A nyár során Bill többször is megkísérelt visszamenni az iskolához megnézni hogy állnak a növényei, de nem jött össze neki. Tudta, hogy a problémája irracionális és túlzó, de ettől még ugyanúgy fájt a szíve egy kicsit, akárhányszor azt olvasta az időjárás-jelentésben, hogy még mindig nem jön az eső. A szülei aggódtak miatta, de egy idő után egyre kevesebb szó esett a kertről – amíg el nem teltek a hónapok, és el nem jött a nap, hogy Bill a következő szemeszterre pakolt be.

- Basszus! – kiáltott fel Bill, az anyja pedig rémülten fordult felé. – A növényeim!

- Parancsolsz?

- A növényeim! Nem is néztem az időjárást! Oh, istenem, anya, mi lesz, ha meghalnak, mire visszaérek? Mihez kezdjek majd magammal? – táncikált Bill tehetetlenül a szobájában.

- Oh, ne kezdd már megint – sóhajtott Simone, és beletúrt az őszülő, vöröses barna hajába. – Befejezted már a pakolást? Kezdjük el levinni a cuccaid a kocsiba, hogy holnap reggeli után egyből tudjunk indulni.

- Oh, istenem, anya, oh istenem, mi van, ha kiszáradtak? Tudtam, hogy nem kéne ott hagynom az öko-klubot, az elnöke pont a kert mellett lakik, megkérhettem volna, hogy öntözze őket nyáron...

- Bill, ezek csak virágok!

- De az én virágaim! – kiáltott vissza Bill őrülten.

Onnantól kezdve, Bill csak a közösségi kertre tudott gondolni, amíg vissza nem értek az egyetemre. A szülei végig vele voltak a visszaköltözős napon, és mire elváltak, és Bill becuccolt az új, felsős szobájába, egyszerűen már nem maradt energiája elmenni meglátogatni a kertet. A következő pár nap csak úgy elrepült, aztán amikor a klubok napja volt, és Bill az asztalok között kóborolt, keresve az ingyen pizzát; belebotlott az ökológia klubba. Majd’ fellökte szerencsétlen srácot az asztalnál, aki épp szórólapot osztogatott; és rohant vissza a kollégiumba. Bill ledobta a begyűjtött ingyencuccokat, amiket a standoknál szedett össze, egy pillanatra megállt panaszkodni a pizzahiánya miatt, de aztán fogta az iPodjárt, és indult is.

Az út a közösségi kertig hosszabbnak tűnt, mint szokott, Bill pedig gyorsított a tempóján. A fülében szólt a zene, de nem tudta lenyugtatni. Az utolsó saroknál már szinte futott, de jól megugrott, amikor egy rekedt, mély hangot meghallott:

- Estét!

- Oh! – sóhajtott fel Bill, amikor meglátta, hogy csak a bácsi az a teraszról. – Hello – mondta szerencsétlenül, a férfi pedig lassan biccentett neki. Bill továbbsietett.

- Ooh – kiáltott fel Bill, és a mellkasához kapott, amikor meglátta, hogy ezek tényleg az ő növényei. – Olyan szépek vagytok!

A kicsikéi legalább háromszor akkorák voltak, mint amikor utoljára látta őket. Kicsattantak az egészségtől a határozott levelei, és élénk színei. Bill lerogyott a földre, és egy pillanatra boldogan leunyta a szemeit. A fülhallgatója egyik felét kivette a füléből, és felhangosította a zenét; úgy tett, mintha a virágot hallgatnák.

Valaki megmentette Bill növényeit. Bill boldogan mosolygott magának; meg kellett tudnia ki a megmentője. És most, hogy visszajött, meg kell majd öntöznie őket, igen, de... ah, majd valamikor máskor, gondolta Bill. Az esti napfény kellemes melegbe burkolta, ami alatt kezdett elálmosodni. Igen, ey kicsit még marad, aztán később megöntözi őket.

Bill már félig aludt, amikor érezte, hogy valaki a lábát böködi. Arra gondolván, hogy az anyja próbálja keltegetni, Bill lerázta őt, és megfordult, de meglepődött, amikor az arca a száraz földhöz ért, és nem egy párnához. Zavarodottan Bill felemelte a fejét, és megbizonyosodott róla, hogy igen, a földön aludt. Valami drót csúszott le Bill válláról a porba; felkapta, de a fülhallgatója másik fele ellenállt – beakadt az egyik virága levelébe. Bill feltápászkodott, kikapcsolta közben az iPodját, és elkezdte leporolni magát.

- Ez meg mi? Gaz van a kertemben – mondta valaki, és Bill lemerevedett. Mintha valami rosszat tett volna. Szemben vele ott állt egy férfi, egy fémtállal egyensúlyozva az oldalánál, és mindössze egy szürkés trikó és egy bő rövidnadrág volt rajta. Közelebbről megnézve, Bill látta, hogy a trikó már szakadozott a varrásoknál, és valamikor talán még fehér is lehetett.

- Nem vagyok gaz – tiltakozott Bill makacsul, és elkezdte átfésülni a haját, hogy a koszt kirázza belőle. – Ez a te kerted?

- Ez az én részem – mutatott egy nagy paradicsompalántára, és Bill kisebb sarkára. Bill rájött, hogy nem is tudta milyen növényei vannak pontosan, leszámítva a mentát, mert annak mentaillata volt.

- Ezek az én növényeim – jelentette be Bill, és a saját sarkára mutatott.

- A tieid? – kérdezte a férfi, és finoman átlépkedett a növények, és a botokból-madzagokból improvizált lugas-szerűség felett. – Szóval a tieid, huh? Akkor miért nem öntözöd őket?

- Nem lakok itt egész évben.

- Ahh. – A férfi lehajolt a paradicsom előtt, és a kezébe vette az egyik apró, piros zöldséget. Bill tovább vizsgálta őt; szép arca volt. A bőre arany színű volt, és tele volt sebekkel, karcolásokkal, foltokkal. Hosszú, aranybarna rasztái voltak lazán hátrafogva. Biztosan az a típus lehetett, aki sokat van a szabadban. Bill nem ilyen volt, és hirtelen el is szégyellte magát a saját sápadt bőre miatt. – Diák vagy?

- Te nem?

- Nem. – Leszedett egy paradicsomot, és Bill felé tartotta. – Akarsz segíteni?

- Paradicsomot szedsz? – tippelte Bill, és letérdelt a férfi mellett. Elvörösödött, amikor rámosolygott. Ez a férfi nagyon, nagyon vonzó volt, állapította meg Bill. Fogadni mert volna, hogy van barátnője.

- Tom vagyok – mutatkozott be a férfi, és felé nyújtota a száraz, bőrkeményedésekkel teli kezét. Bill szívesen megragadta, és meg se lepődött, hogy milyen erős a kézfogása.

- Bill.

Előző rész | Következő rész