeit forgatta. - Ha felmegyek szexelni akar majd! – folytatta Tom, és bár a sötétben nem látta, Bill maga elé tudta képzelni, ahogy a testvére az alsó ajkát biggyeszti, minden bizonnyal úgy, hogy ő maga azt nagyon cukinak gondolja.

- És az miért olyan nagy tragédia? – kiáltott fel Bill kétségbeesetten.

- Ezen még nem gondolkoztam. – vallotta be Tom pár másodpercnyi szünet után. Bill néha nagyon nem értette a testvérét. Mielőtt elindult volna bulizni, még tök izgatottan mondta Billnek, hogy milyen jó lesz, hogy amikor hazajön, ott lesz az asszonykája is, erre most, hajnali… Bill a polcon vörösen világító digitális órára pillantott gyorsan. Erre most, hajnali négy órakor, a testvérét cseszteti, ahelyett, hogy a barátnőjével lenne.

- Na jó, takarodj innen. – jelentette ki Bill határozottan. Most már az sem érdekelte, hogy hangos; Ria amúgy is több szobával arrébb van, és úgy is alszik már, mint minden normális ember. Tomot leszámítva. Bár a jelenlegi műsora után Bill kezdte megkérdőjelezni a testvére elméjének épségét.

- Miért? – kérdezte Tom értetlenül.

- Mert azt mondtam. – felelte Bill parancsolóan, és igyekezett némi véglegességet is belevinni a hangjába. Megigazította a párnáját és a takaróját, és újra kényelembe helyezte magát. – Tűnj innen! – tette hozzá még egyszer, amikor Tom másodpercekkel később sem reagált semmit.

- Milyenek a szemeim? – szólalt meg aztán váratlanul.

- Nem tudom, mert nem látlak, de nem is érdekel. – morogta Bill, de meg is bánta, hogy nem hazudta kapásból, hogy ’nem vörösek’, mert Tom újra egyenesen a szemébe világított a telefonjával. Bill hunyorogva kinyitotta a szemeit, de amikor azt látta, hogy egy kíváncsi szempár mered rá nagyjából öt centi távolságból ijedtében nagy kiáltással vetődött hátra, olyan nagy erővel, hogy majdnem leesett az ágyról is.

- Vigyázz! – kapott utána Tom, és Bill karjába markolt. – Hú, még jó, hogy nem estél le! – fordította a zseblámpaként funkcionáló kijelzőt a föld felé, aztán elkerekedtek a szemei. – Baszki, Bill, ez itt legalább… ötezer-háromszázhuszonhat és fél méter! – kiáltott fel. – Szerinted ez mennyi idő alatt érne le? – rázta meg a telefonját, de Billnek nem volt ideje válaszolni se, Tom már le is hajította a padlóra. Abban a pillanatban, hogy leért, el is sötétült a kijelző, Tom pedig úgy kiáltott fel, mint egy csodálkozó kisgyerek. – Bill, elnyelte a mobilom a mélység! Láttad, láttad?

- Láttam. – felelte Bill unottan, de mielőtt teljesen lenyugodhatott volna a fél perccel azelőtti szívrohamából, Tom ismét megragadta a karját, és berántotta az ágy közepébe.

- Ez az ágy nagyon magasan van Bill, vigyázz, hogy ne ess le! – figyelmeztette segítőkészen, de Bill még mindig nem volt olyan hangulatban, hogy a füves logikájával fel tudja venni a versenyt.

- Jól van. – lökte el magától a testvérét, aki teljesen belécsimpaszkodott. – Csak menj már innen. – próbálkozott még egyszer az elküldésével, de már kezdte megérteni, hogy nem fog sikerülni. Már a hangját se emelte meg.

- Jó. – adta meg magát végre Tom. Bill pedig már bele is kezdett egy megkönnyebbült sóhajba, de Tom hamar kiábrándította. – Hol van a létra?

- Nem kell létra, Tom, nem olyan magas az ágy.

- De te is láttad, hogy a mobilom is mekkorát esett. Még a koppanást se lehetett hallani, olyan mélyre!

Bill már ahhoz is fáradt volt, hogy megmagyarázza, hogy a szőnyeg miatt nem hallotta a koppanást. Feladta hát, és miközben megkísérelt újra elkényelmesedni, végül kimondta, amit Tom annyira hallani akart:

- Jó, akkor maradj.

- Köszi! – hálálkodott Tom. Annyira boldog volt, hogy ezt a szót legalább tízszer elmondta egymás után. – Miről beszélgettünk az előbb?

- Én semmiről. – jegyezte meg Bill, de Tom szelektív hallás üzemmódra kapcsolt, és eleresztette ezt a mondatot. Ennek Bill részben örült is, mert ez azt jelentette, hogy legalább Tom nem várja el, hogy részt vegyen a baromságaiban. Ahogy az utóbbi negyed órában már legalább ötször megkísérelte, most is megpróbált elkényelmesedni.

- Ja, a szotyiról! – kiáltott fel vidáman Tom, amikor eszébe jutott. – De jó, hogy nem felejtettem el.

- Remek. – morogta Bill a takarója alól, de Tom erre se reagált.

- Mekkora egy igazi szotyi? – kérdezte Tom.

- Nagyobb, mint az agyad…

- Ha a bandának vége, lehetne egy szotyi bizniszünk! – jött a zseniális ötlete.

- Ó, egek! – kiáltott fel Bill, és a kispárnája alá dugta a fejét, de sajnos még így is hallotta. Tom fantasztikus üzleti tervei még akkor is kikészítették, amikor józan volt, de ilyen helyzetekben még idiótábbak voltak.

- És csinálhatnák különböző méretben, meg színes szotyit. – fejtette ki Tom. – Meg feltalálhatnánk új színeket, amiket még senki se látott! Elnevezhetnék Kaulitz színnek. Kaulitz színű szotyi, ez milyen nagy már?

- Hatalmas…

- És lehetnének különböző ízűek. Mondjuk, hogy mindegyik más, mint a Harry Potterben az az izé. Meg lehetne szotyi ízű is!

- Szotyi ízű szotyi? – vonta fel Bill a szemöldökét. Itt már nem bírta visszafogni a vigyorát. Hiába volt fáradt és mérges, Tom olyan nevetséges volt, hogy már muszáj volt nevetnie.

- Ja, ja! Lenne egy gyárunk az udvarban, ahol szotyikat darálnánk le, hogy legyen szotyifűszerünk, a másikban pedig megszórnánk a szotyikat vele, hogy szotyi ízük legyen!

- Zseni vagy. – nevetett Bill.

- Szerinted is jó ötlet? – kérdezte Tom meglepetten.

- Az. – felelte Bill szarkasztikusan, de Tom úgy tűnt, nem veszi le belőle az iróniát.

- Végre van egy ötletem, ami neked is tetszik! – kiáltott fel diadalittasan Tom. – Add ide a telefonod!

- Mit akarsz vele? – kérdezte Bill zavarodottan. Nem látta az összefüggést.

- Mert az enyémet elnyelte a mély, és fel akarom írni, hogy holnap is emlékezzünk rá!

Bill odanyúlt az éjjeliszekrényére, kitapogatta a telefonját, aztán odaadta Tomnak. Tudta, hogy felesleges ellenkeznie, meg így legalább holnap együtt röhöghetnek azon, hogy milyen idióta ötletei voltak az éjszaka alatt.

- Na, akkor mit írjak? – kérdezte Tom, miután már belépett a jegyzetekhez.

- Szotyi ízű szotyi. – segítette ki Bill vigyorogva. Most, hogy a testvére nem rángatta ide-oda az ágyában, annyira már nem is érezte magát idegesnek. Tudta, hogy kicsit gonosz dolog, hogy még diktál is  Tomnak, csak hogy később kiröhöghesse, de abban is biztos volt, hogy ellenkező esetben, Tom akár még videót is csináltatott volna róla.

- Meg a Kaulitz szín! – mondta Tom vidáman, és lelkesen, szóról-szóra mindent leírt, amit előtte elmondott. Látszott rajta, hogy tényleg nagyon büszke magára, amiért olyasmit talált ki, ami még a testvérének is tetszik, Billnek pedig annyira megolvadt a szíve a gondolattól, hogy már el is felejtette, hogy pár perce még bele tudta volna fojtani az uborkalébe.

- Ki fogja megpucolni azt a rengeteg szotyit? – kérdezte, miután a többi feladatkört felosztotta: ők ketten fogják vezetni a céget; Gordon majd gitározni fog a szotyiknak, hogy nőjön bennük a szeretet; az anyjuk fog majd főzni a szotyiknak, hogy nagyra nőjenek; Gustav fogja majd talicskában tolni őket, mert ő erős; Georg szerepkörét pedig nem mondta el, de perceken át röhögött rajta, hogy ez mennyire egyértelmű. Bill szinte biztos volt benne, hogy valami perverz gondolat fogant meg a testvére fejében, de úgy döntött, talán jobb is, ha nem próbálja elképzelni. De most visszatértek ahhoz a kérdéshez, ami az egészet kiváltotta: hogy pucolják a szotyit?

- Szerintem gépekkel szokták. – vont vállat Bill. Éberebb fejjel belegondolva, annyira egyébként nem is tűnt hülyeségnek a kérdés.

- De milyen gépekkel? – kérdezgette Tom. Tényleg teljesen olyan volt, mint egy gyerek.

- Honnan a francból tudjam? – kérdezte Bill, de nem bunkó stílusban. – Nézd meg neten.

- Nézd meg te! – nyomta vissza a kezébe a mobilját Tom. Bill már olyan kényelmesen elfeküdt, hogy semmi kedve nem volt mozogni, de úgy döntött, ennyi áldozatot meghozhat a testvéréért. Megemelte hát nehézkesen a karját, a mobiljáért nyúlt, és bepötyögte google-ba, hogy hogyan készül a hántolt szotyi. Tom végig lelkesen nézte az arcát, várva a választ, Bill pedig, amikor meglátta, unottan elkezdte felolvasni.

”Az őrléshez hasonlóan két, egymáshoz képest forgó korong közé szórják a magvakat. A korongok között akkora a rés, hogy a hántolt mag elfér benne, a hántolatlannak meg lesodorja a héját (nyíró igénybevétel). A folyamat elősegítésére a korongokat kissé érdes felülettel látják el. Természetesen a hántolás előtt méret szerint elő kell válogatni a magvakat, utána pedig el kell választani a hántolt és a hántolatlan magokat, ezt pl. egy Paddy-asztal nevű berendezéssel végzik, ami a hántolt és hántolatlan magok rugalmassága közötti különbséget használja föl.”

- Most örülsz? – kérdezte, amint befejezte az olvasást, a mobilját pedig visszarakta a szekrényére.

- Már azt is tudjuk milyen gépek kellenek. – felelte Tom széles mosollyal. – Szerinted most hívjam is fel Davidot, hogy elmondjam neki?

- Majd csak holnap. – mondta Bill, bár vigyorgott, amikor elképzelte David reakcióját a szotyigyár tervei hallatán.

- Majd segítesz kitalálni egy színt is, ugye?

- Aham. – felelte Bill. A kiadós nevetés után érezte, hogy megint kezd elálmosodni, és már nem volt energiája egész mondatos válaszokat adni.

- Köszi, hogy nem hagytad, hogy létra nélkül kelljen lemásznom idefentről! – folytatta Tom, de az ő hangján is hallatszott, hogy a rengeteg gondolkodás után már egyre fáradtabb. - Ria nem örült volna, ha leesek és eltöröm az ujjaim!

- Aham. – ismételte Bill az előző válaszát.

- Akarod tudni miért? – kérdezte Tom.

- Nem. – vágta rá Bill azonnal. Tom amúgy is hajlamos volt túl néha túl részletesen beszámolni a nemi életéről. Más esetben talán annyira nem zavarta volna ez a beszélgetés, de most a legkevésbé sem akarta elképzelni, hogy Tom ujja és Ria milyen kapcsolatban állnak. Szerencsére ezt Tom is megértette, ezért témát váltott.

- Te örültél volna, ha eltörik az ujjam?

Bill rá akarta vágni, hogy ’igen’, de félt, hogy a végén még sírva fakad a testvére, és akkor még vigasztalhatja is, ezért inkább az igazat mondta.

- Nem.

- Én se örülnék, ha eltörne a te ujjad. – suttogta végül Tom aznap éjjel az utolsó szavait, Bill pedig minden korábbi dühe ellenére, mosolyogva merült álomba.