- Szóval csak így simán leszeded a paradicsomot – mutatta Tom, és lecsippentette az egyik gyümölcsöt. Billnek adta az ollót. – Érted?

- Ja, ez könnyű – állapította meg Bill, és ő is levágott egy paradicsomot, amíg Tom az apró, faroslemezekből összetákolt fészerben kutatott egy másik ollóért.

Együtt dolgoztak, csendben szedegették a paradicsomokat, bár Tom párszor elkapta Bill csuklóját, hogy ne vágjon le olyat, ami szerinte még nem volt elég érett.

- Élénk pirosnak kell lennie, mint ez, és határozottnak, de nem keménynek.

- Igen – suttogta Bill, és elszántan kiválasztott egy másik paradicsomot. Kicsit megnyomkodta, a színét a már leszedettekhez hasonlította, és végül levágta. Büszkén tette a tálba a zöldséget, majd Tomra nézett, aki bólintott neki, apró mosollyal.

Végül Tom felállt, a kezét a nadrágjába törölte, és bejelentette, hogy erre a napra végeztek. Bill is felugrott, és odaadta Tomnak az ollót; Tom a sajátját elrakta a zsebébe, a másikat pedig vissza a fészerbe. Bill ezután felemelte a paradicsomos tálat, és a rozoga asztalra tette, ahol megcsodálta milyen nagy lett a zsákmány. Szinte teljesen megtöltötték a fémtálat.

- Nem tudom kirakta ide ezt az asztalt, de nagyon hasznos – jegyezte meg Tom, és megkopogtatta a fát. Bill vigyorogva kapta fel a fejét.

- Én voltam! Az egyik kukánál találtam. Ezt a lécet is én találtam – bökött az improvizált negyedik lábra -, de nem én szögeltem oda.

- Ah, az meg én voltam – mondta Tom, és lehajolt, hogy megnyomogassa a lécet, mintha tesztelte volna, hogy stabil-e még.

- Tényleg?

- Ja... – emelkedett fel Tom. Egy paradicsomot felemelt a tálból, és elkezdte letörölgetni a trikójába, aztán Bill felé nyújtotta. – Kérsz belőle, a segítségért cserébe?

- Oh! Öm, kösz – mondta Bill, és hálásan elfogadta az ajándékot. A kezébe vette, és kíváncsian vizslatta az ujjai között vöröslő zöldséget. Még soha nem evett házi paradicsomot.

- Na, meg is eszed, vagy csak bámulod? – kérdezte Tom, és egy másik paradicsomot lengetett előtte.

- Uh.. tessék? Ez egy paradicsom...

- Tudom – vigyorgott Tom, és ismét feltartotta a sajátját. – Nézd – emelte az ajkaihoz, és beleharapott, pont úgy, ahogy az almába szoktak. Tom nevetni kezdett, egy csepp paradicsomlé végiggördült az állán. – Milyen fancsali képet vágsz! – kiáltott fel Tom szórakozottan, Bill pedig elpirult. Észre sem vette milyen arckifejezése van, és diszkréten az orra elé tartotta a kezét.

- Soha nem ettem még simán paradicsomot...

- Tudom – mondta Tom, még mindig vigyorogva, és letörölte az állát. – Próbáld ki.

- Um... – Bill kíváncsiat pillantott le a zöldségre, aztán szemmagasságba emelte.

- Gyerünk már, csak egy paradicsom. Ráadásul egy frissen szedett paradicsom. Kóstold meg – mondta Tom újra. Bill bizonytalanul beleharapott egy picit a paradicsomba, Tom pedig tovább nevetett rajta. – Nem kell félni, ez csak egy paradicsom!

- Öm... – pislogott Bill, megnyalta az ajkait, és újra beleharapott. – Ez jó!

- Ugye? Na gyere, öntözzük meg a növényeid. Kellett ám dolgoznom rajta, hogy megmentsem őket, csak hogy tudd – magyarázta Tom, miközben a slagot kereste.

- Oh, ne – suttogta Bill, és követte őt folyamatosan. – Nem kaptak elég vizet?

- A víznél és a napfénynél több kell, hogy megnőjenek, Bill – mondta Tom szemtelenül, és felé dobta a slagot. – Túl közel ültetted őket egymáshoz. Versengeniük kellett volna a tápanyagokért, és akkor nem nőttek volna ilyen nagyra.

- Upsz – motyogta Bill. A paradicsomos kezét beletörölte a nadrágjába. – Nem vagyok kertész – vallotta be.

- Nem gond. Ettől függetlenül jó látni, ha az emberek érdeklődnek a kert iránt.

Bill óvatosan megnyitotta a csapot, és elkezdte locsolni a növényeket. Már félt, hogy valami mást is elront, de Tom nem állította le, csak guggolt a földön, és nézte Billt, miközben a paradicsomot eszegette. Így is zavarban volt Bill: részben, mert Tom egyértelműen sokkal többet tudott nála a kertészkedésről, és részben azért is, mert Tom elég sármos férfi volt, és Bill nem szeretett volna beégni előtte.

Miután megöntözött még pár virágot, ami szomjasnak tűnt, Bill elzárta a csapot, és Tomhoz fordult.

- Ha nem diák vagy, akkor miért vagy itt? Mármint, a városnak ezen a részén többnyire csak egyetemisták laknak...

- Mert jó ez a környék, az emberek barátságosak... és szeretem a cuki egyetemista fiúkat – vigyorgott Tom, dühítően aranyosan.

- Nem vagy te egy kicsit idős hozzám? – kuncogott Bill zavartan. Nem volt hozzászokva, hogy ráhajtsanak. A fiúk többnyire nem is figyeltek rá. A fiúk többnyire heterok voltak.

- Idős? Milyen öregnek nézek ki? – kérdezte Tom, meglepettnek tűnve.

- Huszon... öt... körül? – Az utolsó szót azért csapta csak hozzá, mert látta, hogy Tom ledöbbenve nyitotta már a száját.

- 21. Jézus, nem is vettem észre, hogy ilyen furán nézek ki.

Tom a paradicsom maradékát a komposztba dobta, a kezeit pedig zsebre vágta. Félmosollyal az arcán figyelte Billt.

- Bocsi – mondta Bill, és teljesen zavarodottan a tarkóját dörzsölte. Tom nevetett, Bill pedig értékelte, hogy legalább könnyedén vette. – De azt mondtad nem diák vagy, szóval...

- Nem mindenki megy egyetemre – emlékeztette Tom, és Bill bólintott.

- Nem gondoltam végig – vallotta be. – Csak arra gondoltam, hogy korombeliek nem élnek itt, akik nem tanulnak...

- Nem. Szeretek itt lenni.

- Akkor... mivel foglalkozol? – kérdezte Bill. Még egyet beleharapott a paradicsomba, aztán ő is eldobta a maradékot. Tomnak mintha nem tetszett volna, hogy mennyit hagyott, de nem mondott semmit.

- Mi lenne, ha eljönnél velem sétálni, és útközben mondanám el? – ajánlotta Tom. Felállt, és összedörzsölte a kezeit. Bill elvigyorodott. Mintha egy randi lenne. Már nem volt randin, amióta... hát, egy ideje.

- Persze – lépegetett oda Tomhoz, és belékarolt. – Ehetünk pizzát?

- Pizza? – ismételte Tom. Elvette a kezét, amitől Bill két másodpercig biggyesztette az ajkát, de aztán Tom átkarolta a derekát, és az oldalához húzta. – Miért ne?

Egészen biztosan randi volt.

Előző rész | Következő rész