Bill idegesen, de diszkréten elővette a telefonját a zsebéből, és rápillantott mennyi az idő. Magában ünnepelni kezdett, amikor észrevette, hogy az órának mindjárt vége. Csak pár perc... Általában Bill nyugodt ember volt, nem az idegeskedős fajta; és általában Bill rendes diák volt, aki figyelt, és jegyzetelt – de a türelme azért mindenkinek véges. És most, Bill türelmetlenül várta, hogy aznap az utolsó órája véget érjen.

„ ... és kifutottunk az időből, de mindenképp olvassátok el a hatodik fejezetet, aztán a honlapra írjatok egy blogbejegyzést...”

A diákok elkezdtek felállni, már nem is figyeltek a professzorra. Bill higgadtan bedobálta a könyveit a táskájába, és megvárta, amíg a többiek eltűnnek, és csak utána állt fel. A táskáját a vállára kapta, és komótosan követte a csoporttársait kifelé a teremből. Átvágott az épületen, és a hátsó kijáraton ment ki, aztán a füvön át elindult a kollégium felé. Bement az épületbe, a szobájában ledobta a cuccait, és indult is tovább. Csak annyira állt meg, hogy szóljon a szobatársának, hogy a közösségi kertbe megy.

Csak pár dolgot vitt magával: a diákigazolványát, egy könyvet, egy jegyzetfüzetet, és egy tollat. A diákja fontos volt, mindig vitte magával mindenhova a telefonjával együtt, de az utóbbit ma este úgy döntött, otthon hagyja. Nem akarta, hogy bármi megzavarja, és még csak az időt sem akarta tudni, amíg távol van.

A legtöbb diák nem is tudott a közösségi kertről. Viszonylag közel volt a kampuszhoz, elég közel, hogy elsétáljon odáig az ember, de épp annyira messze, hogy csak úgy ne találjon rá az ember, hacsak nem tud a létezéséről. Bill három hétig tagja volt az egyetem öko-klubjának, aztán rájött, hogy a klubok nem nekivalóak, de ezalatt a rövid idő alatt megmutatták neki a közösségi kertet. Mindenki, aki akart, ültethetett oda valamit; Bill ezt ki is használta, és elültetett pár magot, amit a piacon vett. A növényei kezdtek is virágozni, együtt a tavasszal, Bill pedig élvezte, hogy gondoskodhat valamiről. Még azt is tervbe vette, hogy következő félévben szobájába is visz cserepes növényt.

Az út kellemes volt aznap délután, amíg Bill elért a kerthez. Integetett egy bácsinak, aki a házának teraszán ült: egy barátságos, idős férfi volt, aki mindig köszönt Billnek, amikor elment mellette. Bill nem tudta a nevét, soha nem is beszélt vele, de a férfi mindig intett neki. A közösségi kert csak egy saroknyira volt a férfi házától, ezért Bill be is gyorsított, amikor odaért.

- Hello – köszönt Bill a kertnek, és lepakolta a cuccait egy rozoga, háromlábú asztalra, amit még Bill szedett össze egy kuka mellől. A negyedik lábát egy nagyobb léccel pótolta, amit a kampuszon talált. Az asztalt inkább a saját súlya és a föld tartotta össze. De ahogy lepakolta a cuccait, Bill észrevette, hogy most mintha az asztal nem remegett volna úgy, ahogy máskor szokott, és meglepetten vette észre, hogy valaki a helyére szögelte a lécet.

- Király! – mondta Bill, és finoman megtapogatta. – Most már hivatalosan is az asztal része vagy – üdvözölte a lécet kedvesen. Eltűnődött, hogy ki javíthatta meg. Bár azt se gondolta volna, hogy bárki más észrevette az asztalt; de hát, miből is gondolhatta volna? Soha senkit nem látott még magán kívül a kertben.

Miután lepakolt, tett egy kört a kertben. Apró volt, csak néhány négyzetméter. Amíg tagja volt az öko-klubnak, akkor mondták neki, hogy korábban egy istálló volt ott, ezért a talaj tele volt tápanyagokkal. Bill megállt a saját növényei mellett, és szeretetteljesen megsimogatta a leveleit. A kert kicsit ki volt száradva, ezért fogta a slagot, és óvatosan körbelocsolta a növényeket; először a sajátjait, aztán néhány másikat, amelyikről úgy tűnt, hogy igényli. Mindenféle növény volt ott: nagy bokrokban bazsalikom, paradicsomok, liliomok, és egy csomó olyan, amit Bill nem ismert fel. Nem volt egyébként nagy kertész.

Miután megöntözte a növényeket, Bill leült a füzetével az ölében, és egy üres oldalra lapozott. Néha szerette a kertben megcsinálni a háziját, néha pedig hozta az iPodját, és pihengetett, de legtöbbször a füzetét hozta, és írt. Mindig hozott egy könyvet is, hátha nem jön inspiráció, de volt valami a helyben, amitől a feje mindig megtelt szavakkal. A kert volt a kis menedéka, a nyugodt szigete, ahol mindig megtalálta, amire vágyott.

Azonban minden jó dolognak eljön a vége: mielőtt észbekapott volna, a szemeszter vége is közeledett. Egyre több időt kellett a könyvtárban töltenie, és tanulnia a vizsgáira, és egyre kevesebb ideje maradt a kerttel törődni. Aztán hirtelen jött is a nyári szünet, és Bill már pakolta a cuccait, hogy hazamenjen. Még egyszer utoljára ellátogatott oda, hogy gondozza a növényeit, és elbúcsúzzon tőlük.

- Remélem jól lesztek – suttogta,miközben közel hajolt a növényekhez. Épp most kezdtek rügyezni. Bill szívesen nézte volna a nyár alatt is, ahogyan fejlődnek. Ez volt az első alkalom, hogy élőlényekről kellett gondoskodnia, és bűntudata volt, amiért most magukra kellett hagynia őket. Mi lesz, ha nem esik elég eső, és mind meghalnak? Mi van, ha jön egy nyúl, és az egészet megeszi? Bill furcsán büszke volt arra, hogy ilyen szépen nőttek; olyan érzés volt, mintha a gyermekeit hagyná ott.

- Remélem valaki majd gondoskodik rólatok helyettem – tette hozzá Bill az előző bejelentéséhez, de nem volt túl biztos ebben. A diákok többsége szintén elment nyáron, és Bill aggódott, hogy ha bárki a kertbe is tévedne, akkor sem foglalkozna az ő növényeivel. Elvégre lényegében csak pár magányos hajtás a sarokban. Könnyű elnézni felettük.

- Viszlát, jó nyarat – mondta végül, mintha csak egy baráttól köszönt volna el. Felállt, szomorúan integetett a növényeinek, és elfordult.

Következő rész