- Nem hiszem el, hogy pont most kellett elromlania – siránkozott Bill. Még párszor megnyomta a gombot, hátha valami csoda folytán elindul, de már ő se fűzött hozzá reményeket.

- Na gyere, hat emelet nem olyan sok – vette el a kezét Tom a lift hívógombhától. Elindult a lépcsőn, Billt pedig húzta maga után a karjánál fogva.

- Földszinttel együtt már hét!

- Gondolj arra, hogy hozzám még több.

Tom felszaladt pár lépcsőfokot, és várakozva nézett rá. Bill összeszedte magát, és végre elindult utána, bár jóval lassabb tempóban.

- Most le fogok bukni, hogy egy gyenge szar vagyok.

- Nehogy azt hidd, hogy én nem fogok lihegni már a harmadikon – nyugtatta Tom.

- Pedig eddig olyan jól éreztem magam – sóhajtott Bill.

- Igen? – mosolyodott el Tom.

- Miért, te nem?

- Hát... Végülis a kaja jó volt, a személyzet kedves, viszonylag jó idő van – ironizált Tom. – Te se vagy olyan szararc, mint elsőre hittelek.

- Hú de vicces valaki – forgatta a szemeit Bill. Tom nevetett egyet a saját poénján, és megszorította Bill kezét.

- Nyugi, én is nagyon jól éreztem magam. Tízes skálán tíz.

- Nekem eddig egy erős kilences, de azt mondják az első randinak a végén dől el minden...

- Miért, ez egy randi volt? – kérdezte Tom teljesen komoly hangon. Bill erre megtorpant, ő pedig próbált volna tovább menni, de abban a pillanatban Bill visszarántotta, és a falhoz szorította, hogy megcsókolja. 

- Ne szórakozz velem! - szólt rá fenyegetően Bill. 

- Eszembe se jutott - mondta Tom mosolyogva.

Bill erőszakosan a korláthoz lökte Tomot. Amióta beléptek a lépcsőházba, ez volt az első alkalom, hogy a kapaszkodáshoz mindkét kezét fel kellett használnia, amit Bill ki is használt arra, hogy kitűrje az ingét, és a hideg fémgyűrűkkel végigsimítsa a hasát.

- Nyugi - mondta Tom halkan. El kellett húznia a fejét, hogy tudjon egyáltalán beszélni. - Fél perc, és otthon vagyunk.

- Nem biztos, hogy tudok annyit várni - mondta Bill a fülébe. Megpróbálta a kezét Tom nadrágjába csúsztatni, mire Tom ijedten kapott oda, hogy leállítsa. Hajnali 4-kor nem volt túl valószínű, hogy bárkivel összefutnak, de azért annyira nem szeretett volna kockáztatni sem.

- Mi ez a hirtelen lelkesedés? - kérdezte nevetve. Lefogta Bill kezeit, és felszökkent két lépcsőfokot.

- Miért, zavarok? - nevetett Bill. Ment Tom után, de egy pillanatra sem engedte el. Ahol tudott, próbált hozzáérni, és a ruhája alá férkőzni.

- Nem, csak legutóbb még a lakásomba se akartál feljönni.

- Nem akartam, hogy már rögtön az első randin ribancnak gondolj - mondta Bill, miközben megkísérelt úgy haladni, hogy közben hátulról ölelte Tomot, de mondani sem kell, hogy ez elég érdekesen sikerült. Tom hátrafordult, és a vállára tette a kezét.

- Nem akarlak elkeseríteni, de ezt már első ránézésre is megmondtam volna.

Bill közelebb lépett hozzá.

- Akkor most már szexelhetünk?

- Még eldöntöm - húzta az agyát Tom, bár számára már nem volt kérdés. Bill a farzsebébe csúsztatta a kezét.

- Az egyetlen dolog, amit eldönthetsz, hogy szex lesz, vagy nemi erőszak! - súgta Bill a szájába, és abban a pillanatban Tom úgy érezte, hogy ennél szexibb dolgot nem is mondhatott volna.

"elromlott a kaputelefon"

Tom hangosan nevetett, amikor elolvasta Bill üzenetét. Már meg se lepődött rajta, elvégre a lift javítására is hetek óta várnak. Az egész háztömb egy kupac régi szar volt, az emúlt évben egy olyan időszakot se tudott Tom felidézni, amikor minden működött volna az épületben. Erősen gondolkozott is már a költözésen, de az utóbbi időben Bill elég jó visszatartó erőnek bizonyult.

"lemegyek, beengedlek" 

Felkapott egy normális nadrágot, és rutinosan leszaladt mind a kilenc emeleten. Bill a lépcső alján ül, a telefonjába mélyedve. Tom mosolyogva leguggolt mögé, átkarolta a nyakát, és nyomott egy puszit a halántékára. Bill ijedten kitépte a fülhallgatót a füléből, aminek hála a telefonja is repült két lépcsőfokot.

- Jaj, bocsi, nem akartalak megijeszteni - ugrott utána Tom. - Na milyen volt a koncert?

Bill nem válaszolt, helyette idegesen káromkodott egyet.

- Mi van? - nézett rá Tom furcsán.

Belegabalyodott a fülhallgatóba.

- Baszdmeg! - tépte ki az ékszerei közül, és hisztisen a földhöz vágta. 

- Nyugodj már le! - szólt rá Tom, a szemeit forgatva, de Bill válaszra se méltatta, elindult a kapu felé. Tom szedte össze utána a cuccait: a telefont, a fülest, és egy bárból ellopott korsót. Értetlenkedett, hogy most miért ennyire flegma, de amikor felnézett, mindent megértett. Bill a kapu mellett állt, az újságtartó ládába kapaszkodva, csukott szemmel, hátrahajtott fejjel. Mint egy élőhalott. 

Tom felsóhajtott. Bill megint beszedett valamit. Az eddigi mosoly eltűnt az arcáról, és komoly arckifejezéssel ment oda a kaputelefonhoz, hogy ellenőrizze tényleg elromlott-e. A kódot bepötyögte, a kapu hibátlanul kinyílt. 

Látta már szar állapotban többször is, de új mélység volt, hogy még a házba se tudott bejutni. De ja vu érzése volt - Bill pont olyan állapotban volt, mint amikor legelőször találkoztak. Ugyanaz az üres tekintet, elnehezült és ügyetlen mozdulatok. A különbség az volt, hogy most kilenc emeletnyi lépcsőn kellett feltántorogniuk.

Vagy negyed órába telt, mire felvonszolta. Bill automatikusan be is dőlt az ágyba, Tom levette a cipőjét, dobott mellé egy üveg ásványvizet, és inkább dolgozott tovább. Tudta, hogy mást most úgy sem tud csinálni.

- Bill, ne csináld ezt, gyere vissza! - rohant utána a lépcsőn Tom, de Bill hátra se nézett.

- Ezt nem fogom tovább hallgatni - jelentette be Bill heves kézmozdulatokkal. - Nem pont te fogod megmondani hogyan éljem az életem. Az anyám nem szól bele annyi mindenbe, mint te!

- Bocs, de az sem megoldás, hogy ő minden este megágyaz neked, reggel meg ad egy C-vitamint. Ne haragudj, de én ezt nem fogom csinálni.

- Nem kértelek - válaszolta Bill hűvősen.

Tom megragadta a karját, hogy megállítsa. Már a hetediken voltak. Vészesen közel ahhoz, hogy Bill leérjen a saját lakásukhoz.

- Nem beleszólni akarok az életedbe - mondta jóval halkabban. - Csak annyit kérek, hogy ne szedj be minden szart, amit Alex a kezedbe nyom, mert nem akarlak hetente háromszor a földről összeszedni.

Bill feléfordult. Idegesen, de szigorúan nézett Tomra.

- Akkor nem kell összeszedni, oké?

Tom ijedten nézett rá.

- Ezt hogy érted? - kérdezte. Gombóc volt a torkában, mert nagyon is jól sejtette, hogy mit jelent. 

- Tudtad, hogy ki vagyok - mondta Bill remegő hangon. - Már akkor, amikor először elhívtál randira. Pontosan tudtad, hogy milyen ember vagyok, és a világ egyik legszarabb dolga, hogy ezt most a képembe vágod.

- Bill! - nyúlt utána Tom. Nem bírta már visszafogni a könnyeit. Megfogta Bill kezét. - Kérlek, ne csináld ezt!

Bill elrántotta a kezét, leszaladt a lépcsőn, és eltűnt a hatodik emeleten. Tom távolról hallotta, ahogy egy ajtó nyílik, majd bezárul. Frusztráltan a falba vágta az öklét.

Tom messziről látta, hogy Bill a kapu felé közeledik, ezért ő is szedte a lábait. Vicces, hogy már egy éve lakik itt, és soha nem futott össze Billel, az utóbbi néhány hétben viszont szinte mindig keresztezték egymás útját. 

Még egy hét se telt el a szakítás óta. Egy szót se beszéltek azóta, de nem volt olyan nap, hogy Tom fejében ne fordult volna meg, hogy vajon mi lehet Billel, mit csinálhat, merre járhat. Tudta, hogy beteges, de azt se bírta ki, hogy ne nézzen bele Bill telefonjába, de az elmúlt egy hétben Bill szinte egy alkalmazást se nyitott meg, kizárólag néhány hivatalos e-mailt és üzenetet váltott. Még egy kósza google keresése sem volt, és Tom nagyon jól tudta, hogy ez szándékos. Úgy érezte beleőrül, hogy semmit nem tud róla. 

Nem bírt magával, és gyerekes módon már-már futott, hogy elérje Billt a lépcsőházban. A kapu lassan csukódott be Bill után, Tom pedig pont el tudta még kapni, mielőtt bezárult volna. Bill hátrafordult, és meglepetten nézett rá.

- Szia! - köszönt Bill.

- Szia! - köszönt Tom is. Annyi mindent szeretett volna mondani neki, de most egy szó sem jutott eszébe. Kiürült a feje. 

Kínosan néztek egymásra pár másodpercig, aztán Bill volt az, aki végül megfordult, és elindult a lépcsőn. Tom most először látta, hogy Bill megállás nélkül, normál tempóban megy fel. Nem tett pihenőt, de nem is rohant. Egyszerűen csak... Ment. Tom pedig egy méterrel mögötte ugyanezt tette, pedig úgy érezte, mintha a szíve helyén egy extra mázsát is cipelne.  A hatodikon Bill elköszönt, Tom szintén, és ment tovább.

Már napok óta működött az új lift, de Tom annyira hozzá volt szokva a lépcsőzéshez, hogy már automatikusan ott indult lefelé. Reggel 6 volt. Újabb átdolgozott éjszakát tudott maga mögött, és ha már idáig fent maradt, lefekvés előtt még gyorsan elindult elintézni a bevásárlást a reggeli tömeg előtt. 

Mostanában ez volt a fő szempont neki. Kerülni az embereket, minél kevesebb interakció. Egyszerűen nem bírta elviselni őket. Egyetlen ember volt, akit szívesen látott volna, ő viszont... A lépcsőházban feküdt a 3. és a 4. emelet között. 

Tom megtorpant. Hetek óta nem látta Billt, elsőre el se hitte, hogy tényleg ő az, de belegondolva ki más is lehetne az a férfi, aki hajnalban szőrmekabátban, szakadt farmerben, törött napszemüvegben, borral leöntött pólóban fekszik a lépcsőn.

Csak állt felette, és nézte. A szíve összeszorult, szó szerint szúró fájdalmat érzett. Úgy érezte nem bírja ezt nézni, legszívesebben elfutott volna, vagy ott helyben leroskadt volna sírni, de tudta, hogy most egyiket sem teheti.

- Bill - szólította meg finoman, de nem reagált a hangra. Letérdelt mellé, és finoman hozzáért az arcához. Bill erre felriadt. Megragadta Tom kezét.

- Tom? - nézett rá összezavarodva, de a tekintete tiszta volt. - Hol vagyok?

- A lépcsőházban - mondta Tom. - Gyere, menjünk fel! - szorította meg a kezét, és segített neki feltápászkodni. 

- Itt aludtam? - nézett körbe Bill, hatalmasra nyílt, rémült őzike szemekkel. Egyre erősebben szorította Tom kezét, aki válaszként csak bólintott.

- Úristen - szaladt ki Bill száján. Abban a pillanatban Tom nyakába borult, és zokogni kezdett.

- Css - szorította magához Tom. Sokféleképpen elképzelte, hogy milyen lenne újra találkozni vele, de erre a reakcióra számított a legkevésbé.

- Nem emlékszem semmire - sírt Bill továbbra is a nyakába. Az egész teste remegett. Tom úgy érezte, hogy ha nem szorítja össze, Bill szó szerint darabokra hullik.

- Semmi baj - nyugtatta Tom, a hátát simogatva. - Gyere, menjünk fel! 

Bill kicsit elhúzódott, megtörölte a szemeit, és bólintott. Tom átkarolta, most a világért se engedte volna el Billt. Apró, lassú léptekkel mentek a lifthez. 

Hetek óta először, Tom erőt vett magán, és lenyelte a gombócot a torkában.

- Kérlek, költözz hozzám!

Bill újra zokogni kezdett, Tom vállába temette az arcát. A pólójába markolt, és hevesen bólogatott.

- Rendben - mondta elfojtott hangon.

Együtt beszálltak a liftbe.