Bill és Tom megtervezték a tökéletes napot együtt: Tom 1 óra körül megérkezik és együtt mennek ebédelni, aztán átmennek Tomhoz, hogy egyedül legyenek, de Billnek volt egy olyan sejtése, hogy a közösségi kertnél is megállnak útközben. Bill lelkesen szaladgált a szobájában, és most még jobban figyelt a megjelenésére, mint máskor. Kifésülte a hosszú haját – egy darabig még azt is fontolgatta, hogy vágni kéne a végéből, de elvetette az ötletet –, borotválkozott, kiszedte a szemöldökét, mosakodott, hidratáló krém, megint fésülködött, vastagon kent fel kókuszos ajakbalzsamot, de aztán letörölte, mert aggódni kezdett, hogy Tomnak nem tetszene az íz, felkent tehát egy íztelen ajakbalzsamot, és—

- Jézus, Bill, nem a pápával találkozol, csak egy sráccal, akivel a városban összefutottál. Azt fogja hinni, hogy magas fenntartású vagy.

- Az is vagyok – mondta Bill sértődötten, és újra a fésűért nyúlt, de Andreas, a szobatársa, finoman elkapta a csuklóját. Andreas volt Bill első igazi barátja az egyetemen. Az egész első félévükben szemeztek, aztán pár kínos randi után úgy döntöttek, hogy jobb lesz, ha barátok maradnak. Azóta viszont legjobb barátok.

- Nem azt mondtad, hogy ez a srác nagyon természetbuzi? Biztos be fog ez jönni?

- Andreas, csak azért, mert szeretek foglalkozni magammal, még nem jelenti azt, hogy nem jöhetek ki jól egy Tomhoz hasonlóval – mondta Bill eluasítóan, majd a körmeire nézett. – Nem kéne lereszelnem? – aggódott, aztán meg se várta a választ, és folytatta. – Nem mintha sznob lennék. Nem zavar, ha piszkos lesz a kezem – mosolygott a barátjára.  – Nem lesz gond. Túl sokat aggódsz.

- Azt hittem te aggódsz, öm... – Andreas döbbenten nézte, ahogy Bill nyugodtan felkapta a táskáját, átvetette a válla felett, és elindult az ajtó felé.

- Vacsira visszaérek. Szia!

Bill leszaladt a kollégium lépcsőin – csak négy emelet volt, lift nélkül –, és Tomot kint találta az épület előtt, aki lazán, zsebre tett kézzel várt rá. Bill szíve beleremegett, amikor meglátta Tom mennyire kicsípte magát érte; megborotválkozott, a rasztáit szépen összefogta a feje tetején, és egy visszafogott, kék inget, és szinte újnak tűnő farmert viselt. Bill nem bírta ki, hogy ne ölelje meg, amikor meglátta.

- Neked is szia, mi újság? – mondta Tom, miközben Bill szorongatta.

- Olyan jól nézel ki. Csak miattam öltöztél ki, vagy mindig ilyen vay? – tűnődött Bill amikor elhúzódott, a kezét pedig mosolyogva Tom mellkasára tette.

- Ennyire egyértelmű? – kérdezte Tom szelíd mosollyal, Bill pedig legszívesebben ugrált volna, annyira türelmetlenül várta, hogy mikor csókolhatja meg Tomot. – Ezek szerint Georgnak igaza volt, tényleg úgy néz ki, mintha túl keményen próbálkoznék.

- Nem, nem, nagyon jól nézel ki – ismételte Bill vigyorogva. – Csak arra számítottam, hogy több... fűfolt lesz, meg inkább laza leszel, és kevésbé stílusos.

- Ja, hát... ja – nevetett Tom. – Lebuktam.

- Szóval ki az a Georg? – érdeklődött Bill, és összefont karokkal elindultak a kollégiumtól.

- Várj, túl gyorsan haladsz. Először el kell mondanom, hogy te is jól nézel ki.

- És aztán?

- Aztán el kell pirulnod és meg kell csókolnod.

- Oh – mondta Bill, és hülyén elnevette magát, amikor rájött, hogy tényleg elpirult, bár nem volt szokása. Aztán engedelmeskedett, és puszit nyomott Tom arcára. – Így? – kérdezte. A pocija boldogan kavargott.

- Eh, egyelőre elég lesz – vigyorgott Tom, Bill pedig vidáman mosolygott rá vissza. – Georg, drága tulipánom, az egyik lakótársam. A másik Gustav.

- Ők tanulnak, ugye? Mit? – érdeklődött Bill, és a fejében a tulipán szót ismételgette. Tulipán.

- Gustav környezettudományi szakon van, Georg filozófián.

- És hogy találkoztatok, ha te nem tanulsz?

Tom felsóhajtott, egy darabig csendben volt, aztán hosszú történetbe kezdett, amire a Billhez hasonlók biztosan nem számítottak. Egyszer réges réged, Tom is egyetemen tanult, de az első félév után abbahagyta. Részben a szörnyű szobatársai és az unalmas órák miatt, és részben egy sportbaleset miatt, ami miatt egy hónapig nem tudott órákra sem járni. Tom rugbyzett, de miután annyi órájáról lemaradt, és bepótolni sem nagyon akarta, az órái felét elbukta, és annyira beléivódtak a negatív élmények, hogy már nem is akarta folytatni a második félévet. Utána a szülei is kirakták, amiért nincsenek ambíciói, Tom a közösségi munkában talált menedéket, és végül a tűzoltóságnál találta meg a hivatását.

- Hát, nem tudom, hogy szó szerint erre vagyok-e ’hivatva’ – javíotta magát Tom; most már félúton voltak az ebédjükkel is. Tom történetéhez kellett egy kis idő, hogy befejezze, de ez részben Bill kérdéseinek is köszönhető.

- Akkor mi a hivatásod?

- Nem tudom. Majd megtalálom – vont vállat Tom. – Nagyon élvezem az önkénteskedést, de nehéz olyasmiból megélni, ami nem fizet.

- Ez olyan menő – sóhajtott Bill ábrándozva. Tetszett neki az az együttérzés, amit Tom mutatott az emberek és a természet iránt. Olyan édes volt. – Biztos rátalálsz majd. Mármint, minél többet önkénteskedsz, annál több kapcsolatot gyűjtesz, és annál több lehetőséged lesz. Nem?

- De, igazad van – mosolygott Tom, és megfogta Bill kezét az asztalon. – Köszönöm.

A fiúk csendben befejezték az étkezést, fizettek, és elmentek. Kellemesen sétálgattak a belvárosban. Többnyire kézműves boltokat, galériákat, könyvesboltokat nézegettek. Tom meghívta magukat egy jeges teára is, aztán indultak is a lakónegyed felé. Ahogy Bill számított is rá, útközben megálltak a közösségi kertnél; leültek az ő sarkuknál, és csendben iszogatták a teájukat, és néha, amikor helyesnek gondolták, apró csókokat váltottak. Nyugodt volt és békés – amíg meg nem hallották, hogy egy csoport diák közeledik a kert felé.

- Oh, ez biztos az öko-klub – mondta Bill, amikor megpillantotta a diákokat. – Igen, az ott az elnök, a vörös hajú lány. Elfelejtettem a nevét. De ooh...

- Mi az?

- Hülyeség – vörösödött el Bill amikor felálltak. A diákok még nem értek oda, de elkerülhetetlen volt, hogy összetalálkozzanak. – De öm, az alelnök, a fekete pólós? Részben miatta léptem be... oké, csak miatta léptem be.

- Kaden?

- Öm, ja, asszem, ismered?

- Igen... ő az exem.

Előző rész | Következő rész